A gyerekek. Meg az iskola.

Na jó.
Az utóbbi évben sikerült teljesen elvonulnunk a világból, eltűntünk a szemek elől, a Facebookról (nem mintha eddig… de mindkettőnknek munkaeszköz is, ezért csatlakoztatva vagyunk). A gyerekeket ez nem zavarja, a gyerekeket szerintem semmi nem zavarja, ők úgy vannak, ahogy mi. Ha mi jól, ők is. Ha mi nem, ők sem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy magunkra maradunk itt a város szélén, de a helyzet az, hogy mi nagyon szeretünk együtt lenni, magunkban. Még a 12 éves is, ami lehet, hogy fura, de egyelőre így van.
Emellett két dolgozó ember, akinek prioritás, hogy kialudja magát majd’ minden nap, mégis mi mást tehetne?
Írom ezt ezen a héten, amikor szülőiről szülőire megyünk, nyilván, három gyerek három értekezlet, plusz a keresztelős, meg az elsőáldozós, a katolikusok, mint már említettem, nem cicóznak semmivel. Itt mindennek megadják a módját.
Ma van a tanár-szülő bál, egyébként….eh. Mint ahogy Palya Beához, ehhez sem nőttem még fel, de el tudom képzelni, hogy pár év múlva rendszeres bálozók leszünk. Talán. (hehehe, ezt nem írtam komolyan)

Ötkor. Tervek.

Egy ideje már írom ezt a bejegyzést. Lassan egy éve nem írtam, s mentségem sincs. Rengetegszer eszembe jut a blog. Fontos. Jó lenne írni. Egy örökség már most, de még sokkal inkább az lehetne…van, lenne mit beleölteni.

A terveimben van egy sorozat írása, már jópár rész megvan, némelyek vázlatokban, rengeteg a fejemben… már életre kelt, működik. Lassan el is kezdem felrakni. Ha lesz foganatja (nem feltétlenül kattintások özönét várom), akkor folytatom is. Jelenleg azt csinálom, hogy – mint a szakácskönyveknél szokás – tesztalanyokon vizsgálom, nem a recept követhetőségét, hanem a reakciókat. Már annyira elszoktam az online közléstől, hogy elvesztettem a finomérzékelésemet, mit szabad, mit nem, mit mennyire kifejtve…de talán kezdek visszatérni, újból belerázódni.

Kitöltöd a helyed?

Meggyógyult a honlap! Szegény, minden vírus nekiugrik, biztosan érzik, hogy nem látogatom eleget. Igazuk van. Nem sok kifogásom lehet, végül is, nincs. Lusta vagyok.

Megint eltelt egy év, és annyi minden történt megint! Minden gyorsan, gyorsan zajlik, észnél kell lenni, hogy legyek is. Ne csak legyek.
Hétfő reggel, mikor meggyújtom a gyertyát a kis lámpásban (mégiscsak Advent van), felébresztem a Rorátéra készülőket, nekik már fél hatkor indulni kell. Valakinek meséltem ezt, kérdezte, hogy lehetek ilyen kegyetlen. Én?! De hát senkinek fogalma sincs, hogyan mennek ezek az elvarázsoltak a templomba! Szeretnek menni, és nem, nem azért, mert olyan jól sikerült abszolválniuk a karácsonyi misztérium értelmét, hanem azért, mert mise után zsíros kenyér van és tea és együtt énekelnek mind a gyerekek és felnőttek és esznek, és ezt élvezi a gyerek. Ezt, hogy részese valami egésznek. Többnek. Lehetek nagyon őszinte? Én is ezt élvezem. És másnap is kidobja az ágy… Aztán, amikor meg nem, akkor nem, mert hát, mondom, egészen normális.

Peti

Nem halogathatom tovább ezt az írást, mert egyre többen kérdezik, hogy Peti várja-e már a sulit, ugye, megy, és hasonlók.
Nos, nem megy iskolába szeptemberben.
Az arcokon meg megértő sajnálat, zavar, mindenki azon gondolkodik ilyenkor, hogy jaj, vajon mibe lépett?! Októberben lesz hét éves.

Már az “elején” tudtam, hogy Peti valami különleges kis izé jövevény lesz, kiváltképp azért, mert olyan ciklusidőben fogant, ahol nem lehet, nem logikus, nem valóságos. Oké, szoptattam épp a 10 hónapos Középsőt, de akkor is. A terhesség fárasztó volt, ott volt egy 1 éves és egy 2,5 éves, egyik sem járt intézménybe (egyébként ez jól meg is látszik rajtuk, a Nagy 4 éves koráig itthon voltak együtt folyamatosan és mindössze másfél év van mindenki között: nagyon közel állnak egymáshoz időben is, lelkileg is).

Még a teregetni valót sincs kedvem kivinni az udvarra, olyan meleg van. Nem is értem, hogyan tudtunk 230 kilométert tekerni a Balaton körül az elmúlt napokban. Hogyan? Persze, a bicaj az más. Megyünk, mozog a levegő, pihen az agyam, semmi másra nem kell gondolni, csak a következő megállóra és a következő pohár jéghideg vízre.

Ez az az idő, amikor úgy ennél valamit de valójában mégsem. Mikor a gyerekek nyígnak a jégkrémért, aztán nem bírják megenni (kivéve a Nagyot). Amikor sört kell inni, pedig nem is szeretem. Amikor a kávét kihozzák és én elbizonytalanodom, nem is kívánom… Mert forró. De azért megiszom, és kérek még egyet. 

Válság híján átépítünk

Nos, először is a nyári születésnapról egy szót:
Tényleg működik: ha január elsejétől 35 évesként mutatkozol be és emlegeted magad, akkor augusztusra egészen megszokod. Én is így jártam.
Természetesen most is eljött a szokásos grillparty ideje, megettük a saslik-halmot, megittuk a bort (meg a sört, már annyi fiatal jár ide, azok meg söröznek, ki érti ezt?), torta, éneklés, kész.
Nóri meg 10 éves lett, és valami érdekes oknál fogva ez most büszkeséggel töltött el. Van egy 10 éves lányom. Nyilván, ez nem egy nagy teljesítmény, előbb-utóbb mindenkinek lesz tízéves gyereke, aki szeretne. Mégis, valahogy ez most más. Önállósodik. Most is épp táborban van, tegnap csicsergett bele az egyik őrsvezető telefonjába, hogy minden fantasztikusan jó és éjfélig tábortűz mellett ültek, holnap cserkészavatás és 148-as a cserkészingje. Ez utóbbit nem mondta, ezt én tudom.

Egy hét nálunk

 

“I am a hole in a flute that the Christ’s breath moves through.” – Hafiz

 

Vasárnap

Falun.
Reggel 6 óra, nem tudok aludni. Annyira rég óta kelek annyira korán, hogy nem tudok szombat-vasárnap sem aludni már.
Kávé, gondolatok, telefonon pötyögés. Gondolkodom. Már megint gyászolunk. Nem, nem család, nem közvetlen, de akkor is. Orvos is vagyok, érintett vagyok, több ponton most is. Láttam a sejteket. Szomorú vagyok.

Sári jön ki papucsban, kócosan, ásít, elmegy a vödréért, fog egy ollót. Uborkáért megy a kertbe. A két másik mindig neveti, mert Sári nem meri megfogni az uborkát. Szúrja a kezét. Ezért aztán ollóval megy, alátartja a vödröt. De a másik kettő meg nem eszi meg az uborkát, csak ha véletlenül….vagy ha kómában vannak. Jó, a Nagy ritkán, de a Kicsi nem. Mert zöld. A borsót sem eszi meg, mert zöld. Ami zöld, az még nem jó. Majd ha piros lesz, megeszi.

Tavaszunk

A tavasz már megint úgy rohant el, hogy késve eszméltem. Már nyár van. Pécsi fülledt, iszonyat meleg június.

A házunk táján minden változatlan. Rövid híreink következnek, ha valaki még jár erre, olvassa hát.

1. Vége a sulinak.
Illetve, máshogyan mondom: megint vége van egy évnek a suliban úgy, hogy csak a szép, jó, nem tanulással összefüggő dolgokra emlékszünk. Ez az iskola…én nem is tudom, mit mondjak, vagy hogyan mondjam (hehe, mint a Kistehén nótában), de ez az iskola a szívünk csücske.

Advent, még

Kicsit már unalmas, enyhén fájó füllel és fájdogáló, de már gyógyuló torokkal, de töretlen lelkesedéssel megyünk, élődnek a mindennapok. Bepótoltuk a betegség miatt elmaradt leckéket, meggyújtottuk a harmadik gyertyát a koszorún, megint elmentünk megnézni, hogy rózsaszínben lesz-e a pap a misén? Lilában volt. Volt adventi vásár. Volt betlehemezés, ma is lesz. Van C-vitamin, egy kis nyákoldó, egy kis illóolaj. Hátha segít. Aztán, mikor már elhiszem, hogy jobb lesz, akkor jön a hányás.

Most már csak én vagyok igazán beteg (a hányós vírust leszámítva, az elég hamar át szokott söpörni, remélem, most is így lesz), nem is értem, nem sikerül kilábalni belőle. Sőt. Egyre rosszabb. Ma megláttam a tüszőket a torkomban, nincs mese, erre már antibiotikum kell. Nem várom meg a nagyobb bajt.

November

Először is, mielőtt bármit is írnék: nagyon hálás vagyok, hogy az olvasók még mindig olvasnak. Annyian kerestek az utóbbi 1 hónapban, hogy mégis, hová lett a blog, mi lett vele, privát lett-e vagy csak megint eltűntem örökre? Nos, minden rendben, csak az idő…mindig erről panaszkodom, s közben komolyan elgondolkodtam azon, hogy vajha miért is jönnek olvasni olyan sokan?
Na, de most. Újra itt. Frissen, kissé taknyosan és torokfájósan, épp szabadságon. Szakad az eső. Kész az adventi koszorú, van tea, kávé és remélem, ma már nem kell kimozdulnom itthonról.

Megjöttek a negyedéves értékelések. A cseppet sem teljesítménykényszeresre sikerült gyerekeim vasárnap este húzták elő, jahh, ez is van, hát igen. Előrebocsátom, minket nem érdekel az iskola. Az a gyerek dolga. Tanuljon, én sem untatom a munkahelyi eseményeimmel. Ha nincs meg a lecke, akkor övé a fekete pont. Ha nem viszi el a tornacuccát, akkor is. Vigye el. El is viszi, egyébként, még a szétszórtabbik is. Szóval megjött az értékelés, minden jó és szép. A magatartás-szorgalom: mindkét lány elmélázó, ábrándozik, lassú, mert figyelemtartása még alakul. Helyes. Ábrándozzatok csak, amíg lehet. Én sosem ábrándoztam a suliban, aztán mit értem el vele?
Nóri nagy mázlista, mert kitűnően olvas és jó a nyelvérzéke is, úgyhogy egyelőre még büntetlenül lehet tök lusta: nem tanul semmit, minden ráragad attól, hogy beszélnek neki róla, és abból meg is él a suliban. Itthon, persze, az más, itthon azt tanulja, ami érdekli. Itthon épp valami kódfejtésről szóló könyvet olvas, meg a Tea Stilton kalandjait, meg rajzol. Most épp fekete-fehérben mindent. Tanítja Sárit matekozni és a német szavakra. Itthon még lecke sincs, igen, ez egy ilyen iskola. Aztán ha épp karate van, akkor nincs kész a lecke, és a világ nem dőlt össze.