A gyerekek. Meg az iskola.

Na jó.
Az utóbbi évben sikerült teljesen elvonulnunk a világból, eltűntünk a szemek elől, a Facebookról (nem mintha eddig… de mindkettőnknek munkaeszköz is, ezért csatlakoztatva vagyunk). A gyerekeket ez nem zavarja, a gyerekeket szerintem semmi nem zavarja, ők úgy vannak, ahogy mi. Ha mi jól, ők is. Ha mi nem, ők sem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy magunkra maradunk itt a város szélén, de a helyzet az, hogy mi nagyon szeretünk együtt lenni, magunkban. Még a 12 éves is, ami lehet, hogy fura, de egyelőre így van.
Emellett két dolgozó ember, akinek prioritás, hogy kialudja magát majd’ minden nap, mégis mi mást tehetne?
Írom ezt ezen a héten, amikor szülőiről szülőire megyünk, nyilván, három gyerek három értekezlet, plusz a keresztelős, meg az elsőáldozós, a katolikusok, mint már említettem, nem cicóznak semmivel. Itt mindennek megadják a módját.
Ma van a tanár-szülő bál, egyébként….eh. Mint ahogy Palya Beához, ehhez sem nőttem még fel, de el tudom képzelni, hogy pár év múlva rendszeres bálozók leszünk. Talán. (hehehe, ezt nem írtam komolyan)

Sári a püspöknél

 

Az iskola

Az iskola az első téma, mert ez, huhh, alaposan kitölti az időnket, próbára teszi türelmünket, sok-sok felismerést meg tanulási folyamatot generál, állandóan alkalmazkodni kell, jönnek problémák, amiket meg kell oldani, nekünk is kell változni, elfogadónak lenni, közben az ember megtanulja, mi is a fontos, de tényleg megtanulja, esküszöm, nem csak úgy mondom.

Azt hiszem, manapság, ebben az országban, három iskolás gyerekkel a családoknak tényleg lehetőségük adódik egy kalandos hadjár útra, amit válás nélkül nem leh ami nem is olyan egyszerű …na jó, nem szépítem.

Majd’ meghalunk.

De tényleg.
És a mieink még nem is csinálnak semmi extrát.
A művészeti iskola kötelezettségei néha 5-ig tartanak (heti 4 rajz, 1 műhely, ami 90 perces), egyedül Nóri jár edzeni (ez heti 2 alkalom), a kicsik nem járnak edzésre (még), zenét nem tanulnak (ami biztosan rémes, de azért a zene még sem olyan, mint a balett, tehát ha nem kezded el 3 évesen, nem leszel balerina, de 30 évesen még lehet valaki zongorista, sőt, szerintem gitározni pláne meg lehet tanulni felnőtt fejjel is és és és….), és olyan, mintha nem is csinálnának semmit, de egyelőre ez így pont jó, mert ennél többet szerintem mi nem is bírnánk. Sári így is testileg lelkileg kikészül péntekre, már péntek reggel külön kell vele foglalkozni, hogy egy kicsit még bírja ki, hajrá, hajrá, mert mindjárt szombat és alhat reggel ameddig akar.

És lesz palacsinta.

Így azért van idő itthon pihenni (a suliban is van, igen, a délutánjaik azért már elég nyugodtak), legózni, enni, dögleni, Nórival törizni meg matekozni, kikérdezni a német szavakat, a részleges hasonulást és a többi baromsá tananyagot. Este időben ágyban vannak, mert általában elég hosszú az esti mese, most már azért komolyabb könyvekkel is próbálkozunk, sokszor a mese 45 percig is elhúzódik. Néha ez a nap fénypontja. De ez legalább van, és fénypont. Ez is valami.

Este még muszáj egy kicsit dolgozni, vagy csak könyvet olvasni, vagy beszélgetni, de ha sok munkám van, akkor az kíméletlenül tolódik. A prioritás az, hogy ne haljunk bele, s mint már említettem, így is majd’ belehalunk.

 

Reggel én kelek mindig legkorábban, Nóri 5:30-kor kel, a kicsik 6:20-kor. Nórival így mindig van egy kis időnk reggel együtt, kávézunk, ő reggelizik vagy csak fekszik a kanapén és nézzük a CNN-t, rosszabb esetben évszámtotóra tanulnuk vagy próbálok nem elaludni, míg a János Vitéz aktuális fejezeteit olvassa fel. De ha nem jó a frizurája, akkor hajat vasalunk. Közben Nigellát nézünk, mert Nigella sok mindenen átsegített már bennünket. Én annyira bírom, ahogy bedobja a leveskockát a vízbe, kiszórja a tálra a zacskós salátát és a zöldcitromlevet kinyomja a műanyag üvegből. Mert, na, emberek vagyunk, semmi sem tökéletes. “Noone’s gonna sue you” – mondja ezt reggel 5:40-kor és én azonnal magamra veszem és jobban vagyok.

 

 

No, az ötödikesnek jól megy, azt tanulja, ami érdekli, pont megfelelően lusta, az edzései jól mennek, mert nagyon jó mozgása, érzéke van, hátha valami sportos karriert képzel el magának, s szerintem ehhez a karate igen jó alap, de ezek itt megint az én szentimentális elképzeléseim. Mindig mondom nekik, hogy az aerobic edzőnek nem kell munka után edzeni, nem úgy, mint nekem, aki egész nap ülök és ha nem mozgok 1-2  hétig, akkor fáj a hátam, a nyakam, a derekam, a térdeim, a vállaim, mindenem.
Tehát karate. Először is, az ormótlan fehér göncben van mindenki. Mert nem ez a lényeg. Mivel alapból irtózom a magamutogató, kislányokat elmaszkírozó affektáló sportoktól, csak remélem, hogy ez nem ül ki az arcomra, mikor ilyen gyerekekkel rendelkező anyukákat hallgatok a versenysikereikről.
Aztán: a haladás nem verseny. Nem kell senkit legyőzni, csak önmagát. A vizsgán persze be kell mutatni, mit tud, de nem hasonlítgatják őket egymáshoz, csakis önmagukhoz. Szerintem lányoknak nagyon egészségesen képviseli, tanítja a karate az énképet, ezt a nem mutogatósat, nem problémázósat. Mindenkinek fáj, és kékzöld ott, ahol kell.
A tanulás biztosan mehetne jobban is, de szerintem pont jól megy. Egy töri hármas dolgozatra nem tudom azt mondani, hogy nem jó, mert nem tanult eleget, hiszen láttam, mit művelt itthon, olvasott, tanult, interneten keresgélt, olvasott fel a kicsiknek, elment, megírta, valamennyi tényanyag hiányzott. Ha hármas, hát hármas. Kikérjük a dolgozatot, s látjuk, mit nem úgy kellett volna, erre kellett volna több idő, arra meg kevesebb, de ettől még a gyerek jól tudja, jártas, átlátja. A tanár is tudja ezt. Jövőre már jobb lesz, mondja, addigra megérti, hogyan kell dolgozatra készülni, ne segítsünk neki. Hagyjuk így, megtanul majd magától tanulni. Nyilván, bemagoltathatnánk vele itthon, de minek?
A matektanár szerintem zseniális, idős néni, ő pont úgy tanít, mint én is; aki az én órámon ül, ahhoz én úgy szólok, hogy az a kérdés fel sem merül, hogy nem azért van itt, mert tanulni jött. Tehát a figyelem teljesen alapvető, mint az időjárás.
Figyelnek is a matekon, tudják is.
Nóri is tudja, pedig nyafog, hogy T néni olyan…határozott, a lányok “félnek tőle” (értsd: a többi lány). No, hát Nóri nem nagyon fél senkitől, ő csak időnként duzzogva nyomja a matekpéldákat itthon, mert “holnap röpi”.
Ha valamin elakad, elég “átrakni” az akadályon, ja jó, mondja, és akkor ennyi, elég egyszer megmutatni, emlékeztetni. Szerintem ez pont elég matekból.
A többi tantárgy ritkán kerül elő itthon, a német nyelvet persze töbet kellene tanulni, de sok órája van, hallja eleget, jó alapozás, az angolt észrevétlenül csempésszük a fejekbe itthon (például úgy, hogy a saját dolgainkat angolul tárgyaljuk meg itthon, ha ők is ott vannak, motiváció gyanánt). Én jól emlékszem rá, hogyan tanultam meg angolul, n=1 példám mentén most bőven jó, hogy elég nagy óraszámban tanulnak mind egy elég nehéz nyelvet. Mert angolul tudni kell ez nem kérdés.

 

 

A Középső, aki továbbra is annyira más, mint a két szélső, az iskolába is álmodozni jár, neki annyira szerencsés osztálya, tanítói, környezete van, emellett annyira jó személyiség, hogy vele aztán semmi gond. Sári engem arra tanít, hogy nem mindig az a jó döntés, amit a legjobb észérvekkel lehet megindokolni, hanem inkább az, amelyik miatt nagyon egy kicsit bizonytalanul érzed magad, de valahol a lelked mélyén azárt érzed, hogy így jó.
Ezért nem küldtem el sportolni, ezért hagyom, hogy azt csinálja, amit akar. Sárival vigyázni kell, mert ő sokkal többet alkalmazkodna, ha hagynánk. Vele pont fordítva kell, mint a másik kettővel, azok harcolnak magukért, egymással, Sárinál figyelni kell, mert ő hamar feladja és akkor elvonul, beletörődik, belenyugszik, igazi jó gyerek tulajdonságok, de szerintem veszélyesebb, mint az üvöltve veszekedő két szélső. A jó gyerekek azért “veszélyesek”, mert nem kell velük különösen foglalkozni. Ha nem kell vele foglalkozni, mert jól elvan, nem is ismered meg. Ha nincs vele gond, nem is nézel belé. Ha nem kell vele tanulni, segíteni, nincs panasza, nem nyafog, nincsenek listái az épp aktuális igényeiről (mint nálunk a másik kettőnek), akkor inkább főzökmosok…szóval ezt a gyereket állandóan figyelni, kérdezni kell.

 

Peti végre iskolás. Nem volt egyszerű, de beért, megérett. Megérte? Talán meg. Persze, ő lenne az a gyerek, akinek biztosan jobb lenne a “másfajta” iskola, ő a “nemakarodwaldorfbavinni?” gyerekem. De nem akarom. Vagyis, még nem tudom, akarom-e? Egyelőre nem. Egyelőre jó itt. Jól érzi magát. Szereti a sulit, nyilván, a tanulással nincs baja. És ez a gyerek tényleg jól érzi itt magát. Még akkor is, amikor én már erre-arra nézelődöm, nem lenne-e máshol jobb, lazább, mittudomén.
Lesz most ez. Ez is olyan érdekes. 5-6 éve még öltem volna ezért, ilyen lehetőségért. Most már sokkal óvatosabb vagyok, tudom, hogy semmi a világon nem fenékig tejföl és pont ezek a dolgok, kezdeményezések, amelyek túl szép hogy igaz legyen-ül hangzanak, elbizonytalanítanak. Pedig ismerek is egy-két embert, aki itt álmodik egy szebb jövőt.

Lassan be kellene fejeznem ezt a mai adagot. A végére annyi minden maradt még bennem, de talán csak egyet írok le. Annyian kérdezik a véleményemet a mai időkben oktatásról, politikáról, oktatáspolitikáról, mi lesz a gyerekekkel, tönkreteszi őket a világ, a rendszer, az oktatás, az ország, minket is, mi van itt…nem szoktam véleményt mondani, de szerintem ez nem így van. Abból dolgozunk, ami van, tökmindegy, mi van. Ha itt kell, ennyiből kell, ezekkel a lehetőségekkel, akkor így, itt fogjuk. Soha, sehol nem azért jó, mert ott jobb, mint máshol; azért jó, mert te jól vagy. Jól bárhol lehet lenni, nem a hová a kérdés, hanem a hogyan.

Én jelenleg azt érzem, hogy itt, ahol mi élünk, ebben a kicsi, jellegtelen kis országban a semmi közepén, itt még normálisnak lehet maradni – viszonylag kis erőfeszítéssel. És bármilyen paradox is, szerintem azért vagyunk jól, mert küzdünk, minden nap, mindenféle hülyeséggel.

Én azt látom, hogy a gyerek azért van jól a csupaszabály (de emellett végtelenül barátságos és nyugalmas és emberi és kedves és szerető és biztonságos, stb.) iskolában, amiért Gina is jól érezte magát a Matulában. S ez szerintem jelenleg kiterjeszthető az egész életünkre…most ez van, és ez jó. Lehet, hogy hülyeség, de most éppen ezt gondolom, ez szokott eszembe jutni, mikor….mikor majd’ belehalunk.

És, persze, végső soron, azért vannak jól, mert mi jól vagyunk. De ezt úgy sem hiszi el senki. Meg ez nem is érdekes. 🙂

The end.

 

2 Hozzászólások

  1. Reggel írtam egy hosszút telefonról, de belenyúlt a bébi és elszállt, mmm.
    Valami olyasmi volt, hogy tökjó látni, milyen jól veszi Nóri és ti a sulit. Előttem csak rossz példák vannak. Van a magoltatós, a “haza ne merj jönni, ha nem ötös” – két fiú, végletekig önállótlanok, mindig kiszolgálták őket, a nagyobbik egyetemista, de képtelen és nem is hajlandó még kenyeret se venni magának, azt is hordja a kollégiumba otthonról… Minden volt náluk. Mindkét gyereknél ájulás, pszichoszomatikus tünetek, hányás, hasmenés, ha iskolába kellett menni, dolgozat, felelés volt… A kisebb általános iskolás, de ő még nehezebb dió, mert iskolafóbiás, iskolakerülő, jegyző, családi pótlék megvonása, pszichológus, nyugató… Szörnyű. Mindez miért? Mert “te csak tanulj”. De magától egyik se tudott, nem is tud tanulni. Tanulás anyukával, aki erre tette fel az életét… Most az iskolakerülő kicsinek ő írja minden háziját, hogy legalább az meglegyen.
    Vagy a másik véglet, hogy nem tanulnak a gyerekkel, aki kegyelemkettesekkel épp átcsúszik év végén, és a leckét a nagyobb tesó írja meg a szülő kérésére, hogy meglegyen…
    Annyira jó lenne ezt jól csinálni Miluval, pedig még messze van… Én valahogy tizenkettedikben romlottam el, addigra már annyira sok volt a tananyag, hogy nem tudtam csak az órán megjegyzett dolgokból megélni – és így az egyetem is kínszenvedés volt, mert nem tanultam meg tanulni akkor, amikor kellett volna.
    Meg kéne majd találnom az egyensúlyt nagyon. Nem akarok neki ilyen életet.

  2. Kátai Juditsays:

    Érdekes, amit a túl jó gyerekről írsz. Az én Petim is ilyen, én is pont arra ösztönzöm, hogy ne alkalmazkodjon mindig másokhoz, hanem álljon ki a saját elképzelései mellett. Szerintem Sári elég kreatív és idővel tudni fogja, hogy neki mi a jó. A társaknak nagyon kényelmes az ilyen gyerekkel együtt lenni, nem kell folyton meccselni mindenen. Petit kifejezetten zavarja, hogy a játékidő azzal megy el, hogy egymással vitatkoznak a többiek minden csip-csup dolgon ahelyett, hogy élveznék az együttlétet. Szerintem Sárinál hosszú távon igazolódni fog, hogy az intuíció mennyire fontos és lehet, hogy ő könnyebben meg fogja találni az útját a lelkére hallgatva, mint az ésszel logikusabbnak tűnő irányban.
    Az iskolával kapcsolatban én is azt gondolom, hogy ugyan vannak szabályok bőven, de abszolút betarthatók és valóban érezhető, hogy a tanítóik szeretik a gyerekeket. A tesóm gyerekei Waldorf-iskolába járnak nem Pécsett, szuper dolgokat mesélnek arról, hogy milyen módszerekkel tanulnak. Nagyon sok a mozgás, minden tárgyhoz kapcsolódnak ritmus gyakorlatok, sok alkalom nyílik a drámán, a saját tapasztaláson, alkotáson keresztül történő tanulásra. Ezt azért irigylem, mert sajnos nálunk ezekre nagyon kevés idő jut.

Szólj hozzá

E-mail címed nem kerül nyilvánosságra. Kötelező kitölteni a *-al jelölt mezőket.