Kedves gyerekek!
A blog egyetlen célja (a többi szinte mindegy), hogy elmondjam nektek, hogy miért vagytok itt, és hogy miért van valami ebben a világban, ahelyett, hogy nem lenne semmi.
Ez jelenleg nem érdekel benneteket, mert még fiatalok vagytok (ketten még gyerekek), és jól tudom, hogy ez a téma majd a B oldalon fog előkerülni, én meg, hát izé, lehet, hogy már nem leszek itt akkor, illetve, ha itt is leszek, és lelkesen kísértelek benneteket a pszichológusnál, mert engem anyáztok (Anyátok!), átadni már nem tudok akkor semmit földi nyelven. Jobb ezt időben, mondjuk, most leírni, aztán majd jó lesz ebbe a rengetegbe belelapozni, bolyongani benne, válaszokat keresni kérdésekre….a kérdések. Azok vittek sírba engem (remélem).
Amint tudjátok, lelkesen mosom a fejeteket mindennel, ami tökhülyeség kamaszkorban, és ez rendben is van. A kamasz hülye, és én, fogcsikorgatva bár, de hagyom, hogy tökhülyék legyetek (igen, hallom a cinikus röhögést, köszi). Vagy épp arról papolok, hogy tanulni kell, mert kurv hülyék lesztek, nem, nem lehetsz focista, nem leszünk MCC-sek, nem lopunk, és a szüzességünket elkötelezett, bensőséges, bizalmi párkapcsolatban veszítjük el (szóval még mindenkinek van minimum tíz éve addig, hehe), és ilyen kapcsolatokban maradunk, befejezzük az egyiket, mielőtt átlépünk egy másikba, nem bántjuk az exeinket a hátuk mögött utólag, mindenkivel rendesen bánunk, és az istenszerelmére, nem lehetne már megtanulni rendesen bocsánatot kérni?! Huhh. Ez jól esett.
könyvek, könyvek….
Szóval, most nem ezért írok. Ezek kapcsán megy a malomkerék, sokszor szerintem nem is éreztétek, hogy humor és poénok mögé rejtve hangzott el a leglényegesebb, evangéliumba illő aranyköpéseink legtöbbje. Tapasztalatom oktatóként, hogy az egyetemisták a hülyeséggel körített dolgokra mindig emlékeznek, ezért ilyenekkel körítem azokat a dolgokat, amiket feltétlenül át akarok adni nektek. De most nem ilyenek lesznek.
Az a helyzet, hogy 29 éves koromban kezdtem el töprengeni azon, hogy mi a fenét keresek én itt. Mármint, ezen a bolygón, vagy éppen pont itt. Addig is agyaltam ilyesmiken, de most nem akarom a kamaszkor dekadens egzisztencializmusát nem rángatom ide, a sóhajokkal és cigarettafüsttel kísért erdélyi honfibú nem az, ami.
A kérdések, azok nem hagynak engem nyugodni. Meg a nem logikus dolgok. Mert hogy nem csak az agy, de a lélek is logikus, érthető, van értelme, a kérdésekre vannak válaszok, csak meg kell keresni őket, és ez sajnos nehéz. A válaszokért ugyanis fel kell adni mindent, minden identitást (ezek amúgy is csak az egót stabilizálják), amibe kapaszkodunk. A válaszok keresése pocsék hobbi, mert inkább elkeserítő, mint jó, sziszifuszi meló, annyi mélységgel évekig, míg szinte semmi….helyben toporgás, mire végre megint megvan valami, várni a következő lépcsőfokra, a következő nyíló ajtóra, abbahagyni, letenni, sírni, átkozódni. Utálni az egészet. Mi értelme bárminek? Erről szól már 14 éve, míg ti cseperedtek. A Nagy már tizennyolc, és még mindig csak azt érzem, hogy annyira az elején vagyok. És hogy lehetetlen, lehetetlent kér….az Isten? Talán igen, most már talán megint kezdem hinni, de ez már egy másik Isten. Csak remélem, hogy ez már nem az én elképzeléseimben élő, hanem a valóságos.
Nos. Tehát. Merre fogunk menni, hogy ne egyedül kelljen nektek is menni? Az igazságérzet bennetek is nagy, senki nem elégszik meg közületek fél válaszokkal, nem teljesen érthető dolgokkal. Ez egy veszekedés közepette bicskanyitogatóan idegesítő, de a jövőre nézve ígéretes tulajdonság bennetek is megvan.
könyvek, könyvek…
Sok helyre fogunk menni. Semmit nem hagyunk ki, ahol válaszra leltem, a lista végtelen. Láttátok a lakásban, majd itt, a házban szaporodó könyveket, a végtelen meghallgatott előadások, hangoskönyvek, kurzusok tömkelegét, amin az elmúlt majd’ másfél évtizedben végigmentem. Van benne egy jól látható pszichológiai és egy még jobban látható, inkább misztikus jellegű vonal, de minden N (a pap, aki követi a nyomoromat, szegény, kénytelen) jóváhagyásával, úgy érzem, a legextrémebbnek érzett és élt gondolataim is mind befértek az egyetemes tanítás világába. Ez nekem azért kellett, mert nem akartam spiri, ezo, és bármi „könnyen jön könnyen megy” irányokba deviálni. Szerencsére nem kellett, nem lettem buddhista, krisnás vagy prostituált, hehe, de nem is ez a lényeg. Nem ez volt a cél, ha kellett volna, lettem volna. De nem kellett, és most már úgy érzem, hogy megvan minden, amit kerestem. Most már csak csinálni kell, mondaná Pécsi Rita. Ja. MEg talán beszélni róla.
Tudom, egyelőre blabla, semmi konkrétat nem írtam és már hallom, ahogy a Nagy megkérdezi majmolt skót akcentussal, hogy „Mother, what the actual f*ck is this?! De ez most a bevezetés. Valahogy el kellett kezdeni. gyerekeknek