Május, könyvek

Engem minden évben a május visel meg a legjobban, túl sűrű, túl sok már az iskola, a munka és úgy általában, májusban mindig kifekszem. Tavaly 10 nap szabadságon voltam májusban (oké, tanultam), idén semmi, végig kellett küzdeni magunkat, nem volt B terv…

Végigküzdöttük.

Először is, most volt Sári elsőáldozása és a hozzá kapcsolódó rengeteg program, vizsga, a katolikus iskolák elsőáldozóinak találkozója (igen, ilyen is van)…..és a kutya. Mert hogy lett egy kutyánk.

A kutya

A kutya története nagyon hosszúra nyúlik, részben az én történetem, részben G története, de a gyerekeké is, mert minden gyerek szeretne kutyát, és nem azt a kertikutyát, aki nem jöhet be és nem is kapcsolódik hozzájuk, hanem azt a kutyát, aki velük él és alszik és eszik és azt gondolja, hogy ő is gyerek, vagy mi is mind kutyák vagyunk (ezt nem tudom eldönteni).  Szóval ilyen kutyát akartunk, a panellakásba, a város szélére, az ötödikre.

Tavaszunk

A tavasz már megint úgy rohant el, hogy késve eszméltem. Már nyár van. Pécsi fülledt, iszonyat meleg június.

A házunk táján minden változatlan. Rövid híreink következnek, ha valaki még jár erre, olvassa hát.

1. Vége a sulinak.
Illetve, máshogyan mondom: megint vége van egy évnek a suliban úgy, hogy csak a szép, jó, nem tanulással összefüggő dolgokra emlékszünk. Ez az iskola…én nem is tudom, mit mondjak, vagy hogyan mondjam (hehe, mint a Kistehén nótában), de ez az iskola a szívünk csücske.

9 és 34

A kilencedik évem telt el anyaként.

Kilenc. Ezt már nem olyan egyszerű kimondani, mert azért  a hat meg a hét meg talán még a nyolc is amolyan kicsike-féle, ovis, kisiskolás. Nóri most lesz harmadikos.

Ilyenkor újra és újra belegondolok, hogy jól csinálom-e? Elég vagyok-e? Nincs túl sok tiltás? Túl kevés olvasás? Túl sok stressz? Elég, amit nyújtani tudok? S persze, aggódom is. Már nem annyit, mint régen, de ezeket az aggodalmakat letenni végleg sosem fogom. 

Ifjúság, évforduló

Július elején (mire minden helyreállt, ruhák kimosva, cuccok elpakolva és már nem estünk át a táskákon és egyéb kacatokon) az Egyházmegyénk – hja, már ilyenünk is van, egyházadót is fizetünk, meg minden – minden évben megrendezett ifjúsági találkozójára voltunk hivatalosak.

Ez az egész úgy történt, hogy mikor az egyházba bevezető kiskaput kerestük (katolikusékhoz nem lehet csak úgy bemenni, mint egy gyülibe, helló, itt vagyok, megtérek, örüljetek), éppen az ifjúsági referens papba “botlottunk bele”. Illetve, hogy hű maradjak az igazsághoz, ő volt az első pap, aki nem verte ki nálunk a biztosítékot, úgyhogy ő maradt. 

Folytatás

Az olaszoknál nem tudtuk használni a hosszabbítóinkat, tehát nem volt áramunk. Ez elég béna, mert a kempingben – mint később Horvátországban kiderült – egy ipari fali csatlakozó, mégpedig három villás dugó kell, és ahhoz egy átalakító a mi standard európai konnektorainkhoz. Mivel az olaszoknak számtalan variációjuk van forgalomban, arra gondoltunk, hogy ez is valami olasz hülyeség és nem is álltunk neki megfelelő adaptert keresni, ezért nem volt áramunk két napig. Nekem hiányzott a reggeli instant kávé és az instant tea (ennyire jól fel voltunk szerelve ám zacskós élelmiszerekkel), illetve tartós tejet kellett vennem a reggeli kukoricapehelyhez, mert a miniatűr hűtőnk sem működött (ami tényleg mini: 1 liter tej és 2 kis doboz kóla fér bele összesen).

Megjöttünk…

…a nyaralásból. Huhh, hát nem semmi kaland volt. Az egész úgy kezdődött…nem is tudom, hogyan kezdődött. Azt hiszem, hogy úgy kezdődött, hogy G vett egy Velencéről szóló útikönyvet. Velencében mindketten jártunk gyerekkorunkban, ő bringával is megjárta már. Elhatároztuk, hogy visszatérünk, és megnézzük gyerekekkel, 20 év elteltével, s közben bejárjuk az bringás útvonalat.

Mivel majdhogynem a munkahelyemről estem be az autóba az indulásra, s a pakolás is hektikusra sikeredett (indulás előtti este még a belvárosban boroztunk és hihetetlen finom faszénen sült pisztrángot ettünk), ezért ráhangolódni nem nagyon volt idő erre a nyaralásra. Mindegy, elindultunk, első állomásunk a Balatonpart. Mi nem vagyunk nagy balatonosok, ezért még Keszthelyen sem jut eszünkbe a fürdés. Az  unokabátyámék Hévíz mellett laknak, és még egyszer sem vettük a fáradságot, hogy elmenjünk Hévízre fürdeni egyet. Fura szerzetek vagyunk.

Advent, disznóvágás, életképek

A blog-életem igen szegényes, de jókedvűen arra gondolok, hogy milyen jó is ez a blog, majd ha már nagyobbak lesznek, akkor nem megy majd el ennyi felé az időm. Holmi  palacsintasütésekre és pakolászásokra és arra csomó alvásra, amire szükségem van.

Mert hát na. Íme, egy tipikus adventi délután.

Hazaérünk. Én éhes vagyok, mert nem volt időm ebédelni. Hja, a munkamánia. G is éhes, akkor gyorsan eszünk valamit.
Pakolászás közben elmegyek a mosnivaló mellett. Bepakolom a gépbe, jaj, a bögre leves a kezemben majdnem kiborul.
Eszembe jut 10 nem fogadott hívásom. Azokat mind vissza kellene hívni. Kiválasztok a listából kettőt, őket visszahívom.
Közben a hajtogatnivalót is meglátom, nosza, akkor Nórit hívom. Mindig együtt hajtogatunk és közben Nigella-epizódokat nézünk. Attól éhesek leszünk. Elpakolunk mindenkinek a szekrényébe, s megyünk vacsorát csinálni.
Sütünk szalonnát, összevágunk egy kupac zöldséget, hagymát, s vajas szalámis kenyérfalatkákat csinálok. Elfogy a kenyér, feloldjuk az élesztőt 360 ml langyos vízben, szórunk neki egy kis cukrot és egy kis lisztet, letakarjuk. Főzök teát.