Könyvek

Megfogadtam a tavasszal (vagy még januárban?), hogy az idén semmi más, csak szakirodalom. A meló nem könnyű és folyamatos szellemi kihívás, bosszantó mindig egy lépéssel hátrébb lenni, mint kellene. Minél nyomasztóbb a tudatlanságom, annál magasabbra megy a mérce: szakvizsgáig semmi, csak szakirodalom.

Ehhez képest még sosem vettem ennyi könyvet egy év alatt, mint az idén, augusztusig.

Már említettem, hogy teljesen odáig vagyok Cynthia Bourgeault munkásságáért és nem csak a könyveit, hanem a tanításaiért és konferenciabeszédeiért is rajongok. Szeretem, hogy kicsit lökött, kicsit összeszedetlen, de mégis olyan dolgokat mond, hogy…nem lehet nem odafigyelni.

Még a teregetni valót sincs kedvem kivinni az udvarra, olyan meleg van. Nem is értem, hogyan tudtunk 230 kilométert tekerni a Balaton körül az elmúlt napokban. Hogyan? Persze, a bicaj az más. Megyünk, mozog a levegő, pihen az agyam, semmi másra nem kell gondolni, csak a következő megállóra és a következő pohár jéghideg vízre.

Ez az az idő, amikor úgy ennél valamit de valójában mégsem. Mikor a gyerekek nyígnak a jégkrémért, aztán nem bírják megenni (kivéve a Nagyot). Amikor sört kell inni, pedig nem is szeretem. Amikor a kávét kihozzák és én elbizonytalanodom, nem is kívánom… Mert forró. De azért megiszom, és kérek még egyet. 

Válság híján átépítünk

Nos, először is a nyári születésnapról egy szót:
Tényleg működik: ha január elsejétől 35 évesként mutatkozol be és emlegeted magad, akkor augusztusra egészen megszokod. Én is így jártam.
Természetesen most is eljött a szokásos grillparty ideje, megettük a saslik-halmot, megittuk a bort (meg a sört, már annyi fiatal jár ide, azok meg söröznek, ki érti ezt?), torta, éneklés, kész.
Nóri meg 10 éves lett, és valami érdekes oknál fogva ez most büszkeséggel töltött el. Van egy 10 éves lányom. Nyilván, ez nem egy nagy teljesítmény, előbb-utóbb mindenkinek lesz tízéves gyereke, aki szeretne. Mégis, valahogy ez most más. Önállósodik. Most is épp táborban van, tegnap csicsergett bele az egyik őrsvezető telefonjába, hogy minden fantasztikusan jó és éjfélig tábortűz mellett ültek, holnap cserkészavatás és 148-as a cserkészingje. Ez utóbbit nem mondta, ezt én tudom.

Egy hét nálunk

 

“I am a hole in a flute that the Christ’s breath moves through.” – Hafiz

 

Vasárnap

Falun.
Reggel 6 óra, nem tudok aludni. Annyira rég óta kelek annyira korán, hogy nem tudok szombat-vasárnap sem aludni már.
Kávé, gondolatok, telefonon pötyögés. Gondolkodom. Már megint gyászolunk. Nem, nem család, nem közvetlen, de akkor is. Orvos is vagyok, érintett vagyok, több ponton most is. Láttam a sejteket. Szomorú vagyok.

Sári jön ki papucsban, kócosan, ásít, elmegy a vödréért, fog egy ollót. Uborkáért megy a kertbe. A két másik mindig neveti, mert Sári nem meri megfogni az uborkát. Szúrja a kezét. Ezért aztán ollóval megy, alátartja a vödröt. De a másik kettő meg nem eszi meg az uborkát, csak ha véletlenül….vagy ha kómában vannak. Jó, a Nagy ritkán, de a Kicsi nem. Mert zöld. A borsót sem eszi meg, mert zöld. Ami zöld, az még nem jó. Majd ha piros lesz, megeszi.

Tavaszunk

A tavasz már megint úgy rohant el, hogy késve eszméltem. Már nyár van. Pécsi fülledt, iszonyat meleg június.

A házunk táján minden változatlan. Rövid híreink következnek, ha valaki még jár erre, olvassa hát.

1. Vége a sulinak.
Illetve, máshogyan mondom: megint vége van egy évnek a suliban úgy, hogy csak a szép, jó, nem tanulással összefüggő dolgokra emlékszünk. Ez az iskola…én nem is tudom, mit mondjak, vagy hogyan mondjam (hehe, mint a Kistehén nótában), de ez az iskola a szívünk csücske.

Mit együnk, ha nincs épp semmihez…?

Alap probléma nálunk is.

Nekem sincs mindig kedv időm piacra menni a helyiért, a bioért, másfél napig csontot gyöngyöztetni a kocsonyás levesért (lusta vagyok pucolni, lusta vagyok mosogatni…), húskreálmányokat kitalálni, karfiolból rizst gyártani (ezen még nem tettem túl magam), karfiolból vajas-tejszínes krumplipürét gyártani, húst rántani nyílgyökérlisztbe forgatva. Nem megy, na. Néha csak a kávé megy egy vödör tejszínnel, ilyen napok is vannak, ezek a napok jól illenek a böjtölési protokollomba.

Előbb-utóbb mindent meg lehet unni, a menzakosztot is lehet unni, a kollégáim is unják a delivery food-ot, de ha nem te főzöd, kevésbé unalmas. Talán. Én is unom néha ezt az egész diétázdósdit, néha nagyon-nagyon unom. De valahogy mindig találok valami újat , extrát, s akkor aztán újra megtalálom a lelkesedésemet, s kotyvasztok délután, melóból hazérve, két gyerekkel a konyhapulton (akik banánt esznek, ó, drága jó banán, de ennék egyet-kettőt időnként), közben Nigellát nézünk. Mert Nigella jó és tőle tanultam meg, hogy milyen guszta frissen sült húst salátalevelekre pakolni, zellerszárat hidegvizes kancsóba állítva az asztalra adni, darált húsból 15 perc alatt evőkanállal ehető sűrű ragut főzni. Multitasking.

A teljesség igénye nélkül néhány ötlet és kép a telefonomról. A legjobbakat sosem fotózom le, mindig utólag jut eszembe, gondolom azért, mert azokat azonnal eltüntetjük. 

Április

Tavasz. Virágok. Egyre több. Újra kimentünk az erdőbe végre, pont Virágvasárnap.
Tele vagyunk mindenféle jóval. Szomorúsággal is, örömmel is. Volt halál is. Aztán ma meg van Feltámadás, így aztán eszünkbe juthat, hogy akkor mi is, nekünk is. Ez annyira nem segít most, de végül is nem is azért van, hogy segítsen a lélek fájdalmán. Az csak hadd fájjon. Ettől vagyunk emberek. Vannak szabályok. Ha szeretsz valakit és elveszted, az fáj. Érdekes látni a gyerekek szembesülését, fájdalmát, érzékenységét, s mellette az életszeretetüket.
Nekem úgy is jó, ha nem történik semmi különös, de ha történik, akkor – legyen jó vagy rossz – még közelebb tudunk kerülni. Egymáshoz, úgy értem.
Hamarosan Nóri keresztelője lesz, aztán Elsőáldozás. Aprócska dolgok ezek, sok körítés van körülöttük, de mégis jók, a lényeg jó. De nem is kell, hogy ilyen nagy dolog legyen, jó egy matek ötös is, sőt, egy matek négyes is. Egy ünnepségen elénekelt népdal, egy karate vizsga utáni sütizés utáni játszóterezés utáni rántotta…tökjó.
Nemrég itt volt nálunk valaki, kedves, réges-régi barát. Ő mondta, hogy nekünk elég, ami van, nem vágyunk többre meg jobbra meg szebbre, mert most is jó. Remélem, így van. Én így szeretném.
Ja, igen, szabad locsolni! 🙂

Mit együnk? T3 és kortizol

A táplálkozásról, kicsit, megint. Ha már így jobban vagyok!

Nagyon szeretem ezt a témát és sokat olvasok, foglalkozom vele. Számomra döbbenetes, hogy mennyi „szakértő” laikus van, akik tényleg azt hiszik, hogy értik, mi hogy van. Én ezt fel nem foghatom, hiszen minél többet olvasok a témában, annál inkább úgy érzem, hogy átláthatatlan, felfoghatatlan mélységek és magasságok vannak itt, semmi sem fekete-fehér, minden elképesztően bonyolult! A visszatérő kérdés, amit nekem szegeznek mostanában: a kortizol és a szénhidrátszegény diéta kapcsolata. Meg a pajzsmirigyhormonok. Azok ugyanis csökkenek a szénhidrátban szegény diéták fogyasztása során, a kortizol meg emelkedik; vajon én stresszes pajzsmirigybeteg vagyok-e már? Nos, még nem, de ki tudja, mit hoz a holnap? Vagy ez a 2015-ös év! 🙂

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Nos, a betegség sötét bugyraiból lassan előtörünk. Én voltam a legutolsó, aki magához tért, még vasárnap is négykézláb közlekedtem az ágyam és a toalett között. Szerintem mindenki érti, mire gondolok. A megfázós, torokgyulladós eseményekre Nóri hozott haza egy kis hányósat is, ami szép sorban végigment mindenkin. Én persze az utolsó pillanatig hittem benne, hogy engem nem fog érinteni ez a dolog, hiszen én vagyok a legbetegebb, négy hete nyomom a köhögős hőemelkedős taknyos torokfájós mulatságot, ez már csak kihagy engem… nos, nem. Már mindenki remekül van, én még most is lábadozom, azért most már erősen kifelé.

A süti sütés azért nem maradt el. Hajmosás is volt. Voltak az adventi vásárban. Én persze nem, mert a Derék Asszony még huszonharmadikán is dolgozik, de én is kaptam valami meglepetést.

Elmeséltük megint elölről az összes Lázár Ervint.

Várjuk a holnapi napot.

Én már azt is várom, hogy elaludjanak, aztán kilóghassak a konyhába tiramisut csinálni. Meg tojáslikőrt, persze rengeteg vodkával.

Boldogságos Ünnepeket mindenkinek!

Advent, még

Kicsit már unalmas, enyhén fájó füllel és fájdogáló, de már gyógyuló torokkal, de töretlen lelkesedéssel megyünk, élődnek a mindennapok. Bepótoltuk a betegség miatt elmaradt leckéket, meggyújtottuk a harmadik gyertyát a koszorún, megint elmentünk megnézni, hogy rózsaszínben lesz-e a pap a misén? Lilában volt. Volt adventi vásár. Volt betlehemezés, ma is lesz. Van C-vitamin, egy kis nyákoldó, egy kis illóolaj. Hátha segít. Aztán, mikor már elhiszem, hogy jobb lesz, akkor jön a hányás.

Most már csak én vagyok igazán beteg (a hányós vírust leszámítva, az elég hamar át szokott söpörni, remélem, most is így lesz), nem is értem, nem sikerül kilábalni belőle. Sőt. Egyre rosszabb. Ma megláttam a tüszőket a torkomban, nincs mese, erre már antibiotikum kell. Nem várom meg a nagyobb bajt.