A gyerekek. Meg az iskola.

Na jó.
Az utóbbi évben sikerült teljesen elvonulnunk a világból, eltűntünk a szemek elől, a Facebookról (nem mintha eddig… de mindkettőnknek munkaeszköz is, ezért csatlakoztatva vagyunk). A gyerekeket ez nem zavarja, a gyerekeket szerintem semmi nem zavarja, ők úgy vannak, ahogy mi. Ha mi jól, ők is. Ha mi nem, ők sem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy magunkra maradunk itt a város szélén, de a helyzet az, hogy mi nagyon szeretünk együtt lenni, magunkban. Még a 12 éves is, ami lehet, hogy fura, de egyelőre így van.
Emellett két dolgozó ember, akinek prioritás, hogy kialudja magát majd’ minden nap, mégis mi mást tehetne?
Írom ezt ezen a héten, amikor szülőiről szülőire megyünk, nyilván, három gyerek három értekezlet, plusz a keresztelős, meg az elsőáldozós, a katolikusok, mint már említettem, nem cicóznak semmivel. Itt mindennek megadják a módját.
Ma van a tanár-szülő bál, egyébként….eh. Mint ahogy Palya Beához, ehhez sem nőttem még fel, de el tudom képzelni, hogy pár év múlva rendszeres bálozók leszünk. Talán. (hehehe, ezt nem írtam komolyan)

Még a teregetni valót sincs kedvem kivinni az udvarra, olyan meleg van. Nem is értem, hogyan tudtunk 230 kilométert tekerni a Balaton körül az elmúlt napokban. Hogyan? Persze, a bicaj az más. Megyünk, mozog a levegő, pihen az agyam, semmi másra nem kell gondolni, csak a következő megállóra és a következő pohár jéghideg vízre.

Ez az az idő, amikor úgy ennél valamit de valójában mégsem. Mikor a gyerekek nyígnak a jégkrémért, aztán nem bírják megenni (kivéve a Nagyot). Amikor sört kell inni, pedig nem is szeretem. Amikor a kávét kihozzák és én elbizonytalanodom, nem is kívánom… Mert forró. De azért megiszom, és kérek még egyet. 

Egy hét nálunk

 

“I am a hole in a flute that the Christ’s breath moves through.” – Hafiz

 

Vasárnap

Falun.
Reggel 6 óra, nem tudok aludni. Annyira rég óta kelek annyira korán, hogy nem tudok szombat-vasárnap sem aludni már.
Kávé, gondolatok, telefonon pötyögés. Gondolkodom. Már megint gyászolunk. Nem, nem család, nem közvetlen, de akkor is. Orvos is vagyok, érintett vagyok, több ponton most is. Láttam a sejteket. Szomorú vagyok.

Sári jön ki papucsban, kócosan, ásít, elmegy a vödréért, fog egy ollót. Uborkáért megy a kertbe. A két másik mindig neveti, mert Sári nem meri megfogni az uborkát. Szúrja a kezét. Ezért aztán ollóval megy, alátartja a vödröt. De a másik kettő meg nem eszi meg az uborkát, csak ha véletlenül….vagy ha kómában vannak. Jó, a Nagy ritkán, de a Kicsi nem. Mert zöld. A borsót sem eszi meg, mert zöld. Ami zöld, az még nem jó. Majd ha piros lesz, megeszi.

Tavaszunk

A tavasz már megint úgy rohant el, hogy késve eszméltem. Már nyár van. Pécsi fülledt, iszonyat meleg június.

A házunk táján minden változatlan. Rövid híreink következnek, ha valaki még jár erre, olvassa hát.

1. Vége a sulinak.
Illetve, máshogyan mondom: megint vége van egy évnek a suliban úgy, hogy csak a szép, jó, nem tanulással összefüggő dolgokra emlékszünk. Ez az iskola…én nem is tudom, mit mondjak, vagy hogyan mondjam (hehe, mint a Kistehén nótában), de ez az iskola a szívünk csücske.

Megjöttünk…

…a nyaralásból. Huhh, hát nem semmi kaland volt. Az egész úgy kezdődött…nem is tudom, hogyan kezdődött. Azt hiszem, hogy úgy kezdődött, hogy G vett egy Velencéről szóló útikönyvet. Velencében mindketten jártunk gyerekkorunkban, ő bringával is megjárta már. Elhatároztuk, hogy visszatérünk, és megnézzük gyerekekkel, 20 év elteltével, s közben bejárjuk az bringás útvonalat.

Mivel majdhogynem a munkahelyemről estem be az autóba az indulásra, s a pakolás is hektikusra sikeredett (indulás előtti este még a belvárosban boroztunk és hihetetlen finom faszénen sült pisztrángot ettünk), ezért ráhangolódni nem nagyon volt idő erre a nyaralásra. Mindegy, elindultunk, első állomásunk a Balatonpart. Mi nem vagyunk nagy balatonosok, ezért még Keszthelyen sem jut eszünkbe a fürdés. Az  unokabátyámék Hévíz mellett laknak, és még egyszer sem vettük a fáradságot, hogy elmenjünk Hévízre fürdeni egyet. Fura szerzetek vagyunk.

Tavasz

Lassan-lassan a hónapokkal ellátott bejegyzésnevek helyett jönnek az évszakok. Aztán majd az évek? Remélem, nem jutok idáig. 🙂

Most egy olyan fázisban vagyok, hogy nem is tudok sok mindent írni, mert annyi minden van a fejemben, ami még nem öltött végleges formát, nem ülepedett le. Közben meg zajlik az élet, és erről sem szeretnék elfeledkezni. Tehát jöjjön egy összefoglalás-féleség, aztán majd csak beindulok, ha egyszer formát öltenek ezek a keszekusza gondolatok idebenn.

Ma reggel

Megfőztem a kávémat a szokásos kék bögrémbe és arra gondoltam, hogy ez a híres egyetem (a munkaadóm) engem nem lát egy hétig, mert szabadságon vagyok ma reggeltől, életem első szabadságán. És megyünk, utazunk, irány Miskolc és Sátoraljaújhely és Lillafüred és a Zemplén kalandpark és még sok más hely és sok rég nem látott ismerős! Már előre félek, hogy mennyi Unicumot fogok inni ebben a melegben (mert hát koccintani majd kell, na, de ha a jövő héten minden nap esik, akkor se aggódjon senki: nagyon várjuk az esőt és nekünk esőben is jó lesz!

Ezek pedig vakáció alatt tervezett olvasnivalók…ha esetleg nem fér bele mind, egész augusztusban is szabadságon leszek, úgyhogy akkor majd behozom, ha most nem érek a végére!

Június

Gyerekekről

No, a június is eljött. Talán, mondom, talán…kezdem felvenni a ritmust. Talán. Persze, ez most egy különleges időszak. A gyerekek most először járnak nyáron is oviba, persze, csak amolyan könnyed módon, mert azért legalább annyit vannak falun is, ahol már “nagyoknak való” medencét állított fel G tegnap, sok-sok vízzel. Az idén is itt nyaralunk, szerencsére ez ellen senkinek semmi kifogása nincsen, főleg, hogy egy taggal bővül a családunk: Misuval, a cicával, aki egy kis kölyök kandúr és pár napnyi pánik és rémült menekülés után végre rájött, hogy a gyerekek nagyon szeretik és csak meg akarják simogatni és játszani akarnak vele, úgyhogy most már végre nem fél, sőt, felháborodottan nyávog, ha nem foglalkoznak vele a gyerekek.

  

Megvolt a ballagás, a ballagás előtti ovis kirándulás, sőt, megint voltunk az iskolában, mert a leendő tanítónénik meghívták a leendő kis elsőseiket a negyedikesek évzáró darabjára (ilyen minden évben van, év végéig az egész osztály megtanul és együtt előad egy mesejátékot, az idén a Süsü volt). Nekem nagyon tetszett, Nórinak viszont az volt a fénypont, amikor a mese végén az osztály még énekelt két dalt a Dzsungel könyvéből, pont a Dzsungel könyvéből, amit Nóri ebben az évadban kétszer is látott a színházban (én háromszor, uhhh). Ez a kis plusz jelenet teljesen levette Nórit a lábáról mert hát egy olyan iskola, ahol ismerik a Pofonofont, az csak jó suli lehet! Nekem a  legjobban tetszett, hogy a műsor végén a tanítónénik azt mondták, hogy “Szia Nóri!”, el nem tudom képzelni, hogyan csinálják, de név szerint szólítottak minden gyereket, akikkel eddig még csak 2-szer találkoztak.

Nem is tudom, mit írjak…annyi megválaszolandóm és feljegyzendőm lenne…a gyerekek nőnek…Sári haját majdnem levágtuk, de aztán mégsem. Már a feneke alá ér (vizesen) és lehet, hogy jót tennék vele, ha levágnám, mert kevesebb lenne, könnyebb lenne és nem kellene neki állandóan fonatban járni, de nem visz rá a lélek, főleg, hogy Nóri meg növeszti épp.

Minden intenzívebb lett valahogy. Sosem dőltem be a mennyiségi helyett minőségi időt dumának és nem is tartom értelmezhetőnek a dolgot, de a fenébe is, csak van benne valami…mert mikor az ovi előtt kiszállunk az autóból és összeszedjük a kölyköket, aztán a szülők, gyerekek és óvónénik keveréke átvonul a szomszédos fagyizóba, aztán hazaszállingózunk (rendszeresen plusz egy-két gyerekkel megtoldva), akkor még a nap legjobb része hátravan. Sokszor várom a vihart, égzengést, mert akkor oda lehet bújni az önállósodó porontyokhoz és jó szorosan át lehet őket ölelni, megvan a kifogás…nem mintha kellene, de ilyenkor van és kész.

  

Munkáról

Annyit agyaltam, mit is írjak a munkáról, hogyan írjam…egy idő után (és erre 8 év bőven elegendő volt) az ember lánya belefárad a magyarázkodásba. Eleinte még lelkesen magyaráztam hogy a patológia milyen érdekes, nem csak a boncolásról szól (ami egyébként nagyon érdekes), a szövettani diagnosztika olyan, mint egy rejtvény, amit meg kell fejteni, vajon mit látsz a mikroszkópban…ezután jött az a fázis, amikor előre féltem a kérdéstől és nagyon bosszantottak a humoros beszólások, miszerint a patológián “legalább már nem lehet elrontani semmit”, “a betegeim megvárnak”, stb. Egy ideig még mondja az ember, hogy a diagnosztika 90%-a még élő emberek betegségeinek a megállapítását jelenti, de miután rájöttem, hogy a saját orvos kollégáim nagy része is lenézi ezt az alázatos és hálapénzmentes háttérszakmát, sőt, pontosan nem is érti, milyen munka folyik itt, feladtam. Azóta rezignáltan hallgatom a poénokat, nézem az arcokra (főleg nőkére) kiülő borzadályt. Hiába, a halottakat érintők már a mózesi időkben is a táboron kívül laktak….

Tehát mit is csinálunk mi, patológusok (én még csak jelölt, vagy rezidens, kinek hogyan tetszik)? Egyrészt olyan emberek boncolását végezzük, akik természetes úton vagy balesetben haltak meg, az elvetélt aprócska sejtcsomóktól kezdve az aggastyánokig. A gyilkosságok áldozatait nem mi boncoljuk, szóval ez nem a CSI. Emellett minden szövetet megvizsgálunk, amit “emberből kivesznek”, mandulától, vakbéltől, epehólyagtól, levett anyajegytől kezdve a biopsziákon át a tumoros szervekig. A tumoros esetekben pedig még tovább tudunk menni: a tumoros sejtek kromoszómáit, sőt a kromoszómákban különböző gének meglétét vagy hiányát vagy meghibásodását is meg tudjuk állapítani. Szerintem ez megunhatatlan, változatos és baromi érdekes, de nagyon megértem azt, akit hidegen hagy vagy nem tud továbblépni azon, hogy boncolás meg vér meg szervek. Ehhez is kell egy bizonyos mentalitás, mert hát egyet bizton állíthatunk: a munkahely szürreális. Halottak között jönni-menni-tenni-venni szürreális, egyben kijózanító is: az élet rövid és tényleg bárkivel bármikor bármi megeshet. Hogy ez miért van így, nem tudom, de valahogy így van.

Azt gondolom, hogy a patológusok pár dologban hasonlítanak: szeretnek agyalni, egyedül lenni a mikroszkópjukkal, felismerni dolgokat, rájönni nagy rejtélyekre, mindezt kissé befelé fordulós, talán zárkózott módon. Meg mindenkinek van egy kis szkeptikus, sötét humora. Szóval jó fej emberekről beszélünk szerintem. Persze, elő is lehet jönni a kis szobákból a mikroszkóp mellől, sőt, itt, ahol én dolgozom, elő is kell, mert az intézetben ráadásul 3 nyelven oktatjuk is ezt az egészet harmadéveseknek, akik boncolni tanulnak és a mikroszkópban megtanulják meglátni az alapokat. A magányos munka ellensúlyozva van.

Gondolom, nem kell részletezni, hogy egy ilyen munkába nem nagyon lehet belesétálni, mint a Balatonba a déli-parton…ide csak ugrani lehet, mert különben dobják az embert, az meg még rosszabb. Meg kell próbálni megcsinálni, amit rád bíztak, megjegyezni, amit egyszer már megmutattak, be kell sétálni az első órára és meg kell tartani…néha már tiszta flow, komolyan! Feltölt nagyon. Elememben vagyok, úgy érzem, a helyemen vagyok. Aztán majd meglátjuk, mi lesz.

A háztartás-munka-gyerek-szervezés kérdésre válaszolva: igyekszünk. Minden ellenérzésem ellenére csak vettem ilyen paleo-lisztet és sütöttem ezt-azt belőle, mert néha egy szendvicsnél nincs egyszerűbb és kész. a lassú főző egy áldás, nagyon jó ötlet volt, 3-4 napra van elég kaja, hogy ha bevetem, általában marhahúst főzök benne (nagy-nagy kedvencünk, minden húsnál jobban szeretjük) levesnek, erőlevesnek, ragunak.

Azt akartam még elújságolni, hogy végre hozzánk is házhoz jön a Cserpes-féle autó és teljesen rászoktunk a házi tejföljükre, tejszínre, túróra, vajra, sajtra, joghurtra, íróra és természetesen a túró rudira, ami kábé fele olyan édes, mint az a bizonyos piros pöttyös…a gyerekek mindent megesznek, amit tőlük veszünk úgyhogy nagyon elégedett vagyok.

…szóval kicsit koszosan és rendetlenül, de jól vagyunk, mindenkire akad tiszta ruha, esténként meg együtt olvassuk a Rumini kalandjait lefekvés előtt és az új cicát is bevették a gyerekek a listába, akiért esténként imádkozni kell…lassan korábban kell menni fürdeni, hogy mindenkin végigérjünk…és akkor még Peti önálló mese-estjeiről még nem is meséltem…na, majd legközelebb. Hamarosan, remélem.

  

 

Január-február

Annyi mindenről kellene írnom, hogy nem nagyon visz rá a lélek. Annyi információ halmozódott fel (és veszett el sajnos, mert egyszerűen elfelejtettem), hogy alig győzöm szortírozni őket. Így aztán úgy dönntöttem, ahogy minden lusta blogger dönt: képes bejegyzést írok! Na, nézzük akkor:

Talán a legizgalmasabb esemény volt, hogy Nórinak kiesett 2 foga. El kellett mennünk a fogorvoshoz, mert nem merte magának kiszedni és—-hát, már ideje volt, jött mögötte a csontfog.

Így festett előtte: