Merjünk irányt váltani – augusztusban

No, csak ideülök, pedig most sem jó, de hát sosem jó. Macifül varrás után, cserkésztáborba készülés közepette, mindenhol bögrék, csajkák, egészségügyi nyilatkozatok, kakós csigák és kullancsriasztók között. Még tévét is nézek, csakis a TV Paprikát, a fura frizurájú nő egész jó beszélőkével kalácsot süt éppen. Én citromos vizet iszom és ülök a káosz tetején. Mint mindig.

Mindenkinek köszönöm, aki még mindig olvas, az elmúlt 8 hónap, az elmúlt 8 év ellenére is. Sokan kérdeztek engem emailben mindenféléről; rákos betegségről, pajzsmirigyről, étkezésről, teológiáról. Általában válaszolgatok, elnézést kérek attól, akinek elfelejtettem válaszolni. Elmarad, mert elfelejtem, kiúszik az inboxomból a levél a második oldalra és kész. Általában ezen múlik.

Havi gyűjtés 1.

Arra gondoltam, hogy havonta egy gyűjtős írás mindenképp kivitelezhető, ebben összegyűjtöm, miket olvastam össze munkaid szabadidőmben. Évek óta a Penzu-ban gyűjtöm a lényeges, érdekes cikkeket és oldalakat, mert ott írni is tudok hozzá (ez egy online privát naplószerűség), időnként persze annyira futja, hogy a Messengerben átküldöm magamnak, amit olvasnék, aztán mikor van időm, átolvasok mindent. Ma már a munkámhoz is használom, ide gyűjtöm a cikkeket, ötleteimet, legalább egy helyen van minden. Sajnos rendszerezni nem mindig van időm (cimkéket felejtsük el,pedig de jó lenne), de ha valami nagyon kell, azt megtalálom.

Luther és a Kozmikus Aszpirin

Nem bírom ki, hogy jómagam meg ne emlékezzem a reformációról, pedig négy éve már, hogy nem kapcsolódom a protestáns oldalhoz, hanem átúsztam a Tiberist, ahogy az amerikai keresztény szleng mondja.

Előrebocsátom, hogy a mai napig is azt látom és gondolom, hogy akkor és ott a reformáció, ha nem is ilyen módon szükséges, de nagyon is érthető volt. Ez az én véleményem. Amennyit tudok a “történtekről”, abszolút látom az értelmét és a célokat és a missziót és annak az örömét, hogy igen, nekünk van igazunk.

De nincs.
Szerintem. 🙂

 

Fantasztikus, hogy a hit került a reformátorok és a gyülekezeteik középpontjába. A hit, a Sola Fide, ami azt jelenti, hogy a hit csakis a hit és egyedül csak a hit.

Azt hiszem hogy ez a fajta kizárólagosság egyedül a bíróságon működik, amikor csakis az igazat és a színtiszta igazat kell vallani. A Sola Fide számomra valahogy a radikalizmus felbukkanása egy gazdag történetben. Mindent vagy semmit alapon csak a hit. Semmi más.

Chesterton mondja (öööö, valahol, nem vagyok alapos a referenciáimmal ma), hogy a tévtanítás az, amikor egy nagy, bevált és bizonyított igazságot (1500 év szerintem nem rossz egyébként) kiemelnek addigi szövegkörnyezetéből és alaposan felnagyítanak, felduzzasztanak, esetleg egy “csak” (Sola) szócskával még tovább radikalizálnak, izolálják korábbi valóságából….és lőn, ettől nagyobbra nő, mint kellene neki, ezzel elnyomja a hasonlóan igaz és értékes környezetét.

Véleményem szerint valami ilyesmi történt.

Aszkéták

Látszik, hogy szabadságon vagyok, mert kirakok még egy bejegyzést. A szabadságom alatt egyrészt utaztunk, voltunk katolikus ifjúsági találkozón, voltunk a Bükkben két napot, én már odáig süllyedtem, hogy háborús sci-fit olvasok (John Scalzi Vének háborúja sorozatát, nagyon kellemes olvasmány egyébként), illetve szelfi-videózás közben próbálom a telefont nézve a gyerekeim orrlyukába becélozni a mutatóujjamat, tehát pihenünk, pihenünk.

Aztán írok is.

Azonban mindenek előtt egy kis ars poetica:
Ha egy problémára felhívod a figyelmet, akkor a saját problémáidra is felhívod a figyelmet. Ha rámutatsz egy általános hibára, akkor a saját hibáidra mutatsz rá elsősorban. Szeretném, ha mindenki így olvasna: én nem tudom az igazságot és azzal is tisztában vagyok, hogy minél több mindenről írok komolyan, annál jobban fog látszani, mennyire nem értek én ezekhez a dolgokhoz. Nem szeretnék egy erkölcsi vagy tudományos dobogóra állva prédikálni, mert őszintén megmondom, sok esetben fogalmam sincs, miről beszélek. 🙂

No, egy ilyen bizalomgerjesztő bevezetés után ma az aszkétákról írok.

Ifjúság, évforduló

Július elején (mire minden helyreállt, ruhák kimosva, cuccok elpakolva és már nem estünk át a táskákon és egyéb kacatokon) az Egyházmegyénk – hja, már ilyenünk is van, egyházadót is fizetünk, meg minden – minden évben megrendezett ifjúsági találkozójára voltunk hivatalosak.

Ez az egész úgy történt, hogy mikor az egyházba bevezető kiskaput kerestük (katolikusékhoz nem lehet csak úgy bemenni, mint egy gyülibe, helló, itt vagyok, megtérek, örüljetek), éppen az ifjúsági referens papba “botlottunk bele”. Illetve, hogy hű maradjak az igazsághoz, ő volt az első pap, aki nem verte ki nálunk a biztosítékot, úgyhogy ő maradt. 

Mit lehetne írni?

Boldog Új Évet mindenkinek. És mindennek.

Mit is lehetne írni egy új év legelején? A legeslegelején, amikor még mindig keressük magunkban az új év érzést, de nincs meg. Hiszen ugyanúgy felkelt a nap elsején, a tej kifutott, a jógamatrac összetekerve maradt, mert túl jó meleg volt a paplan alatt. A kávé továbbra is finom, a palacsintát még mindig ugyanúgy kell sütni. Nem jött meg az új érzés.

A templomban még karácsony van sokáig, egészen holnapig, holnap van az ünnepe Jézus megkeresztelkedésének. Aztán következik az évközi idő. Ezzel az elnevezéssel folyamatosan bajom van. Ünnepek közötti időszakokat hívják így ugyanis. Fel kell nőni ezekhez is, hogy még az év “közét” is értékelni tudjuk.

Blog fordulat

Folytatni akarom és fogom a blogot. Ez a döntésem. Nem volt egyszerű, de így öntöttem. Nem akarok zárt blogot írni, mert az nem az igazi. Ez az igazi, műfajilag ez a blog, nem a zárt, ahol “pampoghatok kedvemre” ahogy G mondaná. Némelyek már a Fb-on is azon dilemmáznak, hogy jó-e, hogy minden bejegyzést mindenki lát? Fene se tudja. Én rájöttem, hogy nekem jó lesz így, ahogy most van, igényem is, szükségem is van erre a blogra és mióta 1000 katt alá csökkent a napi olvasottsága, azóta nyugodtabban is írok ide. Talán marad egy mag, aki szívesen olvassa majd. Mert aki azt mondja, hogy “ó, én csak magamnak írok”, az szerintem gondolja át még egyszer…nekem fontos és jól esik a visszajelzés, és most nem a “valaki majd úgyis egyetért!”  jelenségről beszélek. Nem feltétlenül kell egyetérteni, sőt.

Azonban ahhoz, hogy folytatni tudjam, kénytelen leszek pár dolgot leszögezni. Sok mindenben megváltozott, megfordult a gondolataim folyama és iránya. Ezeket muszáj lesz tisztázni, mielőtt tovább megyek. Nekem is jól esik végre leírni konkrétumokat, és talán másnak is hasznos lesz majd. Lehet, hogy ez egy bejegyzéssorozat lesz, ezt nem tudom most még eldönteni.

Nevelés

Először is, hosszan tartó (talán most is tart?) zavaromat példázandó szeretném ezt a képet ide illeszteni. Már nem tudom, hol, de egy blog komment szekciójában találtam, és ezért nem tudom megjelölni a forrását, de ha valaki esetleg tudja, akkor szóljon és beteszem a linket. Nem aratom le érte a babérokat. Hogyan is kell akkor nevelni?

Voltatok már úgy, hogy azt éreztétek, hogy “valami nem stimmel”, de aztán elhessegettétek magatoktól ezt a kis rossz érzést? No, én sokszor, ebben mondhatni profi vagyok. Profi. Talán ezért is dőltem be (most csak rólam van szó!) a kötődő nevelésnek olyan elánnal és olyan 100% meggyőződéssel. Persze, ez nem volt 100% és arra a pár %-ra kellett volna odafigyelni…mint mindig arra a pár %-ra kell…

Mi is történik? Az ember leánya elolvas ezt-azt, aztán elérkezik egy pont, amikor elkezdi kompetensnek érezni magát a témában. Én a sok szentimentális című könyvtől nem szélesebb látókörű lettem, hanem talán még szűkebb látókörű. Aztán azt csak évekkel később vettem észre, hogy sok döntésemet a félelemre alapoztam. Elkezdtem “biztosra menni”. És félni.

Olvasta valaki a “Mérgező szülők” című könyvet? És hallott arról valaki, hogy a gyerek eredendően rossz? Na, ez a két kiindulópont hogyan fog valaha is jó végeredményre vezetni? Vagy akár az egyik? Vagy a szülő, vagy a gyermek (vagy mindkettő) veszélyezteti a jövő pozitív kimenetelét.

Én elkezdtem a gyermekeimet nevelni és rájöttem, hogy nem tudom jól csinálni. Ekkor megérkezik a bűntudat, a tehetetlenség. Erre keresünk valami teljes és átfogó megoldást, nem? Mik a lehetséges válaszok a mi tehetetlenségünkre, a félelmeinkre, aggodalmainkra a gyerekeinkkel kapcsolatban? A fenti kép, például. Ez a válasz:

A gyerek maradjon otthon, mert a te felelősséged, és elrontod, ha nem így teszel.

A gyerek menjen közösségbe, mert nem fog szocializálódni.

A gyerek kizárólag alternatív közösségbe menjen, mert ott az ő fejlődésének megfelelően bánnak vele.

A gyerek ne menjen közösségbe, mert ott esetleg sérülések érhetik a lelkét.

A gyerek otthon szülessen és háborítatlanul, különben nem fog optimálisan fejlődni.

A gyerek kórházban szülessen, mert ott azonnal meg lehet menteni egy esetleges életveszélyből.

A császárral születettek maradandó lelki sérüléseket szenvedtek.

Kell oltás, mert…..

Nem kell oltás, mert….

Ilyesmik, és akkor még csak épp elkezdtem.

Reakciók

Na, akkor tabula rasa, gondoltam én, és elkezdtem stabil pontokat keresni a “rendszerben”. Nem sok van szerintem.

1. A gyerek tiszta lelkű és kiszolgáltatott – elsősorban nekünk szülőknek van kiszolgáltatva. A gyerek jó, akkor is, ha erkölcsileg rosszat tesz, ez világos.

2. Én, akinek a gyerek a felelőssége, akire rábízatott, tökéletlen vagyok, sosem leszek elég türelmes, kedves, kompetens, odaadó, a testi és a lelki táplálék, amit adni tudok, mindig tökéletlen lesz (hacsak nem hiszünk feltétel nélkül valami fentihez hasonló ultimátum-szerű mondat-tömegben).

3. Én keresztényként azt mondom, hogy ha Isten ezt tudta és “vállalta a kockázatot”, akkor ez mégis csak rendben van valahogy. Mi, sebzett, megtört, különféle bonyolult és nehéz tapasztalatokkal rendelkező szülők kell felneveljük valahogy a gyerekeinket és tudomásul kell vennünk, hogy ez nem fog tökéletesen sikerülni, de megtehetjük a legjobbat, ami tőlünk telik. Most már csak az a kérdés, hogy ezt hogyan fogjuk csinálni.

Megtenni a tőlünk telhetőt

…de milyen áron?

Ezt játssza ki ellenünk minden és mindenki.  “A legjobbat akarod a gyerekednek?” -kérdezi mindenki! A korai fejlesztő, a baba nyelvtanfolyam, az együtt alvást propagálók, a babahordó kendőt áruló oldalak, az alternatív oktatási rendszerek, a magánovik, az otthonoktató könyvek, a védőoltás-reklámok, a védőoltás ellenes kampányok, az anyatejes világnap plakátjai, a tápszeres dobozok, az otthonszülős oldalak, a kórházi szülészetek és még lehetne sorolni. Én most a blog témáit érintettem.

Sosem felejtem el, mikor tavaly odajött hozzám egy anyuka és megkérdezte tőlem, hogy mit tennék a helyében. Babát várt és még szoptatta a nagyobbat, de vérezgetett, volt egy vérömleny a placenta mellett. “Olyan lelkiismeret-furdalásom van miattad, Livi, mert te azt írtad a blogban tavaly, hogy nem választasz el gyereket. És te olyan jól csinálod. De akkor én most milyen károkat fogok okozni a nagyobbnak, ha elválasztom? Milyen anya vagyok így?” Majdnem elsüllyedtem szégyenemben, ott azonnal bocsánatot kértem tőle, és azt mondtam, amit őszintén gondoltam akkor: én elválasztanám a nagyobbat a még meg nem született érdekében. Hetekig pocsékul éreztem magam az ilyen és hasonló kijelentéseim miatt.

Hogyan is tudnánk megmondani, hogy kinek mi a legjobb? Hogyan is állíthatnánk, hogy egy fajta út, koncepció mindenkinek jó lesz? Mi ez? Egyfajta elitizmust érzek, talán ez a válasz.

Egy kedves blogtárstól, Andreától idézek, aki meg ezt írta a FB-on:

Nekem tökéletesen megfelel, hogy Mátyás királynak Budán van a világ közepe, a cinkotai kántornak meg Cinkotán. Csak amikor oda érünk, hogy nekem azt következne mondani, hogy “Önnek teljesen igaza van és ettől a pillanattól úgy akarok élni, ahogy Ön helyesnek gondolja”, akkor…

Na igen, akkor… De még csak nem is ez a fő-fő lényeg, hanem hogy ezek a mondatok félelmet szülnek. Félelmet. Félelmet attól, hogy ha nem így vagy úgy döntök, akkor bajt okozok, kárt teszek. Félelem motiválja a döntéseinket és a félelemből meghozott döntés szerintem elég  gáz döntés. Mit lehet vajon rá alapozni?

Félelem

Igen, félek. Félek, hogy a gyerek majd ilyen meg olyan lesz, hogy az óvónénije megbántja, hogy a suliban nem értékelik majd az egyéniségét, hogy rossz társaságba keveredik, hogy nem lesz stabil a kötődése, hogy nem lesz elég okos, hogy csak 1 diplomára futja majd neki, hogy csak 4 nyelven fog beszélni, hogy bulizni megy majd, hogy nem lesz keresztény, hogy sok műanyag játék kerül a kezébe, hogy ….na, szóval végtelen a tárház.

És akkor most mi legyen? Kezdjek el a félelmeim alapján nekilátni a dolgoknak? Ha így lenne, azt sem tudnám, hová kapjak, ebbe a helyzetbe kerültem én is. Persze, választhattam volna “egy valamit”, de neeem, nekem mindenről tudni kell a pro és kontra érveket is. Irigylem azokat, akik nem ilyenek, tényleg.

Szerintem sokan nem tudják magukról, hogy félnek. Ha más nem, a gyerekeik lebuktatják őket. A világot alapvetően életveszélyesnek tartják, ahol mindenki csak bánt, ahol semmi jó nem történhet velünk (kivéve az általunk választott védőburokban, persze). A gyerekek nem mernek. Meg se próbálják. Ezt eredményezi a túlféltés meg a totális bizonytalanság a szülő részéről. Tapasztalatból mondom, az enyémeknek is vannak már ilyen vonásaik. Nem kell ezt tudatosan átadnunk, megy ez nekünk anélkül is,  a gyerek érzi, “leveszi”, átéli.

Megy ez

Azt látom, hogy sokan nagyon jól csinálják: a szülők humoruknál maradtak, nem veszik magukat halálosan komolyan, szembenéznek a nehézségekkel, el merik engedni a gyerekeik kezét, bíznak bennük, úgy igazán, hagyják, hadd formálódjon a világképük, emellett persze észrevétlenül csorog beléjük a gondolkodásmód, a kultúra, az alapvető emberi értékek, amiket nem elmagyaráznak, hanem megélnek. Aztán hadd menjen a gyerek, amerre lát!

Végre kimondhatom: élünk! Élünk, és nem azért csinálunk valamit, mert “jót tesz”, vagy “fejlődjön a motoros képesség”  vagy “mert így kell”, hanem csak úgy. Nem fut a lábjegyzetben az okos referencia, hivatkozás. Nem azért csináljuk, mert az “indiánok is így csinálták”.

Félelmetes dolog ez, de ahogy elkezdtem elengedni sok “megkövült” dolgot az életemből, rájöttem, hogy egy utat érzek a helyesnek: elengedni őket, hagyni őket, hadd formálódjanak a maguk módján és ütemében. És ez most olyan nehéz és olyan izzadtságszagú, mert hát a lényeg nem is változott, hiába is kérdeznétek rá konkrétumokra. Szabályok továbbra is vannak. Be is vannak vasalva. Minden látszólag ugyanolyan.

Én változtam. Azok a kis rezgések, jelek változtak, amik felőlem áradnak feléjük. Vagy mondhatom úgy, hogy felőlünk, mert ebben G is partner. De komolyan, csak ennyi változott.  Azt érzem, a gyerek úgy jó, ahogy van. Hogy képes és képes is lesz élni, megtalálni az értékeit, kamatoztatni a kis ügyességeit, szeretni az életet és bízni, biztonságban érezni magát, bárhol is van.

És a fene megette, ha ezek a dolgok tőlünk független, nem befolyásolható dolgoktól függenek! A fene megette akkor, mert akkor nincs más választásunk, mint a félelem! Ha a gyermek rövid és hosszútávú testi és lelki egészsége a születés módjától, a táplálás módjától, az otthon- vagy nem otthon maradó anyától, az oktatás minőségétől és mennyiségétől, az oktató személyzettől, a korosztályos nyomástól, stb. függ, akkor tényleg nem tudok mit mondani, mert akkor megette a fene az egészet.

Felicitasz blogján olvastam ezt és soha nem felejtem el:

Fel lehet nevelni a gyereket az elszenvedett (és nyilván nyomot hagyó) korai veszteség dacára is egészségesnek és boldogságra alkalmasnak. Ebből a szempontból mindegy, hogy kényszer vagy rossz döntés az oka a veszteségnek – ha az utóbbi, akkor ráadásul van esély gyors kármentésre is, a döntés megváltoztatására.

Ennél jobb végszót nem is tudnék ennek a zavaros írásnak a végére biggyeszteni. Tudom, hiányos, rövid (hosszú?), sarkító (általánosító?)…amit mondani akartam az talán a következő: bízzunk magunkban, bízzunk a gyermekeinkben és hallgassunk a mi belső hangjainkra. Ne arra, ami könyvbekezdéseket böfög vissza, hanem arra, amit első, ösztönös reakciónkból elhessentenénk magunktól. Arra a pillanatnyi rossz érzésre, arra a pillanatnyi kis bizonytalanságra…a fene se tudja, mire. Próbáljuk meg a sok felénk áradó információt a helyén kezelni: információként. 

 

 

szoptatás-gestapo?!

Itt ez a cikk, amitől már megint jó mérges lettem. Röviden arról van szó benne, hogy mennyire gáz, hogy ennyire erőltetjük a szoptatást, és ez lelkiismeret-furdalást és rossz érzést kelt a nem szoptatókban.

Az egész azzal kezdődött, hogy 11 new york-i kórház kivetette a reklám-ingyentápszert a kismamák ajándékcsomagjából, amit az új bébihez kaptak. Erre felhördült Amerika, hogy ennek meg mi volt az értelme, hiszen egy egész generáció felnőtt már az Enfamil-en, és köszönik szépen, jól vannak. Ja, és a következő kérdés: mi lesz, a következő, az eldobható pelenka?!

hit intézmény

Mostanság nem egy beszélgetésben merült fel ez a téma,ezért most megpróbálom leírni a felgyülemlett gondolataimat. A téma: van-e szükség a hitünk “intézményesítésére”, vagy Formába kell-e öntenünk a hitünket, meg kell-e fogalmaznunk, szükséges-e egyházhoz, felekezethez tartozni? Keressünk egyházat a hitünknek? Felmerült egy bizonyos közösség is a beszélgetés során, amely nem egyház a szó szoros értelmében, de a közösségen belül lehet élni a szentségekkel, anélkül, hogy az ember “intézményre esküdne”.

ma reggel…

…volt szerencsém megnézni a reggeli tévéműsort. A meghívottak között volt 2 korombeli nő, mindkettő roppant csinos és szingli, és arról beszélgettek a nemkülönben csinos és ápolt műsorvezetőnővel, hogy mit tesznek annak érdekében, hogy kifogástalan megjelenésük legyen a nyáron. A paletta igen széles volt, magában foglalta a diétát, sok salálát, konditermet hetente többször (ahol milyen jó, hogy van légkondi, különben hogyan is lehetne edzeni?!), bőrfeszesítő krémeket, szoláriumot, műkörmöst és jaj még mennyi mindent! Persze, rögtön beindult az agyam, hogy én mit teszek a nyári szépségemért, íme!