A gyerekek. Meg az iskola.

Na jó.
Az utóbbi évben sikerült teljesen elvonulnunk a világból, eltűntünk a szemek elől, a Facebookról (nem mintha eddig… de mindkettőnknek munkaeszköz is, ezért csatlakoztatva vagyunk). A gyerekeket ez nem zavarja, a gyerekeket szerintem semmi nem zavarja, ők úgy vannak, ahogy mi. Ha mi jól, ők is. Ha mi nem, ők sem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy magunkra maradunk itt a város szélén, de a helyzet az, hogy mi nagyon szeretünk együtt lenni, magunkban. Még a 12 éves is, ami lehet, hogy fura, de egyelőre így van.
Emellett két dolgozó ember, akinek prioritás, hogy kialudja magát majd’ minden nap, mégis mi mást tehetne?
Írom ezt ezen a héten, amikor szülőiről szülőire megyünk, nyilván, három gyerek három értekezlet, plusz a keresztelős, meg az elsőáldozós, a katolikusok, mint már említettem, nem cicóznak semmivel. Itt mindennek megadják a módját.
Ma van a tanár-szülő bál, egyébként….eh. Mint ahogy Palya Beához, ehhez sem nőttem még fel, de el tudom képzelni, hogy pár év múlva rendszeres bálozók leszünk. Talán. (hehehe, ezt nem írtam komolyan)

Még a teregetni valót sincs kedvem kivinni az udvarra, olyan meleg van. Nem is értem, hogyan tudtunk 230 kilométert tekerni a Balaton körül az elmúlt napokban. Hogyan? Persze, a bicaj az más. Megyünk, mozog a levegő, pihen az agyam, semmi másra nem kell gondolni, csak a következő megállóra és a következő pohár jéghideg vízre.

Ez az az idő, amikor úgy ennél valamit de valójában mégsem. Mikor a gyerekek nyígnak a jégkrémért, aztán nem bírják megenni (kivéve a Nagyot). Amikor sört kell inni, pedig nem is szeretem. Amikor a kávét kihozzák és én elbizonytalanodom, nem is kívánom… Mert forró. De azért megiszom, és kérek még egyet. 

Egy hét nálunk

 

“I am a hole in a flute that the Christ’s breath moves through.” – Hafiz

 

Vasárnap

Falun.
Reggel 6 óra, nem tudok aludni. Annyira rég óta kelek annyira korán, hogy nem tudok szombat-vasárnap sem aludni már.
Kávé, gondolatok, telefonon pötyögés. Gondolkodom. Már megint gyászolunk. Nem, nem család, nem közvetlen, de akkor is. Orvos is vagyok, érintett vagyok, több ponton most is. Láttam a sejteket. Szomorú vagyok.

Sári jön ki papucsban, kócosan, ásít, elmegy a vödréért, fog egy ollót. Uborkáért megy a kertbe. A két másik mindig neveti, mert Sári nem meri megfogni az uborkát. Szúrja a kezét. Ezért aztán ollóval megy, alátartja a vödröt. De a másik kettő meg nem eszi meg az uborkát, csak ha véletlenül….vagy ha kómában vannak. Jó, a Nagy ritkán, de a Kicsi nem. Mert zöld. A borsót sem eszi meg, mert zöld. Ami zöld, az még nem jó. Majd ha piros lesz, megeszi.

Tavaszunk

A tavasz már megint úgy rohant el, hogy késve eszméltem. Már nyár van. Pécsi fülledt, iszonyat meleg június.

A házunk táján minden változatlan. Rövid híreink következnek, ha valaki még jár erre, olvassa hát.

1. Vége a sulinak.
Illetve, máshogyan mondom: megint vége van egy évnek a suliban úgy, hogy csak a szép, jó, nem tanulással összefüggő dolgokra emlékszünk. Ez az iskola…én nem is tudom, mit mondjak, vagy hogyan mondjam (hehe, mint a Kistehén nótában), de ez az iskola a szívünk csücske.

Megjöttünk…

…a nyaralásból. Huhh, hát nem semmi kaland volt. Az egész úgy kezdődött…nem is tudom, hogyan kezdődött. Azt hiszem, hogy úgy kezdődött, hogy G vett egy Velencéről szóló útikönyvet. Velencében mindketten jártunk gyerekkorunkban, ő bringával is megjárta már. Elhatároztuk, hogy visszatérünk, és megnézzük gyerekekkel, 20 év elteltével, s közben bejárjuk az bringás útvonalat.

Mivel majdhogynem a munkahelyemről estem be az autóba az indulásra, s a pakolás is hektikusra sikeredett (indulás előtti este még a belvárosban boroztunk és hihetetlen finom faszénen sült pisztrángot ettünk), ezért ráhangolódni nem nagyon volt idő erre a nyaralásra. Mindegy, elindultunk, első állomásunk a Balatonpart. Mi nem vagyunk nagy balatonosok, ezért még Keszthelyen sem jut eszünkbe a fürdés. Az  unokabátyámék Hévíz mellett laknak, és még egyszer sem vettük a fáradságot, hogy elmenjünk Hévízre fürdeni egyet. Fura szerzetek vagyunk.

Tavasz

Lassan-lassan a hónapokkal ellátott bejegyzésnevek helyett jönnek az évszakok. Aztán majd az évek? Remélem, nem jutok idáig. 🙂

Most egy olyan fázisban vagyok, hogy nem is tudok sok mindent írni, mert annyi minden van a fejemben, ami még nem öltött végleges formát, nem ülepedett le. Közben meg zajlik az élet, és erről sem szeretnék elfeledkezni. Tehát jöjjön egy összefoglalás-féleség, aztán majd csak beindulok, ha egyszer formát öltenek ezek a keszekusza gondolatok idebenn.

Kérdések

Zajlik az élet erre, felénk. Semmi különöset nem tudok írni, mindenki jól van, a gyerekek naphosszat játszanak, összevesznek, aztán kibékülnek, vendégek jönnek, vendégek mennek, közben remek beszélgetések vannak, a vendég gyerekek is bekapcsolódnak a mi kis napi diliházunkba aztán mindenki megy a maga útján.

Sok kérdést kaptam az elmúlt időben, amire nem akaródzott válaszolnom, pedig a válaszok megvannak már bennem. Megszülettek. De elmondani már nem akarom. Azt mondják a bölcsek, hogy függőségeinkről, félelmeinkről, rögeszméinkről hangosan, hosszan beszélünk, de ha valamit megértünk, akkor már nem akaródzik róla beszélni. Akkor ugyanis az ember meglátja, hogy az ide vezető utat nem tudom, nem fogom tudni elmondani, ezért talán érthetetlen lesz. Talán megdöbbentő. Talán felháborító? A fene se tudja. Mindenesetre sok új dologgal a lelkemben nem akaródzik már előhozakodni. Legalább is itt a blogon nem.