Hogyan kell menni?

Sok bejegyzés született az elmúlt 7-8 év gondolatairól, sok elakadt az első előszűrőkön (néhány emberrel előolvastatom, akik általában nem értenek egyet velem mindenben, ez nagyon jó szűrő, jó dolgokra világítottak rá), sokat magam töröltem, pedig tudom, hogy el kell kezdenem írni, mert egyrészt amiről írni akarok, arról ma nem ír senki, másrészt mert ki tudja. Hátha segít. Hátha jó lesz valamire.

Hadd kezdjem el két nagy általánosítással, ami nagyon éretlen és kezdő, de a végére lesz értelme, ígérem.

Kétféle ember

Általában elmondható, hogy kétféle ember van: az egyik bizonyosságot akar, a másik érteni akarja a dolgokat.

Ez a két embertípus általában nem érti meg egymást.

A bizonyosságra vágyó ember általában ragaszkodik bizonyosságához akkor is, ha a tényekkel nehezen egyezteti össze a hittételeit. A logika, a valóság nem feltétlenül játszik nagy szerepet ennek az embertípusnak a meggyőződésében; körülveszi magát következtetéseivel általában elég korán életében és soha nem enged belőlük.
Egyetértek azokkal, akik azt gondolják, hogy a Biblia pont ezt nem ígéri. Aki érteni akarja, mi történik itt valójában ebben a világban, annak menni kell, mindig tovább, már rájött, hogy ha bármi ütközik a valósággal, ha bármi illogikus, ha bármi kilóg a paradigmából, akkor tovább kell menni, nem szabad ott maradni, nem szabad megelégedni sosem. Szerintem pont emiatt az ilyen típusú ember folyamatosan fejlődik. 40 körül már látványos, döbbenetes lehet a különbség. Később ez még rosszabb szerintem, még szembeötlőbb.

Kétféle szabadság

Kétféle szabadság is van. Muszáj így általánosítanom, különben nem tudom körülírni a mondanivalómat, akit tehát ez a “kétfélézés” zavar, nézze el nekem, kérem.

Az egyik a személyes belső szabadság.

Hogyan jutsz szellemi, intellektuális, érzelmi szabadság birtokába? Ez egy életút, egy egész élet sokszor kevés rá. Ezt az utat tudatosan be kell vállalni és el kell indulni rajta.

Miért nehéz elindulni?

Mert van egy másik fajta szabadság: a strukturális szabadság.
Ez azt jelenti, hogy jelen állapotod meghatároz egy szabadság lehetőséget. A csoport, ahová tartozol. A család, akihez hűséges vagy, vagy sem. A közösség, intézmény, aki meghatározza, mit gondolhatsz. Ha még a havi pénzforrásod is ide kötődik valahogy (példának okáért misszionárius vagy egy alig meghatározott teológiájú gyülekezetben), a strukturális szabadságod gyakorlatilag nulla. Mint a gazdag ifjúnak a példabeszédben, el kell adnod mindezt, ha tovább akarsz lépni. Ha akarsz, persze.

Lehet, hogy sosem fogsz mást gondolni, mint amit “szabad”.

Ezek a kételyek (mit szabad gondolni, olvasni, tenni egyáltalán?) mind ott feszítenek belül. Meg sem merjük fogalmazni magunknak, mert nem is állunk szinte semmilyen kapcsolatban magunkkal, mert évszázadok óta nem tanítanak keresztény gyakorlatot nekünk, csak az elméletet. Azokat is kész válaszok formájában, mielőtt megkérdeznénk bármit, bármiről.

Nekem szerencsém volt. Én már 15-20 éve is képtelen voltam beletörődni abba, hogy nem értettem dolgokat, nem voltak logikusak; az élet nagy kérdései (amiket itt-ott hallottam) nem rezonáltak a Valósággal (amit meg tapasztaltam). Évekig le voltam nyűgözve emberektől, akik látszólag könnyedén törődtek bele ebbe a diszharmóniába, azt hittem egy ideig, hogy ez az igazi felnőtt kereszténység.

Aztán meg katapultáltak a semmibe. Most már azt látom, hogy hatalmas áldás, ha kidobnak egy gyülekezetből. Onnantól kezdődően új lehetőségek vannak. Lehet,szabad, sőt, kell is gondolkodni, a személyes belső szabadság akkora mértékű strukturális szabadsággal párosul, hogy az ember akarva-akaratlanul fejlődni kezd.
Érdekes a mai, szinte “tribal” jellegű törzsi felekezetiségen kívül élni, főleg nekem, aki majd’ mindig ebben éltem. Biztonság nincs. Válaszok sincsenek többé.

De hát katolikus vagy, nem!? De. 

Hadd meséljek el valamit.
A katolikus egyházba átevezni nekem teljesen olyan volt, mintha egy fürdőkádból az óceánba csobbannál és abban úszkálnál tovább.
Azért úszom itt, mert a belső személyes szabadság számomra itt teljesen megőrizhető, ráadásul a struktúrálisból sem kell feladnom semmit. Van, ugyebár,  a katolikus mainstream és van a katolikus “crunchy” is: a többiek.

A ferencesek, a jezsuiták, a karizmatikusok, a misztikusok, a kontemplatívak, a térítők, a rózsafűzért imádkozók, a Jézus imázók, a Lectio Divina-zók, a görögök, a koptok, az ökumenére törekvők, meg a többiek. Meg mi, Zimonyiék, az ajtóban bár, de legalább belül. 🙂

Alternatív ortodoxia

Mindent el kell nevezni valahogy, ezzel megkockáztatva, hogy veszít teljesebb értelméből, nem olyan gazdag és elbeszélő, mint ahogyan szeretném. Mégis kölcsönveszem ezt a kifejezést James Finley-től, mert nagyon, nagyon tetszik nekem.
Az ortodoxia ugye azt jelenti, hogy hűséges az alaptanításhoz, az igaz hithez.

Az alternatív ortodoxia egy kvázi új viszonyítási pont, amit első látásra felesleges bevezetni, mert még egy definíció és fogalom csak tovább bonyolítja az amúgy is bonyolult képet, de ez a kifejezés jól definiálja, milyen alapokra építem a mondanivalómat.
Az alternatív ortodoxia az ismert igazságok új formában való megfogalmazása, úgy, hogy bárki ráismerjen. Mindenki ismeri az örömhírt, azt, hogy egészen elmondhatatlanul kedvesek és értékesek vagyunk Valaki számára.

Ezt lehet, kell úgy megfogalmazni hogy ráismerjen mindenki. Bárki, aki Jézussal találkozott, ezt érezte meg, ma is ezt érezzük, ez a valóságos ortodoxia, de valahogy pont ez veszett el a kereszténységből – szerintem. Ezt akarja újrafogalmazni az alternatív ortodoxia, anélkül, hogy bármi újat mondana. Nem ad hozzá, nem vesz el semmit. Csak máshogy mondja, mint ahogy eddig hallottam.

A dogmatikus ortodoxia, ami továbbra is ott van, ettől még érintetlen. Nem bántjuk, nem zavarjuk, nem térünk el tőle.

Példázat a végére: hogyan kell menni?

28 “De mi a véleményetek erről? Egy embernek két fia volt, és az elsőhöz fordulva ezt mondta: Fiam, menj, dolgozz ma a szőlőben.
29 Ő így felelt: Nem akarok; később azonban meggondolta magát, és elment.
30 Azután a másikhoz fordulva annak is ugyanezt mondta. Ő azonban így felelt: Megyek, uram – de nem ment el. 31 Ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát?” “Az első” – felelték. Jézus erre ezt mondta nekik: “Bizony, mondom néktek: a vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában.

Azt hiszem, a feleletekkel vagyunk elfoglalva. Mondd el, hogy hiszel és meg vagy váltva. Tényleg? Jól kell mondani mindent, a kereszténység verbalizálásával töltjük a keresztény életünk nagy részét, de gyakorlat az régen nincs hozzá. Jól felelek, de nem megyek.

Hogyan kell menni?
Engem ez érdekel.

Azt gondolhatnánk, hogy mindenhol erre adnak választ, de ez nem igaz, erre a kérdésemre évekig nem találtam választ. Mert erre a kérdésre nem válasz a moralizálás, erre a kérdésre nem válasz a gyülekezetbe  járás, nem válasz az sem, hogy imádkozzál. Kérdezd meg bárkitől. Ki tud erre választ adni?

Mihelyst ezt a kérdést felteszem, azonnal olyan válaszok érkeznek, hogy hogyan kell megfelelően érteni, értelmezni a dolgokat.

De engem az érdekel, hogyan kell menni.

Befejezem. Erről fogok írni. Ha sikerül.

Forrás: 1, 2.

5 Hozzászólások

  1. Rékasays:

    Hű, ez nagyon izgalmas téma. És igen, bátorság kell ahhoz, hogy le merd írni, mert nemhogy nem szokás, sokakat kiakaszt. Azért, mert el kell kezdeniük gondolkozni, sőt utána megkockáztatom, hogy tenni (élni) is, amit nem szokás…
    Nagy szerencsém volt, azt hiszem, vagy egyszerűen hasonló típusú ember vagyok, mint Te. Katolikusként neveltek, de 20 évesen a karizmatikusoknál tértem meg, majd ugyanabba a gyulibe jártam párhuzamosan, mint ti (Bp-en), azt fontolgattam, hogy áttérek, de akkor friss férjem nem akart, én meg nem akartam máshova menni, mint Ő. A lényeg, hogy a folyamatos keresesemre végül az adott egy nagy loketet, amikor elkezdtem imádkozni tanulni (Ja, ez se megy ám magától…) és ez egy csomó gyakorlati dolgot hozott magával. Igen, volt valaki, aki segített és segít most is, aki éli, amit megtanult és tanul most is valakitől. (Nem lenne teljes a kép, ha kihagynam azt, hogy a gyakorlat kidolgozója Loyolai Szt. Ignác volt.) Számomra ez a fő irányvonal, mert szerintem nincsenek utak, irányvonalak vannak, az út mindenkinek a sajátja, azt csak Ő járja.
    Várom a folytatást!!! <3

    • Szia Réka,
      Viszonylag sok tanítást, beszédet hallgatok (a munkámnak van egy része, ami ilyesmi mellett is elvégezhető) és mindig az jut eszembe, milyen találó hasonlat, hogy manapság a keresztények azzal vesződnek, hogy rácsatlakoztassák az írógépet az internetre és nem értik, miért nem sikerül (sajnos nem saját kútfőből van a hasonlat).
      Azt gondolom, mindent tanulni kell (imádkozni is, valóban), de nincs mit és nincs kitől. Illetve, van, persze, de jelenlegi fejnehéz keresztény kultúránkban gyakorlatilag elérhetetlen. 🙂

      • Rékasays:

        Oh, értem én, hogy miről írsz, nagyon is! Nagyon sokáig küzdöttem és küzdök most is ezzel. Azt érzem, hogy amiről fenn írtam az egy csoda, hogy rátaláltam (vagy úgy jobban illik mondani, hogy kegyelem :D), de ez egy apró dolog, ennél sokkal több van. Igen, sokszor meg azt sem tudjuk hogy mit, nemhogy azt, hogy hogyan, de valahogy bennem itt el a remény, hogy mégis van mit és valahogy menni is fog. Tény, hogy ebben nem segít a sok okos, vagy kevésbé okos gondolat, amivel bombáznak, akar kérjük, akar nem. Ritkán hallani, hogy csináld, sőt csak légy, élj benne, aztán majd lesz valahogy, pedig tényleg lesz… és a létezés lesz pont a lényeg.
        De erről baromi nehéz így “beszélgetni”, talán nem is lehet, nem is kell. De azért mégis…

  2. Liv, ez ( is ) nagyon betalált. Pár hónapja találtam rá a blogodra, kb. végig faltam 🙂 – és mint gyakorló romkat ( aki csak 3 éve, 32 évesen talált “vissza” ), nagyon is érteni vélem, amiről elmélkedsz, minden disszonanciájával a témának. Nem tudnám úgy kifejteni, ahogy Te, ezért csak annyit írok, hogy nagyon jó, h van ez a hely, kiváncsian várom a folytatást.

  3. A kád vízből az óceánba… Nagyon találó hasonlat! 🙂 Egyetértek azzal, hogy nagyon sok keresztény a felszínen mozog csak – sajnos, és nem éli meg azt a gazdagságot hitben és lélekben, amit Isten adni akar. De hiszem, hogy aki közeledik Istenhez és mélyebbre akar evezni, annak Isten mutat utat, ad válaszokat. Mert az Istennel való személyes megtapasztalásokat semmilyen tanítás vagy dogma nem pótolja.
    Tetszik a kérdés felvetésed, és kíváncsian várom a folytatást!
    Az mindig jó, ha az ember válaszokat keres, mert ott az ígéret: “…keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek! “

Szólj hozzá

E-mail címed nem kerül nyilvánosságra. Kötelező kitölteni a *-al jelölt mezőket.