Kitöltöd a helyed?

Meggyógyult a honlap! Szegény, minden vírus nekiugrik, biztosan érzik, hogy nem látogatom eleget. Igazuk van. Nem sok kifogásom lehet, végül is, nincs. Lusta vagyok.

Megint eltelt egy év, és annyi minden történt megint! Minden gyorsan, gyorsan zajlik, észnél kell lenni, hogy legyek is. Ne csak legyek.
Hétfő reggel, mikor meggyújtom a gyertyát a kis lámpásban (mégiscsak Advent van), felébresztem a Rorátéra készülőket, nekik már fél hatkor indulni kell. Valakinek meséltem ezt, kérdezte, hogy lehetek ilyen kegyetlen. Én?! De hát senkinek fogalma sincs, hogyan mennek ezek az elvarázsoltak a templomba! Szeretnek menni, és nem, nem azért, mert olyan jól sikerült abszolválniuk a karácsonyi misztérium értelmét, hanem azért, mert mise után zsíros kenyér van és tea és együtt énekelnek mind a gyerekek és felnőttek és esznek, és ezt élvezi a gyerek. Ezt, hogy részese valami egésznek. Többnek. Lehetek nagyon őszinte? Én is ezt élvezem. És másnap is kidobja az ágy… Aztán, amikor meg nem, akkor nem, mert hát, mondom, egészen normális.

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Nos, a betegség sötét bugyraiból lassan előtörünk. Én voltam a legutolsó, aki magához tért, még vasárnap is négykézláb közlekedtem az ágyam és a toalett között. Szerintem mindenki érti, mire gondolok. A megfázós, torokgyulladós eseményekre Nóri hozott haza egy kis hányósat is, ami szép sorban végigment mindenkin. Én persze az utolsó pillanatig hittem benne, hogy engem nem fog érinteni ez a dolog, hiszen én vagyok a legbetegebb, négy hete nyomom a köhögős hőemelkedős taknyos torokfájós mulatságot, ez már csak kihagy engem… nos, nem. Már mindenki remekül van, én még most is lábadozom, azért most már erősen kifelé.

A süti sütés azért nem maradt el. Hajmosás is volt. Voltak az adventi vásárban. Én persze nem, mert a Derék Asszony még huszonharmadikán is dolgozik, de én is kaptam valami meglepetést.

Elmeséltük megint elölről az összes Lázár Ervint.

Várjuk a holnapi napot.

Én már azt is várom, hogy elaludjanak, aztán kilóghassak a konyhába tiramisut csinálni. Meg tojáslikőrt, persze rengeteg vodkával.

Boldogságos Ünnepeket mindenkinek!

Advent, még

Kicsit már unalmas, enyhén fájó füllel és fájdogáló, de már gyógyuló torokkal, de töretlen lelkesedéssel megyünk, élődnek a mindennapok. Bepótoltuk a betegség miatt elmaradt leckéket, meggyújtottuk a harmadik gyertyát a koszorún, megint elmentünk megnézni, hogy rózsaszínben lesz-e a pap a misén? Lilában volt. Volt adventi vásár. Volt betlehemezés, ma is lesz. Van C-vitamin, egy kis nyákoldó, egy kis illóolaj. Hátha segít. Aztán, mikor már elhiszem, hogy jobb lesz, akkor jön a hányás.

Most már csak én vagyok igazán beteg (a hányós vírust leszámítva, az elég hamar át szokott söpörni, remélem, most is így lesz), nem is értem, nem sikerül kilábalni belőle. Sőt. Egyre rosszabb. Ma megláttam a tüszőket a torkomban, nincs mese, erre már antibiotikum kell. Nem várom meg a nagyobb bajt.

Advent

Eddig még nem találkoztam olyannal, akinek ismerősen csengett volna Cynthia Bourgeault neve. Teljesen véletlenül leltem rá a Youtube-on. Aztán elkezdtem hallgatni, aztán végül olvasni is. Nagyon szeretem, az ő munkássága, mint egy ceruza, összekötött bennem sok pontot, amik eleddig önmagukban árválkodtak.

Semmi nagy dologra nem kell gondolni, majd sorolok itt párat, ha tovább nem állok közben…olyan nehéz ez. A szabadidőm (hahahaha, ööö, a micsodám?) nagy részét szépirodalom vagy spirituális irodalom hallgatásával töltöm (meg a munkámmal kapcsolatos szakirodalommal, sajnos utóbbival jóval kevesebbet foglalkozom a kelleténél), aztán, mire leírnám, ami éppen foglalkoztat, akkor nincs idő. Aztán mire meg lesz idő, addigra már tovább állok. Így jártam Pécsi Ritával, aztán Brown, de ugyanez történt Pálferivel, Rohr-ral, és még sorolhatnám. Cynthia Pünkösdkor kezdődött, erre pontosan emlékszem, mert akkortájt húztam meg a derekam a bringával és itthon dekkoltam pár napot, alig tudtam jönni-menni.

Az első gondolat, ami napokra lekötött, ez volt:

Advent, disznóvágás, életképek

A blog-életem igen szegényes, de jókedvűen arra gondolok, hogy milyen jó is ez a blog, majd ha már nagyobbak lesznek, akkor nem megy majd el ennyi felé az időm. Holmi  palacsintasütésekre és pakolászásokra és arra csomó alvásra, amire szükségem van.

Mert hát na. Íme, egy tipikus adventi délután.

Hazaérünk. Én éhes vagyok, mert nem volt időm ebédelni. Hja, a munkamánia. G is éhes, akkor gyorsan eszünk valamit.
Pakolászás közben elmegyek a mosnivaló mellett. Bepakolom a gépbe, jaj, a bögre leves a kezemben majdnem kiborul.
Eszembe jut 10 nem fogadott hívásom. Azokat mind vissza kellene hívni. Kiválasztok a listából kettőt, őket visszahívom.
Közben a hajtogatnivalót is meglátom, nosza, akkor Nórit hívom. Mindig együtt hajtogatunk és közben Nigella-epizódokat nézünk. Attól éhesek leszünk. Elpakolunk mindenkinek a szekrényébe, s megyünk vacsorát csinálni.
Sütünk szalonnát, összevágunk egy kupac zöldséget, hagymát, s vajas szalámis kenyérfalatkákat csinálok. Elfogy a kenyér, feloldjuk az élesztőt 360 ml langyos vízben, szórunk neki egy kis cukrot és egy kis lisztet, letakarjuk. Főzök teát.