Hogyan kell feltenni egy jó kérdést?

“Pay attention not to what you are, but that you are.” (The Cloud of Unknowing)

Ez most a kedvenc idézetem. Meg az egyik legkedvesebb könyvem A Megnemismert felhője , bár olvasni nem tudom, csak magyarázatain dolgoztam át magam, mert túl nehéz. De rettentően izgalmas.

A mindent túlgondoló emberek nagy problémája – az enyém is – az, hogy annyira meg tudjuk magunknak magyarázni, hogy jól van az a bizonyos dolog, ahogy van…mégha kétségeink vannak is. Én így jártam évekig a neoprotestáns gyülekezetbe. Annyi, de annyi minden nem stimmelt, nem volt a helyén – számunkra. De mindig megmagyaráztam magamnak, hogy ez ilyen. A kereszténység kicsit frusztráló. Nem értem pontosan, de hát ugye nem is kell nekem ezt érteni. Nem logikus minden, de talán csak én nem értem, mindenki más érti. Jobb akkor nem szólni róla, még a végén hülyének néznek.

Szerintem mindenki tudja, milyen fárasztó, mikor válaszokat kapsz, de a kérdéseket még nem tetted fel.  És mivel mindenhol ezt tapasztaljuk, nem is tanulunk meg jó kérdéseket feltenni.

A gyerekek. Meg az iskola.

Na jó.
Az utóbbi évben sikerült teljesen elvonulnunk a világból, eltűntünk a szemek elől, a Facebookról (nem mintha eddig… de mindkettőnknek munkaeszköz is, ezért csatlakoztatva vagyunk). A gyerekeket ez nem zavarja, a gyerekeket szerintem semmi nem zavarja, ők úgy vannak, ahogy mi. Ha mi jól, ők is. Ha mi nem, ők sem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy magunkra maradunk itt a város szélén, de a helyzet az, hogy mi nagyon szeretünk együtt lenni, magunkban. Még a 12 éves is, ami lehet, hogy fura, de egyelőre így van.
Emellett két dolgozó ember, akinek prioritás, hogy kialudja magát majd’ minden nap, mégis mi mást tehetne?
Írom ezt ezen a héten, amikor szülőiről szülőire megyünk, nyilván, három gyerek három értekezlet, plusz a keresztelős, meg az elsőáldozós, a katolikusok, mint már említettem, nem cicóznak semmivel. Itt mindennek megadják a módját.
Ma van a tanár-szülő bál, egyébként….eh. Mint ahogy Palya Beához, ehhez sem nőttem még fel, de el tudom képzelni, hogy pár év múlva rendszeres bálozók leszünk. Talán. (hehehe, ezt nem írtam komolyan)

Ötkor. Tervek.

Egy ideje már írom ezt a bejegyzést. Lassan egy éve nem írtam, s mentségem sincs. Rengetegszer eszembe jut a blog. Fontos. Jó lenne írni. Egy örökség már most, de még sokkal inkább az lehetne…van, lenne mit beleölteni.

A terveimben van egy sorozat írása, már jópár rész megvan, némelyek vázlatokban, rengeteg a fejemben… már életre kelt, működik. Lassan el is kezdem felrakni. Ha lesz foganatja (nem feltétlenül kattintások özönét várom), akkor folytatom is. Jelenleg azt csinálom, hogy – mint a szakácskönyveknél szokás – tesztalanyokon vizsgálom, nem a recept követhetőségét, hanem a reakciókat. Már annyira elszoktam az online közléstől, hogy elvesztettem a finomérzékelésemet, mit szabad, mit nem, mit mennyire kifejtve…de talán kezdek visszatérni, újból belerázódni.

Négykor. Részletek.

Négykor kelek.
Négykor nagyon korán van. Én, ha “elalszom”, akkor ötkor kelek. És akkor már jaj van, mert elveszik egy óra, egy fontos óra, amikor a világot meg lehet váltani.
Általában vagy tanulok, vagy cikkeket olvasok reggel, de jógázni is ilyenkor szoktam. Néha filmet is nézek. Mondjuk pénteken hajnalban. Akkor a legnehezebb, de mindegy, akkor is felkelek, megszoktam már, nem is esne jól nem felkelni.
Vagy csak olvasok. Egy fél órát. Keresem a nem tökéletes emberek írásait. De a kedvenceim továbbra is gondolkodó emberek szemlélődő írásai. Bárcsak lenne egy életem, amit csak olvasással tölthetnék.

Kitöltöd a helyed?

Meggyógyult a honlap! Szegény, minden vírus nekiugrik, biztosan érzik, hogy nem látogatom eleget. Igazuk van. Nem sok kifogásom lehet, végül is, nincs. Lusta vagyok.

Megint eltelt egy év, és annyi minden történt megint! Minden gyorsan, gyorsan zajlik, észnél kell lenni, hogy legyek is. Ne csak legyek.
Hétfő reggel, mikor meggyújtom a gyertyát a kis lámpásban (mégiscsak Advent van), felébresztem a Rorátéra készülőket, nekik már fél hatkor indulni kell. Valakinek meséltem ezt, kérdezte, hogy lehetek ilyen kegyetlen. Én?! De hát senkinek fogalma sincs, hogyan mennek ezek az elvarázsoltak a templomba! Szeretnek menni, és nem, nem azért, mert olyan jól sikerült abszolválniuk a karácsonyi misztérium értelmét, hanem azért, mert mise után zsíros kenyér van és tea és együtt énekelnek mind a gyerekek és felnőttek és esznek, és ezt élvezi a gyerek. Ezt, hogy részese valami egésznek. Többnek. Lehetek nagyon őszinte? Én is ezt élvezem. És másnap is kidobja az ágy… Aztán, amikor meg nem, akkor nem, mert hát, mondom, egészen normális.

Tavaszunk

A tavasz már megint úgy rohant el, hogy késve eszméltem. Már nyár van. Pécsi fülledt, iszonyat meleg június.

A házunk táján minden változatlan. Rövid híreink következnek, ha valaki még jár erre, olvassa hát.

1. Vége a sulinak.
Illetve, máshogyan mondom: megint vége van egy évnek a suliban úgy, hogy csak a szép, jó, nem tanulással összefüggő dolgokra emlékszünk. Ez az iskola…én nem is tudom, mit mondjak, vagy hogyan mondjam (hehe, mint a Kistehén nótában), de ez az iskola a szívünk csücske.

Április

Tavasz. Virágok. Egyre több. Újra kimentünk az erdőbe végre, pont Virágvasárnap.
Tele vagyunk mindenféle jóval. Szomorúsággal is, örömmel is. Volt halál is. Aztán ma meg van Feltámadás, így aztán eszünkbe juthat, hogy akkor mi is, nekünk is. Ez annyira nem segít most, de végül is nem is azért van, hogy segítsen a lélek fájdalmán. Az csak hadd fájjon. Ettől vagyunk emberek. Vannak szabályok. Ha szeretsz valakit és elveszted, az fáj. Érdekes látni a gyerekek szembesülését, fájdalmát, érzékenységét, s mellette az életszeretetüket.
Nekem úgy is jó, ha nem történik semmi különös, de ha történik, akkor – legyen jó vagy rossz – még közelebb tudunk kerülni. Egymáshoz, úgy értem.
Hamarosan Nóri keresztelője lesz, aztán Elsőáldozás. Aprócska dolgok ezek, sok körítés van körülöttük, de mégis jók, a lényeg jó. De nem is kell, hogy ilyen nagy dolog legyen, jó egy matek ötös is, sőt, egy matek négyes is. Egy ünnepségen elénekelt népdal, egy karate vizsga utáni sütizés utáni játszóterezés utáni rántotta…tökjó.
Nemrég itt volt nálunk valaki, kedves, réges-régi barát. Ő mondta, hogy nekünk elég, ami van, nem vágyunk többre meg jobbra meg szebbre, mert most is jó. Remélem, így van. Én így szeretném.
Ja, igen, szabad locsolni! 🙂

Advent

Eddig még nem találkoztam olyannal, akinek ismerősen csengett volna Cynthia Bourgeault neve. Teljesen véletlenül leltem rá a Youtube-on. Aztán elkezdtem hallgatni, aztán végül olvasni is. Nagyon szeretem, az ő munkássága, mint egy ceruza, összekötött bennem sok pontot, amik eleddig önmagukban árválkodtak.

Semmi nagy dologra nem kell gondolni, majd sorolok itt párat, ha tovább nem állok közben…olyan nehéz ez. A szabadidőm (hahahaha, ööö, a micsodám?) nagy részét szépirodalom vagy spirituális irodalom hallgatásával töltöm (meg a munkámmal kapcsolatos szakirodalommal, sajnos utóbbival jóval kevesebbet foglalkozom a kelleténél), aztán, mire leírnám, ami éppen foglalkoztat, akkor nincs idő. Aztán mire meg lesz idő, addigra már tovább állok. Így jártam Pécsi Ritával, aztán Brown, de ugyanez történt Pálferivel, Rohr-ral, és még sorolhatnám. Cynthia Pünkösdkor kezdődött, erre pontosan emlékszem, mert akkortájt húztam meg a derekam a bringával és itthon dekkoltam pár napot, alig tudtam jönni-menni.

Az első gondolat, ami napokra lekötött, ez volt:

Ezt már régen le akartam írni…

…de épp ma reggel olvastam ilyesmikről, a reggeli csendességben, megjött az ihlet.

Mostanában el vagyok foglalva a jelenben való létezéssel, és a sok minden megtanult és elsajátított és hallott dolognak a gyakorlatba ültetésével. Arra gondoltam, hogy – számomra – az imádkozás is valami gyakorlatias dolog, valami kissé előrenyújtott és felfelé fordított tenyér, és nem a fejemben létrejövő gondolatsor hangos felsorolása.

Én kifejezetten fejnehéz vagyok, ezért nekem aztán nehezen megy kiszállni a fejemből! Ráadásul eddig a vallás sem rugdosott ki ebből az állapotból. A spiritualitást a fejben csináljuk, pedig így nem működik. Emlékszem, az imaórákon a halálba untam magam mindig. Nekem ez nem ment soha. Soha. És most már nem is akarok úgy csinálni, mintha.

9 és 34

A kilencedik évem telt el anyaként.

Kilenc. Ezt már nem olyan egyszerű kimondani, mert azért  a hat meg a hét meg talán még a nyolc is amolyan kicsike-féle, ovis, kisiskolás. Nóri most lesz harmadikos.

Ilyenkor újra és újra belegondolok, hogy jól csinálom-e? Elég vagyok-e? Nincs túl sok tiltás? Túl kevés olvasás? Túl sok stressz? Elég, amit nyújtani tudok? S persze, aggódom is. Már nem annyit, mint régen, de ezeket az aggodalmakat letenni végleg sosem fogom.