Hogyan kell menni?

Sok bejegyzés született az elmúlt 7-8 év gondolatairól, sok elakadt az első előszűrőkön (néhány emberrel előolvastatom, akik általában nem értenek egyet velem mindenben, ez nagyon jó szűrő, jó dolgokra világítottak rá), sokat magam töröltem, pedig tudom, hogy el kell kezdenem írni, mert egyrészt amiről írni akarok, arról ma nem ír senki, másrészt mert ki tudja. Hátha segít. Hátha jó lesz valamire.

Hadd kezdjem el két nagy általánosítással, ami nagyon éretlen és kezdő, de a végére lesz értelme, ígérem.

Kétféle ember

Általában elmondható, hogy kétféle ember van: az egyik bizonyosságot akar, a másik érteni akarja a dolgokat.

Ez a két embertípus általában nem érti meg egymást.

A bizonyosságra vágyó ember általában ragaszkodik bizonyosságához akkor is, ha a tényekkel nehezen egyezteti össze a hittételeit. A logika, a valóság nem feltétlenül játszik nagy szerepet ennek az embertípusnak a meggyőződésében; körülveszi magát következtetéseivel általában elég korán életében és soha nem enged belőlük.
Egyetértek azokkal, akik azt gondolják, hogy a Biblia pont ezt nem ígéri. Aki érteni akarja, mi történik itt valójában ebben a világban, annak menni kell, mindig tovább, már rájött, hogy ha bármi ütközik a valósággal, ha bármi illogikus, ha bármi kilóg a paradigmából, akkor tovább kell menni, nem szabad ott maradni, nem szabad megelégedni sosem. Szerintem pont emiatt az ilyen típusú ember folyamatosan fejlődik.

Hogyan kell feltenni egy jó kérdést?

“Pay attention not to what you are, but that you are.” (The Cloud of Unknowing)

Ez most a kedvenc idézetem. Meg az egyik legkedvesebb könyvem A Megnemismert felhője , bár olvasni nem tudom, csak magyarázatain dolgoztam át magam, mert túl nehéz. De rettentően izgalmas.

A mindent túlgondoló emberek nagy problémája – az enyém is – az, hogy annyira meg tudjuk magunknak magyarázni, hogy jól van az a bizonyos dolog, ahogy van…mégha kétségeink vannak is. Én így jártam évekig a neoprotestáns gyülekezetbe. Annyi, de annyi minden nem stimmelt, nem volt a helyén – számunkra. De mindig megmagyaráztam magamnak, hogy ez ilyen. A kereszténység kicsit frusztráló. Nem értem pontosan, de hát ugye nem is kell nekem ezt érteni. Nem logikus minden, de talán csak én nem értem, mindenki más érti. Jobb akkor nem szólni róla, még a végén hülyének néznek.

Szerintem mindenki tudja, milyen fárasztó, mikor válaszokat kapsz, de a kérdéseket még nem tetted fel.  És mivel mindenhol ezt tapasztaljuk, nem is tanulunk meg jó kérdéseket feltenni.

Könyvek

Megfogadtam a tavasszal (vagy még januárban?), hogy az idén semmi más, csak szakirodalom. A meló nem könnyű és folyamatos szellemi kihívás, bosszantó mindig egy lépéssel hátrébb lenni, mint kellene. Minél nyomasztóbb a tudatlanságom, annál magasabbra megy a mérce: szakvizsgáig semmi, csak szakirodalom.

Ehhez képest még sosem vettem ennyi könyvet egy év alatt, mint az idén, augusztusig.

Már említettem, hogy teljesen odáig vagyok Cynthia Bourgeault munkásságáért és nem csak a könyveit, hanem a tanításaiért és konferenciabeszédeiért is rajongok. Szeretem, hogy kicsit lökött, kicsit összeszedetlen, de mégis olyan dolgokat mond, hogy…nem lehet nem odafigyelni.

Ifjúság, évforduló

Július elején (mire minden helyreállt, ruhák kimosva, cuccok elpakolva és már nem estünk át a táskákon és egyéb kacatokon) az Egyházmegyénk – hja, már ilyenünk is van, egyházadót is fizetünk, meg minden – minden évben megrendezett ifjúsági találkozójára voltunk hivatalosak.

Ez az egész úgy történt, hogy mikor az egyházba bevezető kiskaput kerestük (katolikusékhoz nem lehet csak úgy bemenni, mint egy gyülibe, helló, itt vagyok, megtérek, örüljetek), éppen az ifjúsági referens papba “botlottunk bele”. Illetve, hogy hű maradjak az igazsághoz, ő volt az első pap, aki nem verte ki nálunk a biztosítékot, úgyhogy ő maradt. 

Advent, disznóvágás, életképek

A blog-életem igen szegényes, de jókedvűen arra gondolok, hogy milyen jó is ez a blog, majd ha már nagyobbak lesznek, akkor nem megy majd el ennyi felé az időm. Holmi  palacsintasütésekre és pakolászásokra és arra csomó alvásra, amire szükségem van.

Mert hát na. Íme, egy tipikus adventi délután.

Hazaérünk. Én éhes vagyok, mert nem volt időm ebédelni. Hja, a munkamánia. G is éhes, akkor gyorsan eszünk valamit.
Pakolászás közben elmegyek a mosnivaló mellett. Bepakolom a gépbe, jaj, a bögre leves a kezemben majdnem kiborul.
Eszembe jut 10 nem fogadott hívásom. Azokat mind vissza kellene hívni. Kiválasztok a listából kettőt, őket visszahívom.
Közben a hajtogatnivalót is meglátom, nosza, akkor Nórit hívom. Mindig együtt hajtogatunk és közben Nigella-epizódokat nézünk. Attól éhesek leszünk. Elpakolunk mindenkinek a szekrényébe, s megyünk vacsorát csinálni.
Sütünk szalonnát, összevágunk egy kupac zöldséget, hagymát, s vajas szalámis kenyérfalatkákat csinálok. Elfogy a kenyér, feloldjuk az élesztőt 360 ml langyos vízben, szórunk neki egy kis cukrot és egy kis lisztet, letakarjuk. Főzök teát.