Május, könyvek

Engem minden évben a május visel meg a legjobban, túl sűrű, túl sok már az iskola, a munka és úgy általában, májusban mindig kifekszem. Tavaly 10 nap szabadságon voltam májusban (oké, tanultam), idén semmi, végig kellett küzdeni magunkat, nem volt B terv…

Végigküzdöttük.

Először is, most volt Sári elsőáldozása és a hozzá kapcsolódó rengeteg program, vizsga, a katolikus iskolák elsőáldozóinak találkozója (igen, ilyen is van)…..és a kutya. Mert hogy lett egy kutyánk.

A kutya

A kutya története nagyon hosszúra nyúlik, részben az én történetem, részben G története, de a gyerekeké is, mert minden gyerek szeretne kutyát, és nem azt a kertikutyát, aki nem jöhet be és nem is kapcsolódik hozzájuk, hanem azt a kutyát, aki velük él és alszik és eszik és azt gondolja, hogy ő is gyerek, vagy mi is mind kutyák vagyunk (ezt nem tudom eldönteni).  Szóval ilyen kutyát akartunk, a panellakásba, a város szélére, az ötödikre.

Tavaszunk

A tavasz már megint úgy rohant el, hogy késve eszméltem. Már nyár van. Pécsi fülledt, iszonyat meleg június.

A házunk táján minden változatlan. Rövid híreink következnek, ha valaki még jár erre, olvassa hát.

1. Vége a sulinak.
Illetve, máshogyan mondom: megint vége van egy évnek a suliban úgy, hogy csak a szép, jó, nem tanulással összefüggő dolgokra emlékszünk. Ez az iskola…én nem is tudom, mit mondjak, vagy hogyan mondjam (hehe, mint a Kistehén nótában), de ez az iskola a szívünk csücske.

Június

Gyerekekről

No, a június is eljött. Talán, mondom, talán…kezdem felvenni a ritmust. Talán. Persze, ez most egy különleges időszak. A gyerekek most először járnak nyáron is oviba, persze, csak amolyan könnyed módon, mert azért legalább annyit vannak falun is, ahol már “nagyoknak való” medencét állított fel G tegnap, sok-sok vízzel. Az idén is itt nyaralunk, szerencsére ez ellen senkinek semmi kifogása nincsen, főleg, hogy egy taggal bővül a családunk: Misuval, a cicával, aki egy kis kölyök kandúr és pár napnyi pánik és rémült menekülés után végre rájött, hogy a gyerekek nagyon szeretik és csak meg akarják simogatni és játszani akarnak vele, úgyhogy most már végre nem fél, sőt, felháborodottan nyávog, ha nem foglalkoznak vele a gyerekek.

  

Megvolt a ballagás, a ballagás előtti ovis kirándulás, sőt, megint voltunk az iskolában, mert a leendő tanítónénik meghívták a leendő kis elsőseiket a negyedikesek évzáró darabjára (ilyen minden évben van, év végéig az egész osztály megtanul és együtt előad egy mesejátékot, az idén a Süsü volt). Nekem nagyon tetszett, Nórinak viszont az volt a fénypont, amikor a mese végén az osztály még énekelt két dalt a Dzsungel könyvéből, pont a Dzsungel könyvéből, amit Nóri ebben az évadban kétszer is látott a színházban (én háromszor, uhhh). Ez a kis plusz jelenet teljesen levette Nórit a lábáról mert hát egy olyan iskola, ahol ismerik a Pofonofont, az csak jó suli lehet! Nekem a  legjobban tetszett, hogy a műsor végén a tanítónénik azt mondták, hogy “Szia Nóri!”, el nem tudom képzelni, hogyan csinálják, de név szerint szólítottak minden gyereket, akikkel eddig még csak 2-szer találkoztak.

Nem is tudom, mit írjak…annyi megválaszolandóm és feljegyzendőm lenne…a gyerekek nőnek…Sári haját majdnem levágtuk, de aztán mégsem. Már a feneke alá ér (vizesen) és lehet, hogy jót tennék vele, ha levágnám, mert kevesebb lenne, könnyebb lenne és nem kellene neki állandóan fonatban járni, de nem visz rá a lélek, főleg, hogy Nóri meg növeszti épp.

Minden intenzívebb lett valahogy. Sosem dőltem be a mennyiségi helyett minőségi időt dumának és nem is tartom értelmezhetőnek a dolgot, de a fenébe is, csak van benne valami…mert mikor az ovi előtt kiszállunk az autóból és összeszedjük a kölyköket, aztán a szülők, gyerekek és óvónénik keveréke átvonul a szomszédos fagyizóba, aztán hazaszállingózunk (rendszeresen plusz egy-két gyerekkel megtoldva), akkor még a nap legjobb része hátravan. Sokszor várom a vihart, égzengést, mert akkor oda lehet bújni az önállósodó porontyokhoz és jó szorosan át lehet őket ölelni, megvan a kifogás…nem mintha kellene, de ilyenkor van és kész.

  

Munkáról

Annyit agyaltam, mit is írjak a munkáról, hogyan írjam…egy idő után (és erre 8 év bőven elegendő volt) az ember lánya belefárad a magyarázkodásba. Eleinte még lelkesen magyaráztam hogy a patológia milyen érdekes, nem csak a boncolásról szól (ami egyébként nagyon érdekes), a szövettani diagnosztika olyan, mint egy rejtvény, amit meg kell fejteni, vajon mit látsz a mikroszkópban…ezután jött az a fázis, amikor előre féltem a kérdéstől és nagyon bosszantottak a humoros beszólások, miszerint a patológián “legalább már nem lehet elrontani semmit”, “a betegeim megvárnak”, stb. Egy ideig még mondja az ember, hogy a diagnosztika 90%-a még élő emberek betegségeinek a megállapítását jelenti, de miután rájöttem, hogy a saját orvos kollégáim nagy része is lenézi ezt az alázatos és hálapénzmentes háttérszakmát, sőt, pontosan nem is érti, milyen munka folyik itt, feladtam. Azóta rezignáltan hallgatom a poénokat, nézem az arcokra (főleg nőkére) kiülő borzadályt. Hiába, a halottakat érintők már a mózesi időkben is a táboron kívül laktak….

Tehát mit is csinálunk mi, patológusok (én még csak jelölt, vagy rezidens, kinek hogyan tetszik)? Egyrészt olyan emberek boncolását végezzük, akik természetes úton vagy balesetben haltak meg, az elvetélt aprócska sejtcsomóktól kezdve az aggastyánokig. A gyilkosságok áldozatait nem mi boncoljuk, szóval ez nem a CSI. Emellett minden szövetet megvizsgálunk, amit “emberből kivesznek”, mandulától, vakbéltől, epehólyagtól, levett anyajegytől kezdve a biopsziákon át a tumoros szervekig. A tumoros esetekben pedig még tovább tudunk menni: a tumoros sejtek kromoszómáit, sőt a kromoszómákban különböző gének meglétét vagy hiányát vagy meghibásodását is meg tudjuk állapítani. Szerintem ez megunhatatlan, változatos és baromi érdekes, de nagyon megértem azt, akit hidegen hagy vagy nem tud továbblépni azon, hogy boncolás meg vér meg szervek. Ehhez is kell egy bizonyos mentalitás, mert hát egyet bizton állíthatunk: a munkahely szürreális. Halottak között jönni-menni-tenni-venni szürreális, egyben kijózanító is: az élet rövid és tényleg bárkivel bármikor bármi megeshet. Hogy ez miért van így, nem tudom, de valahogy így van.

Azt gondolom, hogy a patológusok pár dologban hasonlítanak: szeretnek agyalni, egyedül lenni a mikroszkópjukkal, felismerni dolgokat, rájönni nagy rejtélyekre, mindezt kissé befelé fordulós, talán zárkózott módon. Meg mindenkinek van egy kis szkeptikus, sötét humora. Szóval jó fej emberekről beszélünk szerintem. Persze, elő is lehet jönni a kis szobákból a mikroszkóp mellől, sőt, itt, ahol én dolgozom, elő is kell, mert az intézetben ráadásul 3 nyelven oktatjuk is ezt az egészet harmadéveseknek, akik boncolni tanulnak és a mikroszkópban megtanulják meglátni az alapokat. A magányos munka ellensúlyozva van.

Gondolom, nem kell részletezni, hogy egy ilyen munkába nem nagyon lehet belesétálni, mint a Balatonba a déli-parton…ide csak ugrani lehet, mert különben dobják az embert, az meg még rosszabb. Meg kell próbálni megcsinálni, amit rád bíztak, megjegyezni, amit egyszer már megmutattak, be kell sétálni az első órára és meg kell tartani…néha már tiszta flow, komolyan! Feltölt nagyon. Elememben vagyok, úgy érzem, a helyemen vagyok. Aztán majd meglátjuk, mi lesz.

A háztartás-munka-gyerek-szervezés kérdésre válaszolva: igyekszünk. Minden ellenérzésem ellenére csak vettem ilyen paleo-lisztet és sütöttem ezt-azt belőle, mert néha egy szendvicsnél nincs egyszerűbb és kész. a lassú főző egy áldás, nagyon jó ötlet volt, 3-4 napra van elég kaja, hogy ha bevetem, általában marhahúst főzök benne (nagy-nagy kedvencünk, minden húsnál jobban szeretjük) levesnek, erőlevesnek, ragunak.

Azt akartam még elújságolni, hogy végre hozzánk is házhoz jön a Cserpes-féle autó és teljesen rászoktunk a házi tejföljükre, tejszínre, túróra, vajra, sajtra, joghurtra, íróra és természetesen a túró rudira, ami kábé fele olyan édes, mint az a bizonyos piros pöttyös…a gyerekek mindent megesznek, amit tőlük veszünk úgyhogy nagyon elégedett vagyok.

…szóval kicsit koszosan és rendetlenül, de jól vagyunk, mindenkire akad tiszta ruha, esténként meg együtt olvassuk a Rumini kalandjait lefekvés előtt és az új cicát is bevették a gyerekek a listába, akiért esténként imádkozni kell…lassan korábban kell menni fürdeni, hogy mindenkin végigérjünk…és akkor még Peti önálló mese-estjeiről még nem is meséltem…na, majd legközelebb. Hamarosan, remélem.

  

 

Azt hittem…

…lesz időm sokat írni még, mielőtt nekivágok a munka nagy világának…hát, sok minden egyébbel töltöttük az időt inkább. Volt sok “utolsó”.
G szinte csak éjjel dolgozik mostanában, mert a napokat együtt töltöttük, ebédeltünk, kávéztunk, mászkáltunk, elmentünk megnézni Nórit az uszodában (képek innen). Én elintéztem minden még szükséges dolgot, bankot, okmányirodát, (mínusz üzemorvos, de nincs kedvem elmenni a mellkasröntgenre meg még egy vérvételre és még egy csomó minden kell, mert veszélyes munkahelyre megyek)…

A gyerekek jól vannak. Nóri nagyon nagyot nőtt mostanában (gyakorlatilag minden ruháját kinőtte, köszönjük mindenkinek, aki hozzájárult a ruhatára bővítéséhez!), ennek megfelelően egész nap táplálkozik. Azért 3 gombócnyi töltött káposztát még nekem is nehezemre esne megenni egy ültő helyemben. “Normális” esetben egyet enne sok tejföllel. Most hármat, még több tejföllel!

Felvették a suliba is, rajzos lesz, most már végre tudjuk, hogy ez heti 6 rajz órát jelent neki (az első két évben itt nincs nyelv), ebből kettő úgynevezett műhelymunka, ahol a rajzon kívül még lesz kézművesség, külön grafika alapok, festés és kerámia, bármit is jelentsenek ezek. Harmadik végén kell választani, hogy végül is miből legyen emelt óraszáma (egy irányba szakosodnak, de ha jól értettem, a festés-grafikát együtt is lehet). Hát, ennyi, megyünk hamarosan beiratkozni.

Sáritól most épp rettegnek az óvónők, fenék alá érő sörényében ugyanis találtak egy döglött (?) serkét. Itthon megtettük a szokásos óvintézkedéseket (én nem találtam semmit sem a hajában), úgyhogy most mind a 3 gyereknek Nittyfor szaga van, így járnak az oviba, remélem, nem lesznek tetvesek. Sárinak olyan szorosra fonom a haját, amennyire csak lehet, remélve, hogy egy tetűnek sem lesz kedve becuccolni a szoros fonatok közé.
Meg kell, hogy említsem, hogy Sári micsoda bátor tettet hajtott végre: a csoportja bábszínházba látogatott, és Sári egyedül mert ülni egy székben! Eddig minden előadást csak egy óvónéni ölében (vagy az enyémben) mert végiggubbasztani, mert hát a bábszínházban zaj van és sötét, stb. De most erőt vett magán és erre hihetetlenül büszke! Hiába, közeledik a születésnapja (az ötödik!), szerintem ő is érzi, hogy az ötévesek már elég nagyok…nagyon vicces, ahogy várja a születésnapját. Az apjának ma van, reggel meg is ünnepeltük (a hűtőben várja haza a tiramisu) és Sári második mondata természetesen már arra vonatkozott, hogy akkor most már lehetne-e az övé is végre? Még nem sikerült megértenie, hogy először húsvét lesz. Mindegy. Majd ha nagyobb lesz, már nem fogja ennyire sürgeti, az biztos…

Peti az óvoda réme (szerintem), az óvónők reménytelenül szerelmesek belé, teljesen odavannak érte, pedig Peti tojik a szabályokra, mindenhonnan kilóg, ha valamihez nincs kedve, akkor megmakacsolja magát és nem tudnak vele mit kezdeni…kimondhatatlanul hálás vagyok az óvónőknek, hogy nem akarják betörni ezt a kis tökfilkót és valahogy kibírják vele minden nap. Persze, tudom, hogy Peti elragadó tud lenni, nagyon segítőkész, nagyon szorgalmas és szófogadó (ha van hozzá kedve), ezért a jó pillanatai messze kárpótolják A nénit és H nénit…fura ezt látni, főleg, hogy a két lányommal az ég világon semmi baj és probléma nincs soha, Nóri az oviban mindig nagyon komoly és átjár a Csengettyűbe ágyazni minden délután (mert ott sok a kicsi, besegítenek a nagyok), Sári meg…Sári meg nem is nagyon látszik szerintem. Bár most jut eszembe, ő meg nem csinál semmit. Az óvónők meg ráhagyják. Majd csinálja, ha lesz kedve. Mondtam már, hogy nagyon-nagyon szeretjük ezt az óvodát?

No, de az írást nem hagyom abba, jövő héten tartok majd egy munkabeszámolót, de sok tervem (és már piszkozatom is!) van evésről, hormonokról, Bibliáról, pár bejelenteni valóm is van….az élet megy tovább, meg a blog is. Meg mi is.

No, hát ez van mostanában, dióhéjban.

Január-február

Annyi mindenről kellene írnom, hogy nem nagyon visz rá a lélek. Annyi információ halmozódott fel (és veszett el sajnos, mert egyszerűen elfelejtettem), hogy alig győzöm szortírozni őket. Így aztán úgy dönntöttem, ahogy minden lusta blogger dönt: képes bejegyzést írok! Na, nézzük akkor:

Talán a legizgalmasabb esemény volt, hogy Nórinak kiesett 2 foga. El kellett mennünk a fogorvoshoz, mert nem merte magának kiszedni és—-hát, már ideje volt, jött mögötte a csontfog.

Így festett előtte:

…és aki sűrű fellegre néz, nem arat

Az idő rohan, én pedig – mint mindig – naponta különféle kifogásokkal élek, hogy miért is ne írjak épp aznap. Mert minden nap van valami. Fontos információkkal teli fecnijeim az általános gyerekkacatba keveredve, azt hiszem, örökre eltűnnek, eltűnnek olyan dolgok, amiket “mindenképp le kell írnom”, “fontos lenne örökre megjegyezni”, “soha nem akarok elfelejteni”, aztán észre sem veszem, hogy már rég elfelejtettem, nem írtam le, nem maradt meg. Kis apróságok a gyerekekről, mindennapi küzdelmeim, örömeim, álmaim, a gyerekek álmai és örömei, apró győzelmeik az életben, abban az életben, amiről egyre inkább kitudódik, hogy nem csak csillivilli, rózsaszín és mézesmázos tud lenni, hanem nehéz is.
“Írd meg a blogra!” Ez G szavajárása. Ilyen mondatokban, mint hogy: “Írd meg a blogra, hogy olyan könyveket veszel ki a könyvtárból, amiket előtted még senki nem vett ki!” Meg ilyenek. Cikis, vicces, emlékezetes, vagy említésre alig méltó…a blogon a helye. A gyerekeknek, emlékbe. Ez a mi szedett-vedett örökségünk nekik. Legalább is egy része.

Beálltunk

Nem vagyok valami írós kedvemben mostanság, pedig szívesen írnék, csak hát annyi minden történik…vannak dolgok, amikről meg aztán tényleg nem írhatok itt. És egyébként is, a blog a gyerekekről szólna leginkább, úgyhogy nekiállok gyorsan, és belevágok a közepébe.

Peti október elején elkezdett oviba járni. Gondoltam, megpróbáljuk és nagyon bejött. Egy hétig csak bejártunk játszani, és az óvónénikkel megismerkedni (már ismerte őket azért korábban is, sokat járt az oviban és már márciusban beírattuk), aztán utána már ott is ebédelt és múlt pénteken már ott is aludt. A Csillag csoport létra jelét birtokolja és egyelőre minden rendben.
Mióta elhatároztuk, hogy a munka frontjára lépek, egy csomó minden megváltozott, főleg én. Mostanra minden papíromat elintéztem. A hónapban lejár a GYES, és a főállású anyaságot úgy tűnik, kihagyom. Még rengeteg szabadságom van, azt mind kiveszem, szóval még tavaszig itthon vagyok. Addig mindent kitalálok és elrendezek, hogy hogyan menne a lehető leggördülékenyebb az élet…
Ehhh…szóval szép gondolat ez, de azt hiszem, nem lesz ilyen egyszerű azért. Írok majd erről még úgy is bővebben, mert az segít gondolkodni.

Áldás Békesség Reloaded

Elkezdődött az ovi. Végre, mondtam én, ránk fért egy kis napirend, rendszer már. Teljesen “lezüllöttünk”, nyolckor még nem voltunk otthon, fél kilenckor vacsoráztunk, tízig ment a hajó (a szivacs volt a hajó és mindenféle kötelekkel székek voltak kikötözve a szivacs körül, na, mindegy, a lényeg, hogy nem igazán sikerült megágyaznom este 10 előtt). És mikor végre mindenki megmosdott és persze, megmosta a fogát, hirtelen mindenki hipoglikémiás kómába esett majdnem…mit tehettem hát? Pár keresetlen szó kíséretében még egy vacsorát csináltam, ezek meg heherésztek-vihorásztak, köszönték szépen (“Te vagy a legjobb anyuci a Világon!” ja, persze, be lehet fejezni a nyalizást, bezzeg, ha a legó összeszedésére csak utalni is merek, azonnal főboszorkánnyá válok!), és utána egyik májkrémes kenyér a másik után tűnt el paradicsommal, uborkával, és az én ágyneműm lett morzsás, az én ágyneműm lett paradicsomos és miután mindenki mélyen alszik, engem nyomnak azok a nyomorult morzsák és én kelek másnap reggel paradicsommagokkal a hajamban.

Egy hét

Elvittem Nórit a hatéves státusz vizsgálatra. Kicsit magasabb, mint az átlag hatévesek, és már iskolaérett súlya van. Gyanítom, hogy egyébként is iskolaérett már, ennek ellenére örülök, hogy még ovis lesz.

Nóri sokat enyhült, szelídült az utóbbi időben. A kicsik is sokat finomítanak rajta. Peti nagyon-nagyon szereti Nórit, és olyan édesen kommentálja, ha valami miatt Nóri bedühödik és elvonul.
“Nóri mérges. Megyek, megbeszélem Nórit. Mije fáj?”-kérdi Peti.
“A szíve.”-sóhajtom én Petinek.
Erre megy és Nóri hasára ad egy puszit. “Megpusziltam a szívedet, hogy ne fájjon.” Erre azért a durcás hatéves is megenyhül.

Egyik nap már alváshoz készülődtünk, amikor látom, Sári fekszik a helyén, mellette Nóri. Sári diadalittasan felül: “Anya, Nóri megengedte, hogy csipkedjem!” Nahát, tényleg?- kérdem én, és igyekszem, hogy ne tűnjek túl meglepettnek. Ilyenkor azért én is meglepődöm, meg persze örülök is. A nagylelkűség csírája azért csak megvan benne…

Sári meg Nóri között sok a rivalizálás. Sári nagy akar lenni, Nóri meg ezt a titulust csak magának szeretné megtartani, hát ebből indul ki a konfliktus, és feloldódni nem igen fog a közeljövőben. Azért néha csak mosolygok a bajszom alatt, mikor Nóriból akarata ellenére is előbújik a nagy testvér. Egyik nap például palacsintasütést rendeztünk. Eddig mindig Nóri öntötte a serpenyőbe a tésztát, én fordítom, megint ő jön, stb. De most Sári is bejelentette palacsintasütési igényeit. Megegyeztünk, hogy egyet Nóri, egyet Sári fog sütni. Sári az első merőkanállal olyan bátortalan volt, hogy a fele a főzőlapra löttyent, fele a serpenyőbe. Kicsit utánamertünk, de akkor már vastag lett meg hepehupás, szóval Sári elkeseredett kicsit. Nóri erre azt dörmögi: “Jól van, na, ne bőgj, az a palacsinta a legfinomabb, amelyik rosszul sikerül!” Ezt mondta! Az én hatévesem! Hát, ilyen is van, na!

Peti meg most kezd megvadulni, harap, mint a veszedelem. Sárit pár napja kegyetlenül megharapta, de tényleg, annyira, hogy vérzett. Sári üvölt, Peti rohan a másik szobába, befordul az ágyon a fal felé és bőg. Aztán borogatást kér, viszi Sárinak. 10 perc oltári bömbölés után (mindkettő sír!) Sári nagy kegyesen megengedi, hogy Peti beborogassa, adjon rá puszit és kegyes felsőbbrendűséggel (ami, hát, végül is érthető) elfogadja a bocsánatkérést.

Peti mostanában úgy érzi, hogy egy válasz van minden kérdésre, búra és fájdalomra: a borogatás! Borogatást oszt, borogatást kér, borogatni kell, ha baj van, ha nincs. Ettől jobban lesz. Sóhajtozik, mint egy öregasszony, jön ki hozzám a konyhába:
“Ó jaj! Jaj, ne! Anya, kélemabologatást! Ó-jaj!” 

És persze a két hülye felnőtt versenyezik, ki vigasztalja Petit, ki hozza a borogatást, mert olyan elragadó, amikor ordít és olyan szívhez szólóan tud ó-jaj-ozni, hogy mindenki a maga ölébe akarja ilyenkor venni… ha valahol ordít, akkor futunk mindketten.