Kitöltöd a helyed?

Meggyógyult a honlap! Szegény, minden vírus nekiugrik, biztosan érzik, hogy nem látogatom eleget. Igazuk van. Nem sok kifogásom lehet, végül is, nincs. Lusta vagyok.

Megint eltelt egy év, és annyi minden történt megint! Minden gyorsan, gyorsan zajlik, észnél kell lenni, hogy legyek is. Ne csak legyek.
Hétfő reggel, mikor meggyújtom a gyertyát a kis lámpásban (mégiscsak Advent van), felébresztem a Rorátéra készülőket, nekik már fél hatkor indulni kell. Valakinek meséltem ezt, kérdezte, hogy lehetek ilyen kegyetlen. Én?! De hát senkinek fogalma sincs, hogyan mennek ezek az elvarázsoltak a templomba! Szeretnek menni, és nem, nem azért, mert olyan jól sikerült abszolválniuk a karácsonyi misztérium értelmét, hanem azért, mert mise után zsíros kenyér van és tea és együtt énekelnek mind a gyerekek és felnőttek és esznek, és ezt élvezi a gyerek. Ezt, hogy részese valami egésznek. Többnek. Lehetek nagyon őszinte? Én is ezt élvezem. És másnap is kidobja az ágy… Aztán, amikor meg nem, akkor nem, mert hát, mondom, egészen normális.
A Nagy akkor is felkel reggel, ha nem megyünk, kibotorkál ötkor közénk, hozza a könyvét, hatig olvas. Neki is csinálok kávét, habbal, a hab tetejére szórócukrot szórok. A tolltartókba kis üzeneteket fabrikálok reggel, kis rajzzal, ákombákommal, szuper vagy, légy ma ügyes, ma is mosolyogj sokat. Ezeket. Semmi különös. Elképzelem, ahogy az első óra első öt percében valahol, elmosolyodik. És jó kedve lesz.

Aztán autózás, rohanás, tényleg olyan, mintha mindig rohannánk, de nem is. Valójában nem rohanunk, mert elindulunk időben. Az autóban zenét hallgatunk, s az iskolába is mindig bekísérem őket. Aztán, míg a munkahelyemen úgy csinálok, mintha elképesztően fontos lennék, azért csak megáll az idő egy kicsit, néha.
És akkor hazajövünk, és igen, nincs lecke. Ha lenne is, nem csinálnánk meg. Mert nem ezen múlik, és tudom, hogy nem tudnék hitelesen úgy csinálni, mintha ezen múlna, mintha számítana. És tényleg, nem is tudom, mit csinálunk esténként. Semmit. Ökörködünk. Valamelyikünk csinál valamit enni. Időnként Nóri. Valaki megfürdeti a kicsiket. Időnként Nóri. Valaki összehajtogatja a ruhákat, felseper. Időnként Nóri. Valaki mesét olvas. Időnként Nóri. Ha Nóri ritkán nincs itthon (havonta Taize imaórára járnak az apjával esténként), néha akkor Sári.
Nem is tudom, jó-e ez így? De nem is érdekel. Rohanásnak tűnik, igen, de mégsem úgy élem meg végig, hogy alig várom már, hogy ne így legyen. Nem érzem, hogy sok, hogy terhes, nem érzem úgy, hogy elmegy mellettem az élet. Ez az élet, most van épp. Nem holnap lesz. Ezt akarom a gyereknek is mondani.

Ezek az adventi vásárban.
Ezek az adventi vásárban.

***
Meg azt, hogy mindegy, kinek mi a véleménye. Erről beszéltünk a héten. Hogy véleménye mindenkinek van, az nem kerül semmibe. De mikor a tízéves szívesen ül még az ölembe, akkor az azt jelenti, hogy ő is bölcs és én is. Megvan a kapcsolat még test, lélek, szellem között. De ha nem ül oda, nem zsarolom oda. Ha nem köszöni meg, nem kuncsorgom, nem sóhajtozom ki, pedig megérdeme.
Mikor nem utasítgatom, hogy ezt vagy azt majd így, meg úgy kell, mert félek, hogy nem lesz a kontrollom alatt, hanem bízom benne. Sokat számít. Emlékszem, én szárnyaltam a bizalom alatt. És a munkámban is; ha rám bízzák, ezerszer jobban teljesítek, mint amikor kiveszik a kezemből a felelősséget és a szabad döntést. Az iskolát sem lehet “csináltatni” a gyerekkel. De csinálhatja, egyedül. És csinálja. Így működünk? Talán ezt az Isten is tudja rólunk? Talán. El sem tudom képzelni, hogy képzelte.

***

Már írtam ,hogy nagyon szeretem az iskolánkat, hogy sokaknak ajánlom is. Érdekes momentum, hogy most, az iskolaválasztók következő generációjában mennyire nincs reklámértéke, meg úgy , általában, semmilyen értéke, vonzereje ennek a sulinak (ide nagy családok járnak és szájról szájra terjed a hír, ha terjed egyáltalán). Semmi vonzó nincs benne. De tényleg, semmi. És közben meg valami egészen érdekes van benne elrejtve, amit nem lehet reklámozni, és átadni sem lehet. Nem is tudom, mi ez. Nem azért járnak a gyerekek ebbe az iskolába, hogy felvegyük a szolgáltatást, ingyen, mert jár, aztán rohanjunk haza. Ennél sokkal többet kapunk, anélkül, hogy nagy erőfeszítéseket tennénk érte.
Próbálom megfogalmazni: azt hiszem, hogy a gyereknek nem csak az a dolga, hogy iskolába járjon. Ha egy olyan helyre jár, ahol tetszik/nem tetszik, akarva/akaratlanul egy erősen szövött közösségbe kerül be, ami valamely értékek mentén szerveződik (jelen esetben ez az iskola, nos, talán egy középkategóriás katolikus értékrend mentén él és szövődik, lehet, hogy nagy nullának hangzik, de tényleg nem ez a lényeg, hanem hogy legyen), akkor ott sokkal több mindent tanulhat meg, mint a matekot meg 2 nyelvet. Valami olyasmi ez, hogy van egy 100 négyzetméteres lakásom, de csak 50 négyzetméteren élek. Erőfeszítés “kiterjedni” a rendelkezésemre álló élettérbe, hiszen a túlélés, rohanás pont az ellenkezőjét követelné meg, minél kisebb élettérben, minél kevesebb problémával, minél jobban leszorítva, minél felületesebben, annál könnyebb. S itt, ebben a suliban, úgy érzem, kitöltetik a gyerekkel a terét, ami neki adatott. És ez a plusz, nem a mateklecke, itt más a plusz.

Sári csoportban tanul. Matekóra.
Sári csoportban tanul. Matekóra.

És akkor már magamra is. Igen, biztosan mindenki megtapasztalta már, milyen az, amikor hónapokig, évekig (?) él úgy, hogy valamire vár, ami majd lesz, majd nőnek, majd lesz szakvizsga, majd több lesz a pénz, az idő, lesz idő egymásra a szerelemre, az egészséges étkezésre, könyvekre, utazásra, jógára.
Nem lesz.
Most van. Meg kell állni, és ki kell terjeszkedni. Rá kell szánni az időt mindenre, ami fontos. A reggeli átkozott korán kelésre, a jógámra, a könyveimből lopott ötpercre, az autóban a szóláncra (néha veszettül unom), arra, hogy bemenjek a suliba, benn a folyosón a lépcsőig menjek, és nem a piros lámpánál hajtom ki őket az autóból, hogy usgyi, hanem a lépcsőig megyek. A kis lapokra, vicces üzenetekre, a palacsintára este hétkor, még ha utána le is kell ülnöm dolgozni. De pihenni is meg kell állni. Elmenni aludni, ha nem megy aznap este tovább.
Be kell tölteni a teret, amit kaptam. És ha észreveszem, hogy már megint csak 80-70%-on megyek, akkor újra aludni egyet és másnap reggel kiterjeszkedni.

Most kell élni, mert, őszintén, mikor máskor?

Sára, kerámiaműhelyben, uzsonnával, macisapiban.
Sára, kerámiaműhelyben, uzsonnával.

4 Hozzászólások

  1. pszsays:

    Boldog karácsonyt! 🙂

  2. màrtasays:

    ♡♡♡

  3. Robisays:

    Köszönöm 🙂

    Áldott Ünnepet Nektek Liv!
    Egy “zugolvasó” 🙂

  4. De jó, hogy írtál! <3
    Ezen én is gondolkodok mostanában, hogy jó-e, hogy az első gyermek a negyedik pótanyukája? Még akkor is, ha látszólag ez teljesíti ki őt…
    Irigyellek, hogy nálatok nincs házi!!! Nálunk van. 🙁

Szólj hozzá

E-mail címed nem kerül nyilvánosságra. Kötelező kitölteni a *-al jelölt mezőket.