A gyerekek. Meg az iskola.

Na jó.
Az utóbbi évben sikerült teljesen elvonulnunk a világból, eltűntünk a szemek elől, a Facebookról (nem mintha eddig… de mindkettőnknek munkaeszköz is, ezért csatlakoztatva vagyunk). A gyerekeket ez nem zavarja, a gyerekeket szerintem semmi nem zavarja, ők úgy vannak, ahogy mi. Ha mi jól, ők is. Ha mi nem, ők sem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy magunkra maradunk itt a város szélén, de a helyzet az, hogy mi nagyon szeretünk együtt lenni, magunkban. Még a 12 éves is, ami lehet, hogy fura, de egyelőre így van.
Emellett két dolgozó ember, akinek prioritás, hogy kialudja magát majd’ minden nap, mégis mi mást tehetne?
Írom ezt ezen a héten, amikor szülőiről szülőire megyünk, nyilván, három gyerek három értekezlet, plusz a keresztelős, meg az elsőáldozós, a katolikusok, mint már említettem, nem cicóznak semmivel. Itt mindennek megadják a módját.
Ma van a tanár-szülő bál, egyébként….eh. Mint ahogy Palya Beához, ehhez sem nőttem még fel, de el tudom képzelni, hogy pár év múlva rendszeres bálozók leszünk. Talán. (hehehe, ezt nem írtam komolyan)

Ötkor. Tervek.

Egy ideje már írom ezt a bejegyzést. Lassan egy éve nem írtam, s mentségem sincs. Rengetegszer eszembe jut a blog. Fontos. Jó lenne írni. Egy örökség már most, de még sokkal inkább az lehetne…van, lenne mit beleölteni.

A terveimben van egy sorozat írása, már jópár rész megvan, némelyek vázlatokban, rengeteg a fejemben… már életre kelt, működik. Lassan el is kezdem felrakni. Ha lesz foganatja (nem feltétlenül kattintások özönét várom), akkor folytatom is. Jelenleg azt csinálom, hogy – mint a szakácskönyveknél szokás – tesztalanyokon vizsgálom, nem a recept követhetőségét, hanem a reakciókat. Már annyira elszoktam az online közléstől, hogy elvesztettem a finomérzékelésemet, mit szabad, mit nem, mit mennyire kifejtve…de talán kezdek visszatérni, újból belerázódni.

Kitöltöd a helyed?

Meggyógyult a honlap! Szegény, minden vírus nekiugrik, biztosan érzik, hogy nem látogatom eleget. Igazuk van. Nem sok kifogásom lehet, végül is, nincs. Lusta vagyok.

Megint eltelt egy év, és annyi minden történt megint! Minden gyorsan, gyorsan zajlik, észnél kell lenni, hogy legyek is. Ne csak legyek.
Hétfő reggel, mikor meggyújtom a gyertyát a kis lámpásban (mégiscsak Advent van), felébresztem a Rorátéra készülőket, nekik már fél hatkor indulni kell. Valakinek meséltem ezt, kérdezte, hogy lehetek ilyen kegyetlen. Én?! De hát senkinek fogalma sincs, hogyan mennek ezek az elvarázsoltak a templomba! Szeretnek menni, és nem, nem azért, mert olyan jól sikerült abszolválniuk a karácsonyi misztérium értelmét, hanem azért, mert mise után zsíros kenyér van és tea és együtt énekelnek mind a gyerekek és felnőttek és esznek, és ezt élvezi a gyerek. Ezt, hogy részese valami egésznek. Többnek. Lehetek nagyon őszinte? Én is ezt élvezem. És másnap is kidobja az ágy… Aztán, amikor meg nem, akkor nem, mert hát, mondom, egészen normális.

Még a teregetni valót sincs kedvem kivinni az udvarra, olyan meleg van. Nem is értem, hogyan tudtunk 230 kilométert tekerni a Balaton körül az elmúlt napokban. Hogyan? Persze, a bicaj az más. Megyünk, mozog a levegő, pihen az agyam, semmi másra nem kell gondolni, csak a következő megállóra és a következő pohár jéghideg vízre.

Ez az az idő, amikor úgy ennél valamit de valójában mégsem. Mikor a gyerekek nyígnak a jégkrémért, aztán nem bírják megenni (kivéve a Nagyot). Amikor sört kell inni, pedig nem is szeretem. Amikor a kávét kihozzák és én elbizonytalanodom, nem is kívánom… Mert forró. De azért megiszom, és kérek még egyet. 

Egy hét nálunk

 

“I am a hole in a flute that the Christ’s breath moves through.” – Hafiz

 

Vasárnap

Falun.
Reggel 6 óra, nem tudok aludni. Annyira rég óta kelek annyira korán, hogy nem tudok szombat-vasárnap sem aludni már.
Kávé, gondolatok, telefonon pötyögés. Gondolkodom. Már megint gyászolunk. Nem, nem család, nem közvetlen, de akkor is. Orvos is vagyok, érintett vagyok, több ponton most is. Láttam a sejteket. Szomorú vagyok.

Sári jön ki papucsban, kócosan, ásít, elmegy a vödréért, fog egy ollót. Uborkáért megy a kertbe. A két másik mindig neveti, mert Sári nem meri megfogni az uborkát. Szúrja a kezét. Ezért aztán ollóval megy, alátartja a vödröt. De a másik kettő meg nem eszi meg az uborkát, csak ha véletlenül….vagy ha kómában vannak. Jó, a Nagy ritkán, de a Kicsi nem. Mert zöld. A borsót sem eszi meg, mert zöld. Ami zöld, az még nem jó. Majd ha piros lesz, megeszi.

Tavaszunk

A tavasz már megint úgy rohant el, hogy késve eszméltem. Már nyár van. Pécsi fülledt, iszonyat meleg június.

A házunk táján minden változatlan. Rövid híreink következnek, ha valaki még jár erre, olvassa hát.

1. Vége a sulinak.
Illetve, máshogyan mondom: megint vége van egy évnek a suliban úgy, hogy csak a szép, jó, nem tanulással összefüggő dolgokra emlékszünk. Ez az iskola…én nem is tudom, mit mondjak, vagy hogyan mondjam (hehe, mint a Kistehén nótában), de ez az iskola a szívünk csücske.

Április

Tavasz. Virágok. Egyre több. Újra kimentünk az erdőbe végre, pont Virágvasárnap.
Tele vagyunk mindenféle jóval. Szomorúsággal is, örömmel is. Volt halál is. Aztán ma meg van Feltámadás, így aztán eszünkbe juthat, hogy akkor mi is, nekünk is. Ez annyira nem segít most, de végül is nem is azért van, hogy segítsen a lélek fájdalmán. Az csak hadd fájjon. Ettől vagyunk emberek. Vannak szabályok. Ha szeretsz valakit és elveszted, az fáj. Érdekes látni a gyerekek szembesülését, fájdalmát, érzékenységét, s mellette az életszeretetüket.
Nekem úgy is jó, ha nem történik semmi különös, de ha történik, akkor – legyen jó vagy rossz – még közelebb tudunk kerülni. Egymáshoz, úgy értem.
Hamarosan Nóri keresztelője lesz, aztán Elsőáldozás. Aprócska dolgok ezek, sok körítés van körülöttük, de mégis jók, a lényeg jó. De nem is kell, hogy ilyen nagy dolog legyen, jó egy matek ötös is, sőt, egy matek négyes is. Egy ünnepségen elénekelt népdal, egy karate vizsga utáni sütizés utáni játszóterezés utáni rántotta…tökjó.
Nemrég itt volt nálunk valaki, kedves, réges-régi barát. Ő mondta, hogy nekünk elég, ami van, nem vágyunk többre meg jobbra meg szebbre, mert most is jó. Remélem, így van. Én így szeretném.
Ja, igen, szabad locsolni! 🙂

November

Először is, mielőtt bármit is írnék: nagyon hálás vagyok, hogy az olvasók még mindig olvasnak. Annyian kerestek az utóbbi 1 hónapban, hogy mégis, hová lett a blog, mi lett vele, privát lett-e vagy csak megint eltűntem örökre? Nos, minden rendben, csak az idő…mindig erről panaszkodom, s közben komolyan elgondolkodtam azon, hogy vajha miért is jönnek olvasni olyan sokan?
Na, de most. Újra itt. Frissen, kissé taknyosan és torokfájósan, épp szabadságon. Szakad az eső. Kész az adventi koszorú, van tea, kávé és remélem, ma már nem kell kimozdulnom itthonról.

Megjöttek a negyedéves értékelések. A cseppet sem teljesítménykényszeresre sikerült gyerekeim vasárnap este húzták elő, jahh, ez is van, hát igen. Előrebocsátom, minket nem érdekel az iskola. Az a gyerek dolga. Tanuljon, én sem untatom a munkahelyi eseményeimmel. Ha nincs meg a lecke, akkor övé a fekete pont. Ha nem viszi el a tornacuccát, akkor is. Vigye el. El is viszi, egyébként, még a szétszórtabbik is. Szóval megjött az értékelés, minden jó és szép. A magatartás-szorgalom: mindkét lány elmélázó, ábrándozik, lassú, mert figyelemtartása még alakul. Helyes. Ábrándozzatok csak, amíg lehet. Én sosem ábrándoztam a suliban, aztán mit értem el vele?
Nóri nagy mázlista, mert kitűnően olvas és jó a nyelvérzéke is, úgyhogy egyelőre még büntetlenül lehet tök lusta: nem tanul semmit, minden ráragad attól, hogy beszélnek neki róla, és abból meg is él a suliban. Itthon, persze, az más, itthon azt tanulja, ami érdekli. Itthon épp valami kódfejtésről szóló könyvet olvas, meg a Tea Stilton kalandjait, meg rajzol. Most épp fekete-fehérben mindent. Tanítja Sárit matekozni és a német szavakra. Itthon még lecke sincs, igen, ez egy ilyen iskola. Aztán ha épp karate van, akkor nincs kész a lecke, és a világ nem dőlt össze.

9 és 34

A kilencedik évem telt el anyaként.

Kilenc. Ezt már nem olyan egyszerű kimondani, mert azért  a hat meg a hét meg talán még a nyolc is amolyan kicsike-féle, ovis, kisiskolás. Nóri most lesz harmadikos.

Ilyenkor újra és újra belegondolok, hogy jól csinálom-e? Elég vagyok-e? Nincs túl sok tiltás? Túl kevés olvasás? Túl sok stressz? Elég, amit nyújtani tudok? S persze, aggódom is. Már nem annyit, mint régen, de ezeket az aggodalmakat letenni végleg sosem fogom. 

Folytatás

Az olaszoknál nem tudtuk használni a hosszabbítóinkat, tehát nem volt áramunk. Ez elég béna, mert a kempingben – mint később Horvátországban kiderült – egy ipari fali csatlakozó, mégpedig három villás dugó kell, és ahhoz egy átalakító a mi standard európai konnektorainkhoz. Mivel az olaszoknak számtalan variációjuk van forgalomban, arra gondoltunk, hogy ez is valami olasz hülyeség és nem is álltunk neki megfelelő adaptert keresni, ezért nem volt áramunk két napig. Nekem hiányzott a reggeli instant kávé és az instant tea (ennyire jól fel voltunk szerelve ám zacskós élelmiszerekkel), illetve tartós tejet kellett vennem a reggeli kukoricapehelyhez, mert a miniatűr hűtőnk sem működött (ami tényleg mini: 1 liter tej és 2 kis doboz kóla fér bele összesen).