Mit együnk? T3 és kortizol

A táplálkozásról, kicsit, megint. Ha már így jobban vagyok!

Nagyon szeretem ezt a témát és sokat olvasok, foglalkozom vele. Számomra döbbenetes, hogy mennyi „szakértő” laikus van, akik tényleg azt hiszik, hogy értik, mi hogy van. Én ezt fel nem foghatom, hiszen minél többet olvasok a témában, annál inkább úgy érzem, hogy átláthatatlan, felfoghatatlan mélységek és magasságok vannak itt, semmi sem fekete-fehér, minden elképesztően bonyolult! A visszatérő kérdés, amit nekem szegeznek mostanában: a kortizol és a szénhidrátszegény diéta kapcsolata. Meg a pajzsmirigyhormonok. Azok ugyanis csökkenek a szénhidrátban szegény diéták fogyasztása során, a kortizol meg emelkedik; vajon én stresszes pajzsmirigybeteg vagyok-e már? Nos, még nem, de ki tudja, mit hoz a holnap? Vagy ez a 2015-ös év! 🙂

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Nos, a betegség sötét bugyraiból lassan előtörünk. Én voltam a legutolsó, aki magához tért, még vasárnap is négykézláb közlekedtem az ágyam és a toalett között. Szerintem mindenki érti, mire gondolok. A megfázós, torokgyulladós eseményekre Nóri hozott haza egy kis hányósat is, ami szép sorban végigment mindenkin. Én persze az utolsó pillanatig hittem benne, hogy engem nem fog érinteni ez a dolog, hiszen én vagyok a legbetegebb, négy hete nyomom a köhögős hőemelkedős taknyos torokfájós mulatságot, ez már csak kihagy engem… nos, nem. Már mindenki remekül van, én még most is lábadozom, azért most már erősen kifelé.

A süti sütés azért nem maradt el. Hajmosás is volt. Voltak az adventi vásárban. Én persze nem, mert a Derék Asszony még huszonharmadikán is dolgozik, de én is kaptam valami meglepetést.

Elmeséltük megint elölről az összes Lázár Ervint.

Várjuk a holnapi napot.

Én már azt is várom, hogy elaludjanak, aztán kilóghassak a konyhába tiramisut csinálni. Meg tojáslikőrt, persze rengeteg vodkával.

Boldogságos Ünnepeket mindenkinek!

Advent, még

Kicsit már unalmas, enyhén fájó füllel és fájdogáló, de már gyógyuló torokkal, de töretlen lelkesedéssel megyünk, élődnek a mindennapok. Bepótoltuk a betegség miatt elmaradt leckéket, meggyújtottuk a harmadik gyertyát a koszorún, megint elmentünk megnézni, hogy rózsaszínben lesz-e a pap a misén? Lilában volt. Volt adventi vásár. Volt betlehemezés, ma is lesz. Van C-vitamin, egy kis nyákoldó, egy kis illóolaj. Hátha segít. Aztán, mikor már elhiszem, hogy jobb lesz, akkor jön a hányás.

Most már csak én vagyok igazán beteg (a hányós vírust leszámítva, az elég hamar át szokott söpörni, remélem, most is így lesz), nem is értem, nem sikerül kilábalni belőle. Sőt. Egyre rosszabb. Ma megláttam a tüszőket a torkomban, nincs mese, erre már antibiotikum kell. Nem várom meg a nagyobb bajt.

Advent

Eddig még nem találkoztam olyannal, akinek ismerősen csengett volna Cynthia Bourgeault neve. Teljesen véletlenül leltem rá a Youtube-on. Aztán elkezdtem hallgatni, aztán végül olvasni is. Nagyon szeretem, az ő munkássága, mint egy ceruza, összekötött bennem sok pontot, amik eleddig önmagukban árválkodtak.

Semmi nagy dologra nem kell gondolni, majd sorolok itt párat, ha tovább nem állok közben…olyan nehéz ez. A szabadidőm (hahahaha, ööö, a micsodám?) nagy részét szépirodalom vagy spirituális irodalom hallgatásával töltöm (meg a munkámmal kapcsolatos szakirodalommal, sajnos utóbbival jóval kevesebbet foglalkozom a kelleténél), aztán, mire leírnám, ami éppen foglalkoztat, akkor nincs idő. Aztán mire meg lesz idő, addigra már tovább állok. Így jártam Pécsi Ritával, aztán Brown, de ugyanez történt Pálferivel, Rohr-ral, és még sorolhatnám. Cynthia Pünkösdkor kezdődött, erre pontosan emlékszem, mert akkortájt húztam meg a derekam a bringával és itthon dekkoltam pár napot, alig tudtam jönni-menni.

Az első gondolat, ami napokra lekötött, ez volt:

November

Először is, mielőtt bármit is írnék: nagyon hálás vagyok, hogy az olvasók még mindig olvasnak. Annyian kerestek az utóbbi 1 hónapban, hogy mégis, hová lett a blog, mi lett vele, privát lett-e vagy csak megint eltűntem örökre? Nos, minden rendben, csak az idő…mindig erről panaszkodom, s közben komolyan elgondolkodtam azon, hogy vajha miért is jönnek olvasni olyan sokan?
Na, de most. Újra itt. Frissen, kissé taknyosan és torokfájósan, épp szabadságon. Szakad az eső. Kész az adventi koszorú, van tea, kávé és remélem, ma már nem kell kimozdulnom itthonról.

Megjöttek a negyedéves értékelések. A cseppet sem teljesítménykényszeresre sikerült gyerekeim vasárnap este húzták elő, jahh, ez is van, hát igen. Előrebocsátom, minket nem érdekel az iskola. Az a gyerek dolga. Tanuljon, én sem untatom a munkahelyi eseményeimmel. Ha nincs meg a lecke, akkor övé a fekete pont. Ha nem viszi el a tornacuccát, akkor is. Vigye el. El is viszi, egyébként, még a szétszórtabbik is. Szóval megjött az értékelés, minden jó és szép. A magatartás-szorgalom: mindkét lány elmélázó, ábrándozik, lassú, mert figyelemtartása még alakul. Helyes. Ábrándozzatok csak, amíg lehet. Én sosem ábrándoztam a suliban, aztán mit értem el vele?
Nóri nagy mázlista, mert kitűnően olvas és jó a nyelvérzéke is, úgyhogy egyelőre még büntetlenül lehet tök lusta: nem tanul semmit, minden ráragad attól, hogy beszélnek neki róla, és abból meg is él a suliban. Itthon, persze, az más, itthon azt tanulja, ami érdekli. Itthon épp valami kódfejtésről szóló könyvet olvas, meg a Tea Stilton kalandjait, meg rajzol. Most épp fekete-fehérben mindent. Tanítja Sárit matekozni és a német szavakra. Itthon még lecke sincs, igen, ez egy ilyen iskola. Aztán ha épp karate van, akkor nincs kész a lecke, és a világ nem dőlt össze.

Ezt már régen le akartam írni…

…de épp ma reggel olvastam ilyesmikről, a reggeli csendességben, megjött az ihlet.

Mostanában el vagyok foglalva a jelenben való létezéssel, és a sok minden megtanult és elsajátított és hallott dolognak a gyakorlatba ültetésével. Arra gondoltam, hogy – számomra – az imádkozás is valami gyakorlatias dolog, valami kissé előrenyújtott és felfelé fordított tenyér, és nem a fejemben létrejövő gondolatsor hangos felsorolása.

Én kifejezetten fejnehéz vagyok, ezért nekem aztán nehezen megy kiszállni a fejemből! Ráadásul eddig a vallás sem rugdosott ki ebből az állapotból. A spiritualitást a fejben csináljuk, pedig így nem működik. Emlékszem, az imaórákon a halálba untam magam mindig. Nekem ez nem ment soha. Soha. És most már nem is akarok úgy csinálni, mintha.

9 és 34

A kilencedik évem telt el anyaként.

Kilenc. Ezt már nem olyan egyszerű kimondani, mert azért  a hat meg a hét meg talán még a nyolc is amolyan kicsike-féle, ovis, kisiskolás. Nóri most lesz harmadikos.

Ilyenkor újra és újra belegondolok, hogy jól csinálom-e? Elég vagyok-e? Nincs túl sok tiltás? Túl kevés olvasás? Túl sok stressz? Elég, amit nyújtani tudok? S persze, aggódom is. Már nem annyit, mint régen, de ezeket az aggodalmakat letenni végleg sosem fogom. 

Ötletek

A hétköznapok sivárságában és egyhangúságában nem mindig könnyű jókat főzni. Nekem sokszor semmi ötletem sincs, de tényleg, olyan üres a fejem és a gyomrom is és semmi ihlet és csak a fejemre húznám a takarómat és másnap reggelig ne is szóljon hozzám senki.

De ilyet meg nem lehet, akinek van felesége, férje, barátnője, kutyája, gyerekei (tehát szinte mindenki, tényleg nincs új a nap alatt), az tudja, hogy valahonnan erőt kell elővarázsolni és megfőzni a virslit, megsütni a palacsintát, a paradicsomlevest betűtésztával, kakaóval töltött bögréket, aztán valahogy elmosogatni, összepakolni, másnapra kitalálni, mit együnk.

Aztán valahogy minden megoldódik. Csak néha olyan nehezen.

Ifjúság, évforduló

Július elején (mire minden helyreállt, ruhák kimosva, cuccok elpakolva és már nem estünk át a táskákon és egyéb kacatokon) az Egyházmegyénk – hja, már ilyenünk is van, egyházadót is fizetünk, meg minden – minden évben megrendezett ifjúsági találkozójára voltunk hivatalosak.

Ez az egész úgy történt, hogy mikor az egyházba bevezető kiskaput kerestük (katolikusékhoz nem lehet csak úgy bemenni, mint egy gyülibe, helló, itt vagyok, megtérek, örüljetek), éppen az ifjúsági referens papba “botlottunk bele”. Illetve, hogy hű maradjak az igazsághoz, ő volt az első pap, aki nem verte ki nálunk a biztosítékot, úgyhogy ő maradt. 

Tengerpart

Kicsit megkönnyebbülve hagytuk el Olaszországot…

Velence csodálatos volt, a varázsa mit sem változott, bűvöletes egy hely, minden utca, sikátor végén egy új híd, egy új terecske, ennek az egész varázslatos labirintusnak a hatása tényleg nagy erejű. Persze, Velence már régen a turistákról szól, a Prada, Ralph Lauren és hasonló boltok tényleg egymást érik, az üveggiccsek drágák és rondák, a galambok szelídek (és hát na, tudom, tudom, galambok, patkányok egyre megy…), fotózni alig lehet a tömeg miatt, pedig egy esős előszezoni napon jártunk ott, voltak sokan így is. Ennek ellenére nekünk egy “végre” élmény volt, még így is, fél napra, röviden, jól megázva. Velence egy közös pontunk, egy olyan élmény, ami mindkettőnk életében meghatározó volt, és most közös élménnyé tettük. Végre.