Aszkéták

Látszik, hogy szabadságon vagyok, mert kirakok még egy bejegyzést. A szabadságom alatt egyrészt utaztunk, voltunk katolikus ifjúsági találkozón, voltunk a Bükkben két napot, én már odáig süllyedtem, hogy háborús sci-fit olvasok (John Scalzi Vének háborúja sorozatát, nagyon kellemes olvasmány egyébként), illetve szelfi-videózás közben próbálom a telefont nézve a gyerekeim orrlyukába becélozni a mutatóujjamat, tehát pihenünk, pihenünk.

Aztán írok is.

Azonban mindenek előtt egy kis ars poetica:
Ha egy problémára felhívod a figyelmet, akkor a saját problémáidra is felhívod a figyelmet. Ha rámutatsz egy általános hibára, akkor a saját hibáidra mutatsz rá elsősorban. Szeretném, ha mindenki így olvasna: én nem tudom az igazságot és azzal is tisztában vagyok, hogy minél több mindenről írok komolyan, annál jobban fog látszani, mennyire nem értek én ezekhez a dolgokhoz. Nem szeretnék egy erkölcsi vagy tudományos dobogóra állva prédikálni, mert őszintén megmondom, sok esetben fogalmam sincs, miről beszélek. 🙂

No, egy ilyen bizalomgerjesztő bevezetés után ma az aszkétákról írok.

Hogyan kell menni?

Sok bejegyzés született az elmúlt 7-8 év gondolatairól, sok elakadt az első előszűrőkön (néhány emberrel előolvastatom, akik általában nem értenek egyet velem mindenben, ez nagyon jó szűrő, jó dolgokra világítottak rá), sokat magam töröltem, pedig tudom, hogy el kell kezdenem írni, mert egyrészt amiről írni akarok, arról ma nem ír senki, másrészt mert ki tudja. Hátha segít. Hátha jó lesz valamire.

Hadd kezdjem el két nagy általánosítással, ami nagyon éretlen és kezdő, de a végére lesz értelme, ígérem.

Kétféle ember

Általában elmondható, hogy kétféle ember van: az egyik bizonyosságot akar, a másik érteni akarja a dolgokat.

Ez a két embertípus általában nem érti meg egymást.

A bizonyosságra vágyó ember általában ragaszkodik bizonyosságához akkor is, ha a tényekkel nehezen egyezteti össze a hittételeit. A logika, a valóság nem feltétlenül játszik nagy szerepet ennek az embertípusnak a meggyőződésében; körülveszi magát következtetéseivel általában elég korán életében és soha nem enged belőlük.
Egyetértek azokkal, akik azt gondolják, hogy a Biblia pont ezt nem ígéri. Aki érteni akarja, mi történik itt valójában ebben a világban, annak menni kell, mindig tovább, már rájött, hogy ha bármi ütközik a valósággal, ha bármi illogikus, ha bármi kilóg a paradigmából, akkor tovább kell menni, nem szabad ott maradni, nem szabad megelégedni sosem. Szerintem pont emiatt az ilyen típusú ember folyamatosan fejlődik.

Május, könyvek

Engem minden évben a május visel meg a legjobban, túl sűrű, túl sok már az iskola, a munka és úgy általában, májusban mindig kifekszem. Tavaly 10 nap szabadságon voltam májusban (oké, tanultam), idén semmi, végig kellett küzdeni magunkat, nem volt B terv…

Végigküzdöttük.

Először is, most volt Sári elsőáldozása és a hozzá kapcsolódó rengeteg program, vizsga, a katolikus iskolák elsőáldozóinak találkozója (igen, ilyen is van)…..és a kutya. Mert hogy lett egy kutyánk.

A kutya

A kutya története nagyon hosszúra nyúlik, részben az én történetem, részben G története, de a gyerekeké is, mert minden gyerek szeretne kutyát, és nem azt a kertikutyát, aki nem jöhet be és nem is kapcsolódik hozzájuk, hanem azt a kutyát, aki velük él és alszik és eszik és azt gondolja, hogy ő is gyerek, vagy mi is mind kutyák vagyunk (ezt nem tudom eldönteni).  Szóval ilyen kutyát akartunk, a panellakásba, a város szélére, az ötödikre.

A gyerekek. Meg az iskola.

Na jó.
Az utóbbi évben sikerült teljesen elvonulnunk a világból, eltűntünk a szemek elől, a Facebookról (nem mintha eddig… de mindkettőnknek munkaeszköz is, ezért csatlakoztatva vagyunk). A gyerekeket ez nem zavarja, a gyerekeket szerintem semmi nem zavarja, ők úgy vannak, ahogy mi. Ha mi jól, ők is. Ha mi nem, ők sem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy magunkra maradunk itt a város szélén, de a helyzet az, hogy mi nagyon szeretünk együtt lenni, magunkban. Még a 12 éves is, ami lehet, hogy fura, de egyelőre így van.
Emellett két dolgozó ember, akinek prioritás, hogy kialudja magát majd’ minden nap, mégis mi mást tehetne?
Írom ezt ezen a héten, amikor szülőiről szülőire megyünk, nyilván, három gyerek három értekezlet, plusz a keresztelős, meg az elsőáldozós, a katolikusok, mint már említettem, nem cicóznak semmivel. Itt mindennek megadják a módját.
Ma van a tanár-szülő bál, egyébként….eh. Mint ahogy Palya Beához, ehhez sem nőttem még fel, de el tudom képzelni, hogy pár év múlva rendszeres bálozók leszünk. Talán. (hehehe, ezt nem írtam komolyan)

Egy hét nálunk

 

“I am a hole in a flute that the Christ’s breath moves through.” – Hafiz

 

Vasárnap

Falun.
Reggel 6 óra, nem tudok aludni. Annyira rég óta kelek annyira korán, hogy nem tudok szombat-vasárnap sem aludni már.
Kávé, gondolatok, telefonon pötyögés. Gondolkodom. Már megint gyászolunk. Nem, nem család, nem közvetlen, de akkor is. Orvos is vagyok, érintett vagyok, több ponton most is. Láttam a sejteket. Szomorú vagyok.

Sári jön ki papucsban, kócosan, ásít, elmegy a vödréért, fog egy ollót. Uborkáért megy a kertbe. A két másik mindig neveti, mert Sári nem meri megfogni az uborkát. Szúrja a kezét. Ezért aztán ollóval megy, alátartja a vödröt. De a másik kettő meg nem eszi meg az uborkát, csak ha véletlenül….vagy ha kómában vannak. Jó, a Nagy ritkán, de a Kicsi nem. Mert zöld. A borsót sem eszi meg, mert zöld. Ami zöld, az még nem jó. Majd ha piros lesz, megeszi.

Tavaszunk

A tavasz már megint úgy rohant el, hogy késve eszméltem. Már nyár van. Pécsi fülledt, iszonyat meleg június.

A házunk táján minden változatlan. Rövid híreink következnek, ha valaki még jár erre, olvassa hát.

1. Vége a sulinak.
Illetve, máshogyan mondom: megint vége van egy évnek a suliban úgy, hogy csak a szép, jó, nem tanulással összefüggő dolgokra emlékszünk. Ez az iskola…én nem is tudom, mit mondjak, vagy hogyan mondjam (hehe, mint a Kistehén nótában), de ez az iskola a szívünk csücske.

Ifjúság, évforduló

Július elején (mire minden helyreállt, ruhák kimosva, cuccok elpakolva és már nem estünk át a táskákon és egyéb kacatokon) az Egyházmegyénk – hja, már ilyenünk is van, egyházadót is fizetünk, meg minden – minden évben megrendezett ifjúsági találkozójára voltunk hivatalosak.

Ez az egész úgy történt, hogy mikor az egyházba bevezető kiskaput kerestük (katolikusékhoz nem lehet csak úgy bemenni, mint egy gyülibe, helló, itt vagyok, megtérek, örüljetek), éppen az ifjúsági referens papba “botlottunk bele”. Illetve, hogy hű maradjak az igazsághoz, ő volt az első pap, aki nem verte ki nálunk a biztosítékot, úgyhogy ő maradt.