Hogyan kell feltenni egy jó kérdést?

“Pay attention not to what you are, but that you are.” (The Cloud of Unknowing)

Ez most a kedvenc idézetem. Meg az egyik legkedvesebb könyvem A Megnemismert felhője , bár olvasni nem tudom, csak magyarázatain dolgoztam át magam, mert túl nehéz. De rettentően izgalmas.

A mindent túlgondoló emberek nagy problémája – az enyém is – az, hogy annyira meg tudjuk magunknak magyarázni, hogy jól van az a bizonyos dolog, ahogy van…mégha kétségeink vannak is. Én így jártam évekig a neoprotestáns gyülekezetbe. Annyi, de annyi minden nem stimmelt, nem volt a helyén – számunkra. De mindig megmagyaráztam magamnak, hogy ez ilyen. A kereszténység kicsit frusztráló. Nem értem pontosan, de hát ugye nem is kell nekem ezt érteni. Nem logikus minden, de talán csak én nem értem, mindenki más érti. Jobb akkor nem szólni róla, még a végén hülyének néznek.

Szerintem mindenki tudja, milyen fárasztó, mikor válaszokat kapsz, de a kérdéseket még nem tetted fel.  És mivel mindenhol ezt tapasztaljuk, nem is tanulunk meg jó kérdéseket feltenni.

Válság híján átépítünk

Nos, először is a nyári születésnapról egy szót:
Tényleg működik: ha január elsejétől 35 évesként mutatkozol be és emlegeted magad, akkor augusztusra egészen megszokod. Én is így jártam.
Természetesen most is eljött a szokásos grillparty ideje, megettük a saslik-halmot, megittuk a bort (meg a sört, már annyi fiatal jár ide, azok meg söröznek, ki érti ezt?), torta, éneklés, kész.
Nóri meg 10 éves lett, és valami érdekes oknál fogva ez most büszkeséggel töltött el. Van egy 10 éves lányom. Nyilván, ez nem egy nagy teljesítmény, előbb-utóbb mindenkinek lesz tízéves gyereke, aki szeretne. Mégis, valahogy ez most más. Önállósodik. Most is épp táborban van, tegnap csicsergett bele az egyik őrsvezető telefonjába, hogy minden fantasztikusan jó és éjfélig tábortűz mellett ültek, holnap cserkészavatás és 148-as a cserkészingje. Ez utóbbit nem mondta, ezt én tudom.

Tavaszunk

A tavasz már megint úgy rohant el, hogy késve eszméltem. Már nyár van. Pécsi fülledt, iszonyat meleg június.

A házunk táján minden változatlan. Rövid híreink következnek, ha valaki még jár erre, olvassa hát.

1. Vége a sulinak.
Illetve, máshogyan mondom: megint vége van egy évnek a suliban úgy, hogy csak a szép, jó, nem tanulással összefüggő dolgokra emlékszünk. Ez az iskola…én nem is tudom, mit mondjak, vagy hogyan mondjam (hehe, mint a Kistehén nótában), de ez az iskola a szívünk csücske.

Június

Gyerekekről

No, a június is eljött. Talán, mondom, talán…kezdem felvenni a ritmust. Talán. Persze, ez most egy különleges időszak. A gyerekek most először járnak nyáron is oviba, persze, csak amolyan könnyed módon, mert azért legalább annyit vannak falun is, ahol már “nagyoknak való” medencét állított fel G tegnap, sok-sok vízzel. Az idén is itt nyaralunk, szerencsére ez ellen senkinek semmi kifogása nincsen, főleg, hogy egy taggal bővül a családunk: Misuval, a cicával, aki egy kis kölyök kandúr és pár napnyi pánik és rémült menekülés után végre rájött, hogy a gyerekek nagyon szeretik és csak meg akarják simogatni és játszani akarnak vele, úgyhogy most már végre nem fél, sőt, felháborodottan nyávog, ha nem foglalkoznak vele a gyerekek.

  

Megvolt a ballagás, a ballagás előtti ovis kirándulás, sőt, megint voltunk az iskolában, mert a leendő tanítónénik meghívták a leendő kis elsőseiket a negyedikesek évzáró darabjára (ilyen minden évben van, év végéig az egész osztály megtanul és együtt előad egy mesejátékot, az idén a Süsü volt). Nekem nagyon tetszett, Nórinak viszont az volt a fénypont, amikor a mese végén az osztály még énekelt két dalt a Dzsungel könyvéből, pont a Dzsungel könyvéből, amit Nóri ebben az évadban kétszer is látott a színházban (én háromszor, uhhh). Ez a kis plusz jelenet teljesen levette Nórit a lábáról mert hát egy olyan iskola, ahol ismerik a Pofonofont, az csak jó suli lehet! Nekem a  legjobban tetszett, hogy a műsor végén a tanítónénik azt mondták, hogy “Szia Nóri!”, el nem tudom képzelni, hogyan csinálják, de név szerint szólítottak minden gyereket, akikkel eddig még csak 2-szer találkoztak.

Nem is tudom, mit írjak…annyi megválaszolandóm és feljegyzendőm lenne…a gyerekek nőnek…Sári haját majdnem levágtuk, de aztán mégsem. Már a feneke alá ér (vizesen) és lehet, hogy jót tennék vele, ha levágnám, mert kevesebb lenne, könnyebb lenne és nem kellene neki állandóan fonatban járni, de nem visz rá a lélek, főleg, hogy Nóri meg növeszti épp.

Minden intenzívebb lett valahogy. Sosem dőltem be a mennyiségi helyett minőségi időt dumának és nem is tartom értelmezhetőnek a dolgot, de a fenébe is, csak van benne valami…mert mikor az ovi előtt kiszállunk az autóból és összeszedjük a kölyköket, aztán a szülők, gyerekek és óvónénik keveréke átvonul a szomszédos fagyizóba, aztán hazaszállingózunk (rendszeresen plusz egy-két gyerekkel megtoldva), akkor még a nap legjobb része hátravan. Sokszor várom a vihart, égzengést, mert akkor oda lehet bújni az önállósodó porontyokhoz és jó szorosan át lehet őket ölelni, megvan a kifogás…nem mintha kellene, de ilyenkor van és kész.

  

Munkáról

Annyit agyaltam, mit is írjak a munkáról, hogyan írjam…egy idő után (és erre 8 év bőven elegendő volt) az ember lánya belefárad a magyarázkodásba. Eleinte még lelkesen magyaráztam hogy a patológia milyen érdekes, nem csak a boncolásról szól (ami egyébként nagyon érdekes), a szövettani diagnosztika olyan, mint egy rejtvény, amit meg kell fejteni, vajon mit látsz a mikroszkópban…ezután jött az a fázis, amikor előre féltem a kérdéstől és nagyon bosszantottak a humoros beszólások, miszerint a patológián “legalább már nem lehet elrontani semmit”, “a betegeim megvárnak”, stb. Egy ideig még mondja az ember, hogy a diagnosztika 90%-a még élő emberek betegségeinek a megállapítását jelenti, de miután rájöttem, hogy a saját orvos kollégáim nagy része is lenézi ezt az alázatos és hálapénzmentes háttérszakmát, sőt, pontosan nem is érti, milyen munka folyik itt, feladtam. Azóta rezignáltan hallgatom a poénokat, nézem az arcokra (főleg nőkére) kiülő borzadályt. Hiába, a halottakat érintők már a mózesi időkben is a táboron kívül laktak….

Tehát mit is csinálunk mi, patológusok (én még csak jelölt, vagy rezidens, kinek hogyan tetszik)? Egyrészt olyan emberek boncolását végezzük, akik természetes úton vagy balesetben haltak meg, az elvetélt aprócska sejtcsomóktól kezdve az aggastyánokig. A gyilkosságok áldozatait nem mi boncoljuk, szóval ez nem a CSI. Emellett minden szövetet megvizsgálunk, amit “emberből kivesznek”, mandulától, vakbéltől, epehólyagtól, levett anyajegytől kezdve a biopsziákon át a tumoros szervekig. A tumoros esetekben pedig még tovább tudunk menni: a tumoros sejtek kromoszómáit, sőt a kromoszómákban különböző gének meglétét vagy hiányát vagy meghibásodását is meg tudjuk állapítani. Szerintem ez megunhatatlan, változatos és baromi érdekes, de nagyon megértem azt, akit hidegen hagy vagy nem tud továbblépni azon, hogy boncolás meg vér meg szervek. Ehhez is kell egy bizonyos mentalitás, mert hát egyet bizton állíthatunk: a munkahely szürreális. Halottak között jönni-menni-tenni-venni szürreális, egyben kijózanító is: az élet rövid és tényleg bárkivel bármikor bármi megeshet. Hogy ez miért van így, nem tudom, de valahogy így van.

Azt gondolom, hogy a patológusok pár dologban hasonlítanak: szeretnek agyalni, egyedül lenni a mikroszkópjukkal, felismerni dolgokat, rájönni nagy rejtélyekre, mindezt kissé befelé fordulós, talán zárkózott módon. Meg mindenkinek van egy kis szkeptikus, sötét humora. Szóval jó fej emberekről beszélünk szerintem. Persze, elő is lehet jönni a kis szobákból a mikroszkóp mellől, sőt, itt, ahol én dolgozom, elő is kell, mert az intézetben ráadásul 3 nyelven oktatjuk is ezt az egészet harmadéveseknek, akik boncolni tanulnak és a mikroszkópban megtanulják meglátni az alapokat. A magányos munka ellensúlyozva van.

Gondolom, nem kell részletezni, hogy egy ilyen munkába nem nagyon lehet belesétálni, mint a Balatonba a déli-parton…ide csak ugrani lehet, mert különben dobják az embert, az meg még rosszabb. Meg kell próbálni megcsinálni, amit rád bíztak, megjegyezni, amit egyszer már megmutattak, be kell sétálni az első órára és meg kell tartani…néha már tiszta flow, komolyan! Feltölt nagyon. Elememben vagyok, úgy érzem, a helyemen vagyok. Aztán majd meglátjuk, mi lesz.

A háztartás-munka-gyerek-szervezés kérdésre válaszolva: igyekszünk. Minden ellenérzésem ellenére csak vettem ilyen paleo-lisztet és sütöttem ezt-azt belőle, mert néha egy szendvicsnél nincs egyszerűbb és kész. a lassú főző egy áldás, nagyon jó ötlet volt, 3-4 napra van elég kaja, hogy ha bevetem, általában marhahúst főzök benne (nagy-nagy kedvencünk, minden húsnál jobban szeretjük) levesnek, erőlevesnek, ragunak.

Azt akartam még elújságolni, hogy végre hozzánk is házhoz jön a Cserpes-féle autó és teljesen rászoktunk a házi tejföljükre, tejszínre, túróra, vajra, sajtra, joghurtra, íróra és természetesen a túró rudira, ami kábé fele olyan édes, mint az a bizonyos piros pöttyös…a gyerekek mindent megesznek, amit tőlük veszünk úgyhogy nagyon elégedett vagyok.

…szóval kicsit koszosan és rendetlenül, de jól vagyunk, mindenkire akad tiszta ruha, esténként meg együtt olvassuk a Rumini kalandjait lefekvés előtt és az új cicát is bevették a gyerekek a listába, akiért esténként imádkozni kell…lassan korábban kell menni fürdeni, hogy mindenkin végigérjünk…és akkor még Peti önálló mese-estjeiről még nem is meséltem…na, majd legközelebb. Hamarosan, remélem.

  

 

Május

Ez a pocsék idő végre megállított minket kicsit, le is ülök írni végre, eddig egyszerűen képtelen voltam időt szakítani a blogra, mert hát mindig van valami fontosabb…vannak ilyen időszakok, mikor az ember csak a gyerekek miatt tart ki, meg az emlékek miatt, meg azért, hogy megmaradjon ez is meg amaz is.

Nóriról akartam írni még a múlt hónapban. Voltunk a suliban az első szülői értekezleten, Nóri egy 20 fős osztályba fog járni egy nagyon kedves tanítónéni-páros kezei közé. A szülő-csapat nagyon válogatottnak tűnt, vannak fiatalabbak is, idősebbek is, de mindenki nagyon szimpatikus volt, kábé olyasmi a csapat, mint az oviban. A három gyerekünkkel ebben az iskolában nagyon kiscsaládosnak számítunk, az átlag gyerekszám az az 5-6, de inkább a 6, az iskolát tehát viszonylag kevés család sok gyereke népesíti be! Ez szerintem tök jó. A tanítónéniknek is 4-4 gyerekük van. Arra gondoltam, mekkora szám manapság, ha 4-5 gyereke van valakinek, egészen addig, míg be nem teszed a lábad egy keresztény közösségbe. Na, onnantól már nem nagy szám, sőt! Az oviban pl. sok a „világi” család (nem akarok címkézni, de hát valahogy le kell írjam) egy-két gyerekkel, de ott is van két nagyobb család, az egyikbe most érkezik az ötödik gyerek, a másikba meg a hatodik. Mindketten katolikusok. 🙂

Azt hittem…

…lesz időm sokat írni még, mielőtt nekivágok a munka nagy világának…hát, sok minden egyébbel töltöttük az időt inkább. Volt sok “utolsó”.
G szinte csak éjjel dolgozik mostanában, mert a napokat együtt töltöttük, ebédeltünk, kávéztunk, mászkáltunk, elmentünk megnézni Nórit az uszodában (képek innen). Én elintéztem minden még szükséges dolgot, bankot, okmányirodát, (mínusz üzemorvos, de nincs kedvem elmenni a mellkasröntgenre meg még egy vérvételre és még egy csomó minden kell, mert veszélyes munkahelyre megyek)…

A gyerekek jól vannak. Nóri nagyon nagyot nőtt mostanában (gyakorlatilag minden ruháját kinőtte, köszönjük mindenkinek, aki hozzájárult a ruhatára bővítéséhez!), ennek megfelelően egész nap táplálkozik. Azért 3 gombócnyi töltött káposztát még nekem is nehezemre esne megenni egy ültő helyemben. “Normális” esetben egyet enne sok tejföllel. Most hármat, még több tejföllel!

Felvették a suliba is, rajzos lesz, most már végre tudjuk, hogy ez heti 6 rajz órát jelent neki (az első két évben itt nincs nyelv), ebből kettő úgynevezett műhelymunka, ahol a rajzon kívül még lesz kézművesség, külön grafika alapok, festés és kerámia, bármit is jelentsenek ezek. Harmadik végén kell választani, hogy végül is miből legyen emelt óraszáma (egy irányba szakosodnak, de ha jól értettem, a festés-grafikát együtt is lehet). Hát, ennyi, megyünk hamarosan beiratkozni.

Sáritól most épp rettegnek az óvónők, fenék alá érő sörényében ugyanis találtak egy döglött (?) serkét. Itthon megtettük a szokásos óvintézkedéseket (én nem találtam semmit sem a hajában), úgyhogy most mind a 3 gyereknek Nittyfor szaga van, így járnak az oviba, remélem, nem lesznek tetvesek. Sárinak olyan szorosra fonom a haját, amennyire csak lehet, remélve, hogy egy tetűnek sem lesz kedve becuccolni a szoros fonatok közé.
Meg kell, hogy említsem, hogy Sári micsoda bátor tettet hajtott végre: a csoportja bábszínházba látogatott, és Sári egyedül mert ülni egy székben! Eddig minden előadást csak egy óvónéni ölében (vagy az enyémben) mert végiggubbasztani, mert hát a bábszínházban zaj van és sötét, stb. De most erőt vett magán és erre hihetetlenül büszke! Hiába, közeledik a születésnapja (az ötödik!), szerintem ő is érzi, hogy az ötévesek már elég nagyok…nagyon vicces, ahogy várja a születésnapját. Az apjának ma van, reggel meg is ünnepeltük (a hűtőben várja haza a tiramisu) és Sári második mondata természetesen már arra vonatkozott, hogy akkor most már lehetne-e az övé is végre? Még nem sikerült megértenie, hogy először húsvét lesz. Mindegy. Majd ha nagyobb lesz, már nem fogja ennyire sürgeti, az biztos…

Peti az óvoda réme (szerintem), az óvónők reménytelenül szerelmesek belé, teljesen odavannak érte, pedig Peti tojik a szabályokra, mindenhonnan kilóg, ha valamihez nincs kedve, akkor megmakacsolja magát és nem tudnak vele mit kezdeni…kimondhatatlanul hálás vagyok az óvónőknek, hogy nem akarják betörni ezt a kis tökfilkót és valahogy kibírják vele minden nap. Persze, tudom, hogy Peti elragadó tud lenni, nagyon segítőkész, nagyon szorgalmas és szófogadó (ha van hozzá kedve), ezért a jó pillanatai messze kárpótolják A nénit és H nénit…fura ezt látni, főleg, hogy a két lányommal az ég világon semmi baj és probléma nincs soha, Nóri az oviban mindig nagyon komoly és átjár a Csengettyűbe ágyazni minden délután (mert ott sok a kicsi, besegítenek a nagyok), Sári meg…Sári meg nem is nagyon látszik szerintem. Bár most jut eszembe, ő meg nem csinál semmit. Az óvónők meg ráhagyják. Majd csinálja, ha lesz kedve. Mondtam már, hogy nagyon-nagyon szeretjük ezt az óvodát?

No, de az írást nem hagyom abba, jövő héten tartok majd egy munkabeszámolót, de sok tervem (és már piszkozatom is!) van evésről, hormonokról, Bibliáról, pár bejelenteni valóm is van….az élet megy tovább, meg a blog is. Meg mi is.

No, hát ez van mostanában, dióhéjban.

Január-február

Annyi mindenről kellene írnom, hogy nem nagyon visz rá a lélek. Annyi információ halmozódott fel (és veszett el sajnos, mert egyszerűen elfelejtettem), hogy alig győzöm szortírozni őket. Így aztán úgy dönntöttem, ahogy minden lusta blogger dönt: képes bejegyzést írok! Na, nézzük akkor:

Talán a legizgalmasabb esemény volt, hogy Nórinak kiesett 2 foga. El kellett mennünk a fogorvoshoz, mert nem merte magának kiszedni és—-hát, már ideje volt, jött mögötte a csontfog.

Így festett előtte:

Maraton

Óriási lemaradásaim vannak. Egyáltalán semmit nem tudósítottam az Adventről és a közben történtekről. Nincs más választásom: megpróbálok mindent összefoglalni még így, Karácsony előtt.

Betlehem
Ha valaki régi blogolvasó, azt tudja, hogy nagy ellenszenvvel viseltetek a Betlehemes játékok iránt. Sosem szerettem, pedig anno, a sióagárdi templomban az egyik réges régi éjféli misén magát Szűz Máriát alakítottam, 2 versszakos éneket énekeltem nagy lámpalázzal, kezemben Kati babámmal, aki meg a kis Jézust játszotta (aki sajnos az egyik költözésünk során elveszett, sokat sirattam, mert nagyapám Bulgáriából hozta nekem).

Nórit ez a szomorú eset úgy megihlette, hogy szerelmetes Lizi babáját azóta nagylelkűen Katira keresztelte át

…és aki sűrű fellegre néz, nem arat

Az idő rohan, én pedig – mint mindig – naponta különféle kifogásokkal élek, hogy miért is ne írjak épp aznap. Mert minden nap van valami. Fontos információkkal teli fecnijeim az általános gyerekkacatba keveredve, azt hiszem, örökre eltűnnek, eltűnnek olyan dolgok, amiket “mindenképp le kell írnom”, “fontos lenne örökre megjegyezni”, “soha nem akarok elfelejteni”, aztán észre sem veszem, hogy már rég elfelejtettem, nem írtam le, nem maradt meg. Kis apróságok a gyerekekről, mindennapi küzdelmeim, örömeim, álmaim, a gyerekek álmai és örömei, apró győzelmeik az életben, abban az életben, amiről egyre inkább kitudódik, hogy nem csak csillivilli, rózsaszín és mézesmázos tud lenni, hanem nehéz is.
“Írd meg a blogra!” Ez G szavajárása. Ilyen mondatokban, mint hogy: “Írd meg a blogra, hogy olyan könyveket veszel ki a könyvtárból, amiket előtted még senki nem vett ki!” Meg ilyenek. Cikis, vicces, emlékezetes, vagy említésre alig méltó…a blogon a helye. A gyerekeknek, emlékbe. Ez a mi szedett-vedett örökségünk nekik. Legalább is egy része.