Luther és a Kozmikus Aszpirin

Nem bírom ki, hogy jómagam meg ne emlékezzem a reformációról, pedig négy éve már, hogy nem kapcsolódom a protestáns oldalhoz, hanem átúsztam a Tiberist, ahogy az amerikai keresztény szleng mondja.

Előrebocsátom, hogy a mai napig is azt látom és gondolom, hogy akkor és ott a reformáció, ha nem is ilyen módon szükséges, de nagyon is érthető volt. Ez az én véleményem. Amennyit tudok a “történtekről”, abszolút látom az értelmét és a célokat és a missziót és annak az örömét, hogy igen, nekünk van igazunk.

De nincs.
Szerintem. 🙂

 

Fantasztikus, hogy a hit került a reformátorok és a gyülekezeteik középpontjába. A hit, a Sola Fide, ami azt jelenti, hogy a hit csakis a hit és egyedül csak a hit.

Azt hiszem hogy ez a fajta kizárólagosság egyedül a bíróságon működik, amikor csakis az igazat és a színtiszta igazat kell vallani. A Sola Fide számomra valahogy a radikalizmus felbukkanása egy gazdag történetben. Mindent vagy semmit alapon csak a hit. Semmi más.

Chesterton mondja (öööö, valahol, nem vagyok alapos a referenciáimmal ma), hogy a tévtanítás az, amikor egy nagy, bevált és bizonyított igazságot (1500 év szerintem nem rossz egyébként) kiemelnek addigi szövegkörnyezetéből és alaposan felnagyítanak, felduzzasztanak, esetleg egy “csak” (Sola) szócskával még tovább radikalizálnak, izolálják korábbi valóságából….és lőn, ettől nagyobbra nő, mint kellene neki, ezzel elnyomja a hasonlóan igaz és értékes környezetét.

Véleményem szerint valami ilyesmi történt.

Aszkéták

Látszik, hogy szabadságon vagyok, mert kirakok még egy bejegyzést. A szabadságom alatt egyrészt utaztunk, voltunk katolikus ifjúsági találkozón, voltunk a Bükkben két napot, én már odáig süllyedtem, hogy háborús sci-fit olvasok (John Scalzi Vének háborúja sorozatát, nagyon kellemes olvasmány egyébként), illetve szelfi-videózás közben próbálom a telefont nézve a gyerekeim orrlyukába becélozni a mutatóujjamat, tehát pihenünk, pihenünk.

Aztán írok is.

Azonban mindenek előtt egy kis ars poetica:
Ha egy problémára felhívod a figyelmet, akkor a saját problémáidra is felhívod a figyelmet. Ha rámutatsz egy általános hibára, akkor a saját hibáidra mutatsz rá elsősorban. Szeretném, ha mindenki így olvasna: én nem tudom az igazságot és azzal is tisztában vagyok, hogy minél több mindenről írok komolyan, annál jobban fog látszani, mennyire nem értek én ezekhez a dolgokhoz. Nem szeretnék egy erkölcsi vagy tudományos dobogóra állva prédikálni, mert őszintén megmondom, sok esetben fogalmam sincs, miről beszélek. 🙂

No, egy ilyen bizalomgerjesztő bevezetés után ma az aszkétákról írok.

Ifjúság, évforduló

Július elején (mire minden helyreállt, ruhák kimosva, cuccok elpakolva és már nem estünk át a táskákon és egyéb kacatokon) az Egyházmegyénk – hja, már ilyenünk is van, egyházadót is fizetünk, meg minden – minden évben megrendezett ifjúsági találkozójára voltunk hivatalosak.

Ez az egész úgy történt, hogy mikor az egyházba bevezető kiskaput kerestük (katolikusékhoz nem lehet csak úgy bemenni, mint egy gyülibe, helló, itt vagyok, megtérek, örüljetek), éppen az ifjúsági referens papba “botlottunk bele”. Illetve, hogy hű maradjak az igazsághoz, ő volt az első pap, aki nem verte ki nálunk a biztosítékot, úgyhogy ő maradt. 

Mit lehetne írni?

Boldog Új Évet mindenkinek. És mindennek.

Mit is lehetne írni egy új év legelején? A legeslegelején, amikor még mindig keressük magunkban az új év érzést, de nincs meg. Hiszen ugyanúgy felkelt a nap elsején, a tej kifutott, a jógamatrac összetekerve maradt, mert túl jó meleg volt a paplan alatt. A kávé továbbra is finom, a palacsintát még mindig ugyanúgy kell sütni. Nem jött meg az új érzés.

A templomban még karácsony van sokáig, egészen holnapig, holnap van az ünnepe Jézus megkeresztelkedésének. Aztán következik az évközi idő. Ezzel az elnevezéssel folyamatosan bajom van. Ünnepek közötti időszakokat hívják így ugyanis. Fel kell nőni ezekhez is, hogy még az év “közét” is értékelni tudjuk.

Mese a rendről

…de hogy legyek rugalmas, mikor mindenhol iszonyat kosz és rendetlenség van, ha az ágy alá kell bemászni valamiért, tutira nem jössz ki élve (nem, általában nem önszántamból mászkálok az ágy alá, hanem azért, mert ki kell bányászni onnan valamit, vagy mert nincs meg a szemöldökcsipeszem és még egy utolsó elkeseredett erőfeszítéssel az ágy alá benézek, ott van-e, esetleg…sosincs ott, nem is értem, miért csinálom ezt mindig), a gyerekeim meg papolják nekem azokat a mondatokat, amiket az apjuktól hallanak (miközben nekem papolja őket, persze), miszerint: “Anya, nyugi, a lényeg, hogy ne legyen túl nagy kosz, a rendetlenség nem számít!”

Dobozok

Nem vagyok jó ebben a blogírásban. Ha nem jön az ihlet, akkor nem írok és kész. A gyerekekről szeretnék írni, meg rólunk. Sok kérés fut be, hogy írjak pl. Pécsi Ritáról, Geréb Ágnesről, az otthonszülésről, a leptinről, a grelinről, a fogyásról, a hízásról…ezek a havi aktuális “felkérések”. De nincs kedvem, most egyikhez sincs kedvem épp. Majd lesz. De most nincs.

Valahol olvastam, hogy a jó íráshoz két dolog közül valamelyik mindenképp kell: vagy remek tartalmat kell prezentálni, vagy “egy kicsit vérezni” kell a nyilvánosság előtt. A probléma számomra a sérülékenység : gyakran úgy érzem, hogy hülyének tűnök. Nem szeretek gyengének mutatkozni, pedig hát mégis csak az vagyok…de ennek ellenére nem akarok erősnek, tökéletesnek sem mutatkozni, mert az bár jól esne, de az őszinteség meg fontosabb.

Az írás jó esetben terápiás, de ennyi év után már keserűen megtanultam, hogy ezért a terápiáért fizetni is kell. Fizetek a bénaságom újra és újra átélésével. Fizetek azzal, hogy átlátszó vagyok és ezzel visszaélnek emberek. Fizetek sok mindennel, amit nem látok előre…

Az írás (is) azonban arra is ráébresztett, hogy azok az igazi barátok, akik azért szeretnek, mert vagyok és amilyen vagyok, mert vicces vagyok és jópofa és a barátaimhoz a végletekig hűséges, nem pedig azért kedvelnek, mert ugyanazokat a “lifestyle choice”-okat hoztam meg, amiket ők. Azt hiszem, amíg csak hasonló döntések mentén barátkozunk, elveszítjük az igaz mérce lehetőségét, vagy legalább is gyakran elnézzük azt.

Sokan gondolják, hogy tökéletes az életem: van 3 gyerekem, 10 éve házas vagyok, van diplomám, munkám és perspektívám. De a blogom is tuti ezt sugallja a felületes olvasónak, az idetévedőnek.

Pár éve egy esküvőn fagyiért álltunk sorba (igen, ennyire puccos esküvő volt) az egyik barátunkkal. A lányok nyafogtak, nyűglődtek, panaszkodtak, nyaggattak, mert a sor lassan haladt. Egy idő után elszakadt a cérnám és nem túl hangosan, de azért jó alaposan és idegesen és türelmemet vesztve kioktattam a csajszikat, hogy elég legyen már és rettenetes eshetőségeket helyeztem kilátásba arra az esetre, ha nem nyugszanak már le végre. Ez a bizonyos azóta-kétgyerekes-apuka kővé dermedve nézett rám, és kifakadt: “De hát a blogon olyan tökéletesnek mutatod magad! A valóságban meg ugyanolyan vagy, mint az összes többi anyuka!”

Én persze teljesen megrémültem, hogy én átverem az olvasóimat (és magamat is?) azzal, hogy próbálom a legjobbat, a legszebbet, a legviccesebbet leírni, megörökíteni, aztán az egésznek az lesz a hatása, hogy egy idilli családot festek le, amelyik nem is létezik. Hát igen, az idill nem létezik. Illetve idill az van, de ebben az idillben van bőven anti-idillikus elem: könnyek literjei, dilemmák, viták, aggódások, csüggedés, türelmetlenség, egymás megbántása véletlenül, vagy szándékosan…van itt minden. Nem áltatom magam, és nem szeretnék senkit sem áltatni: a mi életünk eléggé valószínűleg nagyjából pont olyan, mint a tiéd, kedves olvasó. Szeretném, ha ezt senki nem felejtené el!

Van egy általános félelem, ami bennem is gyakran felmerül: “Ha az emberek tudnák, ki vagyok valójában, akkor nem szeretnének engem.”  Ez a félelem még mindig itt van bennem, de most már tudok róla ezért ádázul küzdök ellene és időben rajtakapom magam, ha a hatalmába kerít.

Azt hiszem, az a blog sok mindent felfedett rólam. Hetedik éve írogatom a bejegyzéseket ide hétről hétre és már borzasztóan megváltoztam az első bejegyzésekhez képest. A fázisok szépen látszanak, illetve a fő fázis részletesen olvasható: ezek azok az évek, amiket “mamatársakkal” biztonságban töltöttem. Ugyanazt gondoltam, mint a csoport, akikhez tartoztam, és a legnagyobb döbbenetemre ez teljesen eltorzította a látásmódomat és rövidlátóvá tett. Azt gondoltam, hogy a fontos dolgokat már tudom: így kell nevelni, altatni, pelenkázni, szülni, oltatni, oktatni és nem utolsósorban imádkozni, értelmezni, moralizálni…

Most már rájöttem, hogy azoktól lehet a legtöbbet tanulni, akik nem olyanok, mint én. Azokból a dolgokból lehet a legtöbbet okulni, amik nem az én tökéletes választásaim. Minél nagyobb kihívás elé áll valaki (legyen ez bármilyen természetű kihívás), annál gyorsabban és többet lehet változni, érni.  Könnyebb persze odacsapódni valahová és rövidlátóan szőrszálakat hasogatni a biztonságos melegben, de nekem nagyon jót tett, hogy szép lassan egyre több dobozból másztam ki, hogy megnézzem kívülről is. Ó az ötlet! Az első dobozból még kipenderítettek, akaratom ellenére, a másodikból már magamtól másztam ki.

Kimásztam nevelési dobozokból, életstílus-dobozokból. Kimásztam az általam kialakított “kereszténységből”, hogy megtaláljam a valódit. Újra és újra kimászom az Isten képeimből, mindig egy-egy nagy megkönnyebbüléssel, de mondjuk ez pont egy olyan terület, ahol mindig csak eggyel nagyobb dobozba lehet jutni…

Most kimászom a komfort zónámból is és pontosan egy hónap múlva dolgozni megyek. 8 órában. Amit sosem gondoltam volna magamról pár éve(abba a dobozba nem fért bele)…aztán most meg már mi sem természetesebb ennél a gondolatnál. Óriási változások lesznek itt. Érdekes lesz. Majd beszámolok…lehetőség szerint őszintén. De ezt most le kellett írnom.

Boldog Karácsonyt!

Nagyjából készen vagyok. A tojáslikőr az erkélyen hűl, a sütik készen, fő a leves holnapra, kész a kenyér, a tiramisu…kicsit leülök, mert épp nem kellek senkinek. Sári barátnőzni ment, Nórihoz meg jött a kis barátnője, Petinek meg itt van a sógornőm, ők nagyon jól kijönnek egymással, ilyenkor én felejthető vagyok.

Annyi, de annyi mindent szerettem volna írni, ennek az Ádventnek a margójára, aztán nem lett belőle semmi, de talán nem is baj. Jó ez így. Így most elég csak összefoglalnom pár gondolatot, ez maradt az idén nekem.

1.

Ez az utolsó évem ebben az életszakaszban. Nagyon érdekes, hogy a szakaszváltás (itthonlét vége, munkába vissza) egybevág az életszakaszváltásommal is (korai felnőttkor kríziséből a korai felnőttkor csúcsába). A második Pécsi Rita-féle alkalmon a felnőtt kor szakaszairól beszéltünk. Eszerint én most a korai felnőttkor kríziséből készülök kilépni. Rita azt mondta, hogy ebben az életszakaszban nem az a lényeg, hogy túléljük a vihart, hanem hogy megtanuljunk az esőben táncolni…
Én nagyon találva éreztem magam: ennek az évnek ez lehetne a mottója. Az esőben táncolok. Megszületett bennem valami békés fájdalom, ami leginkább a magammal szembenézés hatására alakul bennem. Egész évben gyászoltam. A múltat, sebeket, hibákat, sebeket, sebeket…
Eddig olyan messze volt tőlem az árnyékom, mint egy repülő a magasban, nem is láttam…nem is érdekelt. Nem akartam tudni róla. Egész évben egy álom kísértett folyton: egy mellettem lezuhanó repülőgép. Soha nem láthattam, mi történt a géppel, csak lezuhant, mindig a közelemben, mindig pánikban ébredtem fel.
Pár hete megnézhettem végre, mi van a repülőgépben: tele volt szőke gyerekhullákkal. Gondosan becsomagolva. Szalmába. Az én kis eltemetett aprószentjeim, gyerekkorom kis halálai. Isten jó, én hiszem, hogy ő vitt el oda, ő adta ezt az álmot…most már tudom, hogy készen vagyok a továbblépésre.
A következő korszak a korai felnőtt kor csúcsa (32-40 éves korig). Ebben a korszakban egy fontos misszió van: megelégedni néhány kulcs döntéssel. (Írok erről az előadásról szívesen majd, ha van rá érdeklődés)

…és aki sűrű fellegre néz, nem arat

Az idő rohan, én pedig – mint mindig – naponta különféle kifogásokkal élek, hogy miért is ne írjak épp aznap. Mert minden nap van valami. Fontos információkkal teli fecnijeim az általános gyerekkacatba keveredve, azt hiszem, örökre eltűnnek, eltűnnek olyan dolgok, amiket “mindenképp le kell írnom”, “fontos lenne örökre megjegyezni”, “soha nem akarok elfelejteni”, aztán észre sem veszem, hogy már rég elfelejtettem, nem írtam le, nem maradt meg. Kis apróságok a gyerekekről, mindennapi küzdelmeim, örömeim, álmaim, a gyerekek álmai és örömei, apró győzelmeik az életben, abban az életben, amiről egyre inkább kitudódik, hogy nem csak csillivilli, rózsaszín és mézesmázos tud lenni, hanem nehéz is.
“Írd meg a blogra!” Ez G szavajárása. Ilyen mondatokban, mint hogy: “Írd meg a blogra, hogy olyan könyveket veszel ki a könyvtárból, amiket előtted még senki nem vett ki!” Meg ilyenek. Cikis, vicces, emlékezetes, vagy említésre alig méltó…a blogon a helye. A gyerekeknek, emlékbe. Ez a mi szedett-vedett örökségünk nekik. Legalább is egy része.

A lélek mozgását kísérni

Hetek óta dolgozom egy sorozaton az önbecsülésről. Egy éve szeretnék írni a témában és csak mostanra jutottam el odáig, hogy elkezdjem rendszerezni a gondolataimat és az összegyűjtött anyagot. Elég sok minden gyűlt össze, úgyhogy az írás is lassan megy, egy csomó új gondolatom is van és a gyerekeknek is szünet volt (Petinek most is, mert köhécsel még), azt meg elhatároztam, hogy a szünetben csak velük leszek, semmi írás, csak az emaileket olvasom.

Most, hogy már majdnem megvagyok, minden borul. Tegnap ugyanis egy nagyszerű előadáson jártam, erről szeretnék írni most, mert nem tudom kihagyni, az élményt frissen kell megörökíteni! Egy hét alatt (valamikor októberbet, friss az élmény tehát)  olvastam el Uzsalyné Pécsi Rita összes könyveit a keresztény nevelésről. Hétfőn aztán kiderült, hogy Rita előadássorozatot tart “Mesterségünk (legyen) a nevelés!” címmel, tegnap volt az első előadás. Rita alapította azt a sulit, ahová Nórit szeretnénk beíratni, itt a kapcsolat.

A keresztény nevelésről mindenki gondol, amit gondol, sok jót általában nem szoktak róla gondolni. Hiába, nem zörög a haraszt… Rita előadásai és könyvei alapjaiban söprik el azt az előítéletet, hogy a keresztény nevelés abszolút konzervatív, nem veszi figyelembe a pszichológia és az antropológia felfedezéseit és egyáltalán, túl autoriter, túl szigorú, túl puritán, túl agyabugyálós, szájbarágós, merev és persze mindezekből következően recseg-ropog. Nem! Rita olyan szépen beszélt az ő szavaival élve a “lélek mozgását kísérő nevelésről”, hogy öröm volt hallgatni.  Erről írnék most pár sort.

“Akarom a jót s a rosszat teszem. Miért van ez így? Avagy: fejleszthatő-e az érzelmi intelligencia?”

Az evangélium hirdetése

A jelenlét az a találkozás, amelyben az egyik ember önleleplezése elmélyíti a másik ember életét.” (R. Rohr)

A múlt hét végén falura szöktünk megint, tegnap jöttünk haza. Teljesen ki vagyok cserélve. A gyerekek 2 hétig folyamatosan lenn voltak, ők már nagyon vágytak haza. Hát, igen. A 36 fokos panel csak engem irritál…