Ötkor. Tervek.

Egy ideje már írom ezt a bejegyzést. Lassan egy éve nem írtam, s mentségem sincs. Rengetegszer eszembe jut a blog. Fontos. Jó lenne írni. Egy örökség már most, de még sokkal inkább az lehetne…van, lenne mit beleölteni.

A terveimben van egy sorozat írása, már jópár rész megvan, némelyek vázlatokban, rengeteg a fejemben… már életre kelt, működik. Lassan el is kezdem felrakni. Ha lesz foganatja (nem feltétlenül kattintások özönét várom), akkor folytatom is. Jelenleg azt csinálom, hogy – mint a szakácskönyveknél szokás – tesztalanyokon vizsgálom, nem a recept követhetőségét, hanem a reakciókat. Már annyira elszoktam az online közléstől, hogy elvesztettem a finomérzékelésemet, mit szabad, mit nem, mit mennyire kifejtve…de talán kezdek visszatérni, újból belerázódni.

A búcsúzás

De nem végleg…csak a nyilvánosságtól búcsúzom itt. Eddig tartott, mire dűlőre jutottunk, mi is legyen a bloggal, mi is legyen itt. Nem akarok részben nyilvános, részben védett, jelszavas bejegyzéseket. Nem akarok bonyolultabb lenni, mit kellene. Szeretnék egy saját helyet, ahol azt írhatom amit akarok, s bizony sok olyan dolog van, amit nem akarok már nyilvánosan leírni. Jelenleg 40 egyetemistát “oktatok”, emellett kb. ugyanennyi kollégám van, nem akarom, nem tudom már előttük élni az életemet.

G viszont komolyan fotózni kezdett, fotós munkákat is kapott (színház!), s úgy döntöttünk, átadom neki ezt a nyilvános blogot, ő fog vele, rajta élni és alkotni, fotókat leginkább, azt hiszem.

A zárt blog pedig zárva folytatódik hamarosan, aki meghívót szeretne, az a vidalivia kukac gmail pont com-on kérhet, s fog is kapni az email címére egyet. Hamarosan!
Nagy búcsúzást nem akarok, mert nem igazi búcsú ez, csak még egy változás…s a változásokhoz egészen hozzászoktunk már.
Sziasztok!

A kirándulás

Bevezetés

A komoly, sőt, kissé pátoszos előző bejegyzés után azonnal kívánkozik valami könnyedebb és földhözragadtabb fajta a hősies eszméim gyakorlati megvalósításáról, mert még a végén valaki azt hiszi, hogy nekem ez az egész megy, mint kés a vajban és a gyerekeim mindig úgy néznek ki, mint a képeken, amiket az internetre teszek róluk és én magam is mindig a legjobb formámban bölcsen anyáskodom felettük. Hahaha! Hát…nem egészen.

De hogy a témától el ne térjek, az úgy volt…hogy tegnap Sári a délutáni alvásából tűzforrón és fejfájásra panaszkodva nyöszörögve ébredt – a maminál. Én már az ágyán ültem akkor, mert a közalkalmazotti szerződés csak 8 óra munkaviszonyra kötelez, a magamfajta háromgyerekes nőnek meg már luxus lenne a munkamánia, úgyhogy munka után hamar a gyerekek után iramodtunk falura. Én alaposan megijedtem, mert Sári nem szokott ilyen agitált lenni, mikor beteg, félre is beszélt rendesen, nagyon pocsékul volt, pedig ő általában csak bánatos arccal sápadtan szopja az ujját, ha nagyon odavan.

A faluban lakó gyerekorvoshoz mentünk vizitálni, eredmény: várjunk, nem agyhártyagyulladás, ne aggódjak, de bármi lehet belőle. Ha rotavírus lenne, akkor adjak neki Cerucal injekciót, akkor nem hányja magát kiszáradásig majd, adott fecskendőt, ampullákat, persze, ő nem tudhatja, hogy én olyan patológus vagyok, aki nem mentős másodállásban és a gyerekembe egyébként sem böknék tűt, csak közvetlen életveszély esetén (amikor bárki laikus is bökne).

Szóval várunk, Sári 1 napja baromi lázas (szerencsére nem hány és hasmenése sincs, viszont a torkát fájlalni kezdte), ebből következően én pedig életem első táppénzes napját töltöm itthon, tehát amíg itt fekszik mellettem és a forró kezével csipked, gondoltam, akár blogolhatnék is, mondjuk a kirándulásról.

Tárgyalás
Tehát elindultunk Borsodba, a kohászos uborka őshazájába. G hívta így kölyökkorában a koviubit, ami egy miskolci kisgyerek esetében teljesen érthető is.

Én mindig rettegek az úttól, főleg hőségben (az volt), főleg, hogy már 3 hete folyamatosan hőség volt akkor és én csak azért tudtam beülni a kocsiba (amiben klíma nuku természetesen, de mi környezetvédők vagyunk, ezért majd megdöglünk a panelben és az autóban is minden nyáron), mert azt vízionáltam, hogy Borsodban majd hideg lesz. Nos, nem volt, egy kicsit melegebb volt, mint a mediterrán hangulatok fővárosában, ahonnan jöttünk. Sőt, a köszöntésünkre Miskolcon volt egy 10 perces vihar az érkezésünk előtt 1 órával, úgyhogy nem csak hőség volt, hanem baromi fülledtség is, én azonnal rosszul lettem és honvágyam támadt a meleg, de száraz panellakásunk után. Szerencsére ez senkit nem érdekelt, mert a hátsó ülésen félig megfőtt és már eléggé hiszis gyerekeim felfrissülve és visongva örvendeztek anyósomnak, szóval én is igyekeztem jó pofát vágni a dologhoz. A gyerekek sokat segítenek abban, hogy ne drámázzak túl mindent ( ilyenkor legalább nem működik a random problémagenerátorod, mondja G), ráadásul nem is tudnak erről.

A gyerekek nagyon rendesek voltak, jól tűrték, hogy minden este máshol aludtunk, mást ettünk, más szabályok voltak, az egyik helyen egy egyéves, a másik helyen egy tízéves és egy kutya meg három macska, a harmadikon két egyetemista (meg egy nyúl!)…egyedül Peti viselte nehezen az autózásos részt, a Sátoraljaújhelyről Miskolcig tartó visszautat például végigsiránkozta, kivéve, mikor meglátott egy-egy arató kombájnt, na, akkor amíg az látszott, addig csend volt. Ő nem egy nagy autózós, bár a bölcsen becsomagolt mesekönyv jó ötlet volt, mert azért 1-2 órára legalább lekötötte.

A lányok mostanában épp egy jó időszakban vannak, mint valami két előkelőség, Nórának és Sárának szólítják egymást és viszonylag jól eljátszanak egymással, ők jól elvoltak a kocsiban, szóvicceket gyártottak meg vihorásztak mindenen, ami csak eszükbe jutott.

Útba ejtettük G középiskolai matek tanárnénijét is az idén. Ez egy külön sztori, úgy kezdődik, hogy G megbukott matekból a középiskolában, aztán, mivel a barátnője alatta járt egy évfolyammal, végül is úgy döntött, hogy évet ismétel és akkor egy osztályba kerülnek (nem tudom, érzékelhető-e, hogy az én stréber jókislányságomat mennyire remekül ellensúlyozza a férjem anti-stréber jellege…ez az ellensúlyozás a mai napig is érezhető és nem tudom, mi lett volna velem enélkül). No, tehát akkor G elkerült M nénihez, aki matekot tanított egy másik suliban és délutánonként korrepetálta G-t, aki, láss csodát, M néni mellett mégiscsak felfogta a matekot, mert ő úgy adta át, hogy átvehető volt. Tök jó, nem?

Szóval M néninek mára már 4 felnőtt lánya van, egy kutyája, a Brúnó, aki egy basset hound és valami menhelyről hozták el és nagyon jópofa, a gyerekeknek nagyon tetszett, pedig nagy és ijesztőek a szemei (oké, első látása mindenképp), valamint  3 jól megtermett macska. A gyerekek teljesen otthonosan mozogtak az állatok között, sőt, az egyik macska, Bruce reggel odafeküdt a még alvó Peti mellé, ami egész meglepő, mivel Peti a maga alig 4 évével az állatokat még nem tudja valami jól kezelni, nem mintha bántaná őket, vagy durva lenne velük, csak hát őt még inkább az érdekli egy macskában, hogy hogyan van összerakva és hogy vajon mitől megy? Lehet, hogy ő is olyan lesz, mint az apja? G-hez vonzódnak az állatok, a macskák az ölébe ugranak, a kutyák odarohannak hozzá az utcán, a madarak a vállára szállnak…na jó, a madarak nem, de valamiért ő egy igazi catdog person. Én meg mindig mondom és mondom, hogy milyen jó lenne egy kuya, mennyire passzolna hozzá egy kutya, legalább annyira, mint Szacsvayhoz a tacskója.

“Panelba nem lehet kutyát hozni!” – mondja erre mindig ő, a józan. Igaza van. De akkor is. Meg aztán, a kutya olyan, mint még egy gyerek! “És már így is többen vannak a kölkök, mint mi!” – szokta még mondani. Igen, tudom. De akkor is…

Befejezés

A 10. évfordulónkat is az úton ünnepeltük, illetve megemlékeztünk róla. A tizedik már úgy jó, ha nem is érsz rá ünnepelni, mert jobb dolgod is van…mi például a kisvasúton zötyögtünk Lillafüred felé, és akkor még csak délelőtt 9 volt. A kis lázas Sári itt mellettem akkor még vígan vonatozott és épp arról érdeklődött, hogy: “Anya, hogyan kell megdöbbenni?” “Anya, ezen a vonaton szopiztam egyszer!” Szép nap volt. Örültünk a gyerekeinknek, magunknak, egymásnak, mindennek, annak, hogy végül is bármi is van, bárhogy is volt, magunk sem gondoltuk volna, hogy ilyen jól megleszünk együtt…aztán most meg eszembe jut az egyik komment tegnapról: ha az embernek jó a házassága, az vagy nem érdekel senkit, vagy úgysem hiszik el. Valószínű, hogy így van. De akkor is jó, úgy, ahogy van, mindenestől és én nagyon hálás vagyok érte.

Ez a kép a jeles napon készült, csak megjegyzem, egy gyönyörű karkötő van a másik kezemen, reggel ébredés után kaptam… a decenniumra. 🙂

De én most megyek ápolgatni ezt a kis lázongó Sárit, mielőtt giccsbe csapok át. Persze, nem írtam a lóról, Manduláról meg a búzában fürdésről meg a bobpályáról…még másfél hét és szabira megyek, hátha akkor majd lesz még ihletem folytatni.

Nevel a nevelt nevelő (?)

A morális légkör nem más, mint a mi legfőbb értékeinknek állandó jelenléte, nem a tökéletesség formájában, hanem az állandó törekvésben. (P. Rita)

Nóri és Mandula

Gondolkodtam ezen a hétvégén. Mennyire el bírjuk drámázni az életet! Mindent. Én különösen, persze, most már tudatosan nem mindig, nem annyira… így sokkal jobb.

Kis csapattal voltunk egy elvonulós hétvégén. Mivel itt Pécsett volt, nekünk nem lett annyira elvonulós, mert mi itthon voltunk, nem is laktunk benn a csapattal, note to self: ezt nem szabad kihagyni legközelebb. Egy csomó beszélgetés elmaradt, ami pedig annyira érdekelt volna…igen, amiket félbe kellett hagyni, mert hát vége lett, menni kellett.

Nem is a sok információ volt lényeges, amiről Pécsi Rita beszélt, persze, nagyon jó volt, hanem inkább az a légkör, amit ő teremt. Először elszégyelled magad, aztán egy idő után elkezdesz röhögni magadon. És végül is majdhogynem mindegy is, miről beszél, akár főzőtanfolyamot is tarthatott volna, mert hogy ami a szavak mögött ment, az volt a lényeg.

Úgy el bírjuk dramatizálni meg dogmatizálni a dolgainkat, élünk más emberek gondolkodásának eredményével, aztán nekünk meg nincs is sajátunk és aztán minden olyan jól hangzik, de semmi nem működik, vagy épp áll egy helyben…

Amit nagyon szeretek Pécsi Ritában és Pál Feriben is az egyik legnagyobb erő, hogy nem mondanak meg semmit, nem gondolkodnak helyetted, nem adják neked oda a gondolkodásuk végeredményét, hanem hagyják, hogy – ha akarod- te magad is megtaláld magadban a választ.

Cinkosnak lenni

Itt van például az iskola, erről volt a legtöbb szó a hétvégén (kisiskolás kor). Mondja Rita, hogy az iskola nem lesz tökéletes, sok minden nem tud majd megadni, de mihelyst nem követeljük ezt tőle, felszabadulhatunk. Aknázzuk ki az előnyeit, ellensúlyozzuk a hátrányait. Vicces, mikor a PhD nevelésszakértő azt mondja, hogy írd meg a leckéjét, ha szerinted túl sok, segíts neki puskát írni, ha tök felesleges dolgot kérnek számon, legyél a támasza, cinkosa, ha fekete pontot kap, akkor legyints egyet, végül is, kit érdekel, nem ettől lesz ember, jó ember…ne ezen múljon. Legyenek jó pedagógusai, mert sokat profitálsz majd belőle, ha találsz egy jót, akkor tartsd meg, mert kevés van belőlük, még akkor is, ha sakkot tanít, te meg nem akartad, hogy a gyereked sakkozzon, mert kockafejű lesz tőle.

Antenna

Meg aztán a gyerek azt veszi le, amit nem mondasz, hanem érzel és gondolsz. Ezt is, most komolyan, ki nem érzi, ki nem tudja a lelke mélyén? (Aztán mégis inkább papolunk…) Így veszi át a gyerek a világnézetedet, így érzi, hogy ha titkolsz előle dolgokat, ha a háta mögött veszekedsz az apjával, ha azt mondod, hogy nem a pénz számít, de mindig az anyagiakról beszéltek otthon, ha azt mondod, hogy ne panaszkodjon, de te ki nem fogysz a sopánkodásból és megint pocsék az idő, kevés a pénz, hülye a főnök…a gyerek érzi, ha hiteltelen vagy és  dühös rád, ha látja, hogy hibázol és nem ismered be…és ezt mindenki tudja, csak hát sok bátorság kell, hogy ebbe bele merjen gondolni az ember.

Rita meg elmondja, hogy valószínűleg így meg így működik a gyerek, te meg találd ki, hogy mit akarsz, tudsz kezdeni vele.

Aztán meg szülheted otthon, kötheted kendőbe éjjel nappal, taníthatod otthon, szoptathatod iskolás koráig, ha közben meg nem a saját életedet éled és nincs egy önálló gondolatod sem, vagy a ló másik oldalára estél és  “másképp nevelsz” (értsd: jobb vagy), mint a sok játszótéri hülye szülő, és még valami olyasmit is érzel, hogy te sokkal jobban csinálod, mit a többiek és téged Isten küldött, hogy a sötét anyukákban felébressze a lelkiismeret hangját és ők is azt kezdjék el csinálni, amit te…

Szóval ne drámázzunk! Az endorfin az iskolában is termelődik, főleg, ha érzi, tudja, hogy te is lazán állsz hozzá, nagyjából tanuld meg, tedd a feladatod, hétvégén kirándulni megyünk…! Be kell venni az ablakból a felelősséget: minden rajtunk múlik, de nem úgy, ahogy én gondoltam eddig  általában gondoljuk: nem a megfelelő könyvet, eszmét, dogmát, szülésmódszert, alternatív iskolát, hordozókendőt kell megtalálni hozzá, hanem a saját önbizalmunkat, hogy megy ez nekünk, ösztönösen, természetesen, majdhogynem magától, csak itthon legyen nagyjából rendben, meg a fejemben legyen nagyjából rend. Nagyjából.

Már többesre váltottam, de természetesen ez a kis bejegyzés magamnak szól, kicsit önmagam kiparodizálása is, meg még egy lábjegyzet magamnak, amit az utolsó előadáson megfogalmaztam: csak lazán, meg derűsen, meg nyugodtan…a humorom olyan jó, többet kellene elővennem és néha rendszeresen jól kiröhögni saját magamat.

…persze, előtte pénteken meg nagyon nehéz volt. A gyilkosság az ovi mellett történt, az a bizonyos, amiről mindenki beszél és nem is akarom leírni a lány nevét, mert már a média meg minden elrongyolta és mindenféle cikkben hol liberális, hol konzervatív félmondatot a név mellé ragasztott (és itt kell megjegyezni, hogy nem mismásolhatjuk tovább, Vujity Tvrtko tényleg Pécs szégyene, de a mienk, vállaljuk, a város nevében mindenkitől elnézést kérünk mi is!), szóval a virágok látszanak a kerítés mellett és a gyertyák és a katasztrófaturisták jönnek nap mint nap és az oviba egy hétig a kordonon át kellett bemenni…

El kellett mondani, hogy egy lány meghalt és most már nem lehet mit tenni és apád majd jól fenékbe billent, ha nagy leszel és éjjel egymagad mersz mászkálni az utcán!…megbeszéltük, nehéz volt, de okos, jó gyerekek ezek.

Nóri komoly volt, azt hiszem, ez a beszélgetés nagy megtiszteltetés volt neki.

 

Ma reggel

Megfőztem a kávémat a szokásos kék bögrémbe és arra gondoltam, hogy ez a híres egyetem (a munkaadóm) engem nem lát egy hétig, mert szabadságon vagyok ma reggeltől, életem első szabadságán. És megyünk, utazunk, irány Miskolc és Sátoraljaújhely és Lillafüred és a Zemplén kalandpark és még sok más hely és sok rég nem látott ismerős! Már előre félek, hogy mennyi Unicumot fogok inni ebben a melegben (mert hát koccintani majd kell, na, de ha a jövő héten minden nap esik, akkor se aggódjon senki: nagyon várjuk az esőt és nekünk esőben is jó lesz!

Ezek pedig vakáció alatt tervezett olvasnivalók…ha esetleg nem fér bele mind, egész augusztusban is szabadságon leszek, úgyhogy akkor majd behozom, ha most nem érek a végére!

Június

Gyerekekről

No, a június is eljött. Talán, mondom, talán…kezdem felvenni a ritmust. Talán. Persze, ez most egy különleges időszak. A gyerekek most először járnak nyáron is oviba, persze, csak amolyan könnyed módon, mert azért legalább annyit vannak falun is, ahol már “nagyoknak való” medencét állított fel G tegnap, sok-sok vízzel. Az idén is itt nyaralunk, szerencsére ez ellen senkinek semmi kifogása nincsen, főleg, hogy egy taggal bővül a családunk: Misuval, a cicával, aki egy kis kölyök kandúr és pár napnyi pánik és rémült menekülés után végre rájött, hogy a gyerekek nagyon szeretik és csak meg akarják simogatni és játszani akarnak vele, úgyhogy most már végre nem fél, sőt, felháborodottan nyávog, ha nem foglalkoznak vele a gyerekek.

  

Megvolt a ballagás, a ballagás előtti ovis kirándulás, sőt, megint voltunk az iskolában, mert a leendő tanítónénik meghívták a leendő kis elsőseiket a negyedikesek évzáró darabjára (ilyen minden évben van, év végéig az egész osztály megtanul és együtt előad egy mesejátékot, az idén a Süsü volt). Nekem nagyon tetszett, Nórinak viszont az volt a fénypont, amikor a mese végén az osztály még énekelt két dalt a Dzsungel könyvéből, pont a Dzsungel könyvéből, amit Nóri ebben az évadban kétszer is látott a színházban (én háromszor, uhhh). Ez a kis plusz jelenet teljesen levette Nórit a lábáról mert hát egy olyan iskola, ahol ismerik a Pofonofont, az csak jó suli lehet! Nekem a  legjobban tetszett, hogy a műsor végén a tanítónénik azt mondták, hogy “Szia Nóri!”, el nem tudom képzelni, hogyan csinálják, de név szerint szólítottak minden gyereket, akikkel eddig még csak 2-szer találkoztak.

Nem is tudom, mit írjak…annyi megválaszolandóm és feljegyzendőm lenne…a gyerekek nőnek…Sári haját majdnem levágtuk, de aztán mégsem. Már a feneke alá ér (vizesen) és lehet, hogy jót tennék vele, ha levágnám, mert kevesebb lenne, könnyebb lenne és nem kellene neki állandóan fonatban járni, de nem visz rá a lélek, főleg, hogy Nóri meg növeszti épp.

Minden intenzívebb lett valahogy. Sosem dőltem be a mennyiségi helyett minőségi időt dumának és nem is tartom értelmezhetőnek a dolgot, de a fenébe is, csak van benne valami…mert mikor az ovi előtt kiszállunk az autóból és összeszedjük a kölyköket, aztán a szülők, gyerekek és óvónénik keveréke átvonul a szomszédos fagyizóba, aztán hazaszállingózunk (rendszeresen plusz egy-két gyerekkel megtoldva), akkor még a nap legjobb része hátravan. Sokszor várom a vihart, égzengést, mert akkor oda lehet bújni az önállósodó porontyokhoz és jó szorosan át lehet őket ölelni, megvan a kifogás…nem mintha kellene, de ilyenkor van és kész.

  

Munkáról

Annyit agyaltam, mit is írjak a munkáról, hogyan írjam…egy idő után (és erre 8 év bőven elegendő volt) az ember lánya belefárad a magyarázkodásba. Eleinte még lelkesen magyaráztam hogy a patológia milyen érdekes, nem csak a boncolásról szól (ami egyébként nagyon érdekes), a szövettani diagnosztika olyan, mint egy rejtvény, amit meg kell fejteni, vajon mit látsz a mikroszkópban…ezután jött az a fázis, amikor előre féltem a kérdéstől és nagyon bosszantottak a humoros beszólások, miszerint a patológián “legalább már nem lehet elrontani semmit”, “a betegeim megvárnak”, stb. Egy ideig még mondja az ember, hogy a diagnosztika 90%-a még élő emberek betegségeinek a megállapítását jelenti, de miután rájöttem, hogy a saját orvos kollégáim nagy része is lenézi ezt az alázatos és hálapénzmentes háttérszakmát, sőt, pontosan nem is érti, milyen munka folyik itt, feladtam. Azóta rezignáltan hallgatom a poénokat, nézem az arcokra (főleg nőkére) kiülő borzadályt. Hiába, a halottakat érintők már a mózesi időkben is a táboron kívül laktak….

Tehát mit is csinálunk mi, patológusok (én még csak jelölt, vagy rezidens, kinek hogyan tetszik)? Egyrészt olyan emberek boncolását végezzük, akik természetes úton vagy balesetben haltak meg, az elvetélt aprócska sejtcsomóktól kezdve az aggastyánokig. A gyilkosságok áldozatait nem mi boncoljuk, szóval ez nem a CSI. Emellett minden szövetet megvizsgálunk, amit “emberből kivesznek”, mandulától, vakbéltől, epehólyagtól, levett anyajegytől kezdve a biopsziákon át a tumoros szervekig. A tumoros esetekben pedig még tovább tudunk menni: a tumoros sejtek kromoszómáit, sőt a kromoszómákban különböző gének meglétét vagy hiányát vagy meghibásodását is meg tudjuk állapítani. Szerintem ez megunhatatlan, változatos és baromi érdekes, de nagyon megértem azt, akit hidegen hagy vagy nem tud továbblépni azon, hogy boncolás meg vér meg szervek. Ehhez is kell egy bizonyos mentalitás, mert hát egyet bizton állíthatunk: a munkahely szürreális. Halottak között jönni-menni-tenni-venni szürreális, egyben kijózanító is: az élet rövid és tényleg bárkivel bármikor bármi megeshet. Hogy ez miért van így, nem tudom, de valahogy így van.

Azt gondolom, hogy a patológusok pár dologban hasonlítanak: szeretnek agyalni, egyedül lenni a mikroszkópjukkal, felismerni dolgokat, rájönni nagy rejtélyekre, mindezt kissé befelé fordulós, talán zárkózott módon. Meg mindenkinek van egy kis szkeptikus, sötét humora. Szóval jó fej emberekről beszélünk szerintem. Persze, elő is lehet jönni a kis szobákból a mikroszkóp mellől, sőt, itt, ahol én dolgozom, elő is kell, mert az intézetben ráadásul 3 nyelven oktatjuk is ezt az egészet harmadéveseknek, akik boncolni tanulnak és a mikroszkópban megtanulják meglátni az alapokat. A magányos munka ellensúlyozva van.

Gondolom, nem kell részletezni, hogy egy ilyen munkába nem nagyon lehet belesétálni, mint a Balatonba a déli-parton…ide csak ugrani lehet, mert különben dobják az embert, az meg még rosszabb. Meg kell próbálni megcsinálni, amit rád bíztak, megjegyezni, amit egyszer már megmutattak, be kell sétálni az első órára és meg kell tartani…néha már tiszta flow, komolyan! Feltölt nagyon. Elememben vagyok, úgy érzem, a helyemen vagyok. Aztán majd meglátjuk, mi lesz.

A háztartás-munka-gyerek-szervezés kérdésre válaszolva: igyekszünk. Minden ellenérzésem ellenére csak vettem ilyen paleo-lisztet és sütöttem ezt-azt belőle, mert néha egy szendvicsnél nincs egyszerűbb és kész. a lassú főző egy áldás, nagyon jó ötlet volt, 3-4 napra van elég kaja, hogy ha bevetem, általában marhahúst főzök benne (nagy-nagy kedvencünk, minden húsnál jobban szeretjük) levesnek, erőlevesnek, ragunak.

Azt akartam még elújságolni, hogy végre hozzánk is házhoz jön a Cserpes-féle autó és teljesen rászoktunk a házi tejföljükre, tejszínre, túróra, vajra, sajtra, joghurtra, íróra és természetesen a túró rudira, ami kábé fele olyan édes, mint az a bizonyos piros pöttyös…a gyerekek mindent megesznek, amit tőlük veszünk úgyhogy nagyon elégedett vagyok.

…szóval kicsit koszosan és rendetlenül, de jól vagyunk, mindenkire akad tiszta ruha, esténként meg együtt olvassuk a Rumini kalandjait lefekvés előtt és az új cicát is bevették a gyerekek a listába, akiért esténként imádkozni kell…lassan korábban kell menni fürdeni, hogy mindenkin végigérjünk…és akkor még Peti önálló mese-estjeiről még nem is meséltem…na, majd legközelebb. Hamarosan, remélem.

  

 

Május

Ez a pocsék idő végre megállított minket kicsit, le is ülök írni végre, eddig egyszerűen képtelen voltam időt szakítani a blogra, mert hát mindig van valami fontosabb…vannak ilyen időszakok, mikor az ember csak a gyerekek miatt tart ki, meg az emlékek miatt, meg azért, hogy megmaradjon ez is meg amaz is.

Nóriról akartam írni még a múlt hónapban. Voltunk a suliban az első szülői értekezleten, Nóri egy 20 fős osztályba fog járni egy nagyon kedves tanítónéni-páros kezei közé. A szülő-csapat nagyon válogatottnak tűnt, vannak fiatalabbak is, idősebbek is, de mindenki nagyon szimpatikus volt, kábé olyasmi a csapat, mint az oviban. A három gyerekünkkel ebben az iskolában nagyon kiscsaládosnak számítunk, az átlag gyerekszám az az 5-6, de inkább a 6, az iskolát tehát viszonylag kevés család sok gyereke népesíti be! Ez szerintem tök jó. A tanítónéniknek is 4-4 gyerekük van. Arra gondoltam, mekkora szám manapság, ha 4-5 gyereke van valakinek, egészen addig, míg be nem teszed a lábad egy keresztény közösségbe. Na, onnantól már nem nagy szám, sőt! Az oviban pl. sok a „világi” család (nem akarok címkézni, de hát valahogy le kell írjam) egy-két gyerekkel, de ott is van két nagyobb család, az egyikbe most érkezik az ötödik gyerek, a másikba meg a hatodik. Mindketten katolikusok. 🙂

Április

El sem hiszem, hogy végre le tudok ülni ide és írni egy keveset.

Szóval: dolgozom. Megy a munka és ez az egész valami olyan természetességgel épült be a mindennapjainkba, hogy engem is meglepett. Bár még mindig fáradt vagyok, de már sokkal jobb, és a gyerekeim szerintem szeretik az agyilag lefáradt anyjukat is…főleg, mert palacsintát így is lehet sütni és esténként így is lehet hosszan felolvasni a Sötétben látó tündért. Fizikailag már kezdem összeszedni magam (kilóilag még nem, sajnos a szép jógás bicepszeim 1 hónap alatt elvékonyodtak, de remélem, hamarosan “visszajógázom” őket is) és mivel a korai kelés soha nem volt nekem problémás, így elég jól elrendeződtünk.

A mosással még mindig bajban vagyok és el sem tudom képzelni, hogy ki hogyan tart lépést: nekem alig-alig sikerül, az esték hajtogatással, teregetéssel telnek (oké, a lányok segítenek) és most már időnként vasalnom is kell…ezeket eddig délelőtt megcsináltam, most látom, hogy milyen, ha estére marad.

G nagyon élvezi, hogy most valamennyire ő lett a főállású apa. Sári köhögött a héten én meg nem akartam, hogy felülfertőzzék valamivel, úgyhogy kivettük az oviból és G volt vele itthon 2 napot. Annyira aranyosak voltak, kitakarítottak, megmelegítették maguknak az ebédet, G itthonról dolgozott, Sári meg itthonról köhögött szorgalmasan, aztán eljöttek értem, aztán együtt mentünk az oviba a többiekért. Nem volt semmi fennakadás.

Apropo, Sári! Végre elérkezett a várva várt születésnapja! Ki is jelentette, hogy ő mostantól fogva nem lesz gyámolatlan (sic!), és ezt úgy tűnik, lelkesen be is tartja. A harisnyahúzást leszámítva (csak a pont jól felhúzott harisnyát viseli el magán) szegénykém addig ugrál, míg sikerül rácsapnia a vécévillany kapcsolójára, a kád szélére mászva nyitja meg a csapot, ha szomjas és este ruhát válogat magának, reggel egyes-egyedül öltözik. Hihetetlen, hogy ez az ötödik évforduló milyen nagy hatással volt rá, annyira készült és várta és ő most már 5 éves és végre megmutathatja az egyik kezén mind az öt ujját, ha megkérdezik tőle, hogy hány éves (mert hát azért megszólalni még nem mer, ha idegen szól hozzá). Az oviban is jobban érzi magát most, hogy végre ő is ötéves lett (ő a legkisebb a csoportban).

“Peti a szabályok felett lebeg!”– mondta nekünk egyik nap Peti óvónénije, és azt hiszem, teljesen igaza van. Peti hihetetlenül öntörvényű, makacs és tényleg lebeg a rendszer felett, de emellett meg olyan kedves és belátó és hűséges és ragaszkodó és őszinte és boldog, hogy az óvónénik érzik, hogy nincs itt nagy gond, egyszerűen ő egy olyan kis megosztó és szabad, személyiség lesz, mint amilyen az apja is, és naponta hálát adok H. és A. nénikért, mert csodálatosan bánnak vele. Persze, aggódni való mindig akad, hiszen H. ujján egy jegygyűrű ékeskedik pár hónapja, A. néni meg már erősen gondolkodik a gyerekvállaláson (mindketten nagyon fiatalok), én meg félek, hogy egyszer csak elmennek babázni, de hát jöjjön, aminek jönnie kell.

No, akkor egy példa: Petinek van egy kis barátja, Lizi, aki tényleg egy kis tündérke, az ősszel kölcsönösen kiválasztották egymást és rengeteget játszanak együtt. Egyik héten sok volt a beteg, ezért az óvónők az egyébként  6 kis asztalnál ülőket össze akarták vonni 2 asztalhoz, hogy ne üljenek annyira szétszórva. Peti viszont nem engedte, hogy a mellette ülő Lizi helyére odaüljön valaki más, mert “Lizi beteg és Lizi a barátom és menj innen, ide nem lehet ülni!”, és sírt és kiabált az óvónénikkel meg a gyerekekkel. Petivel ilyenkor négyszemközt le kell ülni és meg kell magyarázni, hogy miért ült valaki más őmellé, és ha még nem húzta fel magát nagyon, akkor megérti és belátja és akkor rendben van, de ha már nagyon bepörgött, akkor nincs mit tenni. Jelen esetben ez történt, úgyhogy Lizi helyét üresen hagyták Petinek…

Teszek egy képet a buksijáról, véletlenül a nullással toltam le a haját, elfelejtettem rátenni a gépre azt az izét, ami a hajhosszt szabályozza. Most már jobb azért, valamicskét nőtt, de 2 hétig nagyon kopasz volt szegény. G a Máltai Szeretetszolgálatnak tervezett egy módszertani füzetet és az 1% reklám-izébe betette ezt a kopasz képet Petiről (a “sajnos betegnek látszó gyerekkel mindent el lehet adni” példájára), persze, nem élesben, de a szeretetszolgálatos hölgyeknek nagyon tetszett.

Az iskolában már volt szülői értekezlet, majd erről meg Nóriról külön is írok, meg annyi minden van még…igyekszem hamarosan folytatni. És akkor már tényleg, a munkáról is, legközelebb.

“It is not doing the things we like to do, but liking the things we have to do, that makes life blessed.” (Goethe)

Hát akkor…

Ahogy megígértem, itt vagyok, még élek (?)…

Azért elég alaposan beleugrottunk a kellős közepébe azzal, hogy sikerült egy hatnapos munkahéttel és egy óraátállítással kezdeni a dolgozóvá válásom rögös útját! Nem volt mit tenni, a szabadságok elfogytak, pont itt és pont most, tehát most kellett. Nem baj, túléltük és a továbbiakat is túl fogjuk élni.

No, hát akkor egy rövid beszámoló következik.

A múlt hétvége nem sikerült valami jól, nagyon izgultam egyrészt, másrészt meg a “lelkiismeretem” mindenképp meg akart ölni egy napig, vacilláltam, elbizonytalanodtam és pánikoltam kicsit…aki már szült, annak mondom, hogy egy kicsit olyan volt, mint a kitolás előtti percek, amikor elég, amikor feladod. Gyakorlott szülő nő tudja, hogy ettől nem kell megijedni, mindjárt itt a gyerek, ez az “átmeneti szakasz” fílingje…hétfőre már rendbe jöttem és lelkes voltam és önmagam. Nem egyszerű. Sokan azt mondják, hogy az otthon maradó anyákat nézi le a társadalom és én nem akarom senki személyes tapasztalatát megkérdőjelezni, simán lehet, hogy tényleg így van, de most már azt is tudom, hogy a munkába álló anyákra is rájár a rúd rendesen…én is kaptam pár kedves “figyelmeztetést”. A döntést mi hoztuk meg és minden messzemenő felelősséget vállalok érte és ha egyszer majd az Úristen tényleg tart ítélőbíróságot, akkor bizony még ott, előtte is őszintén felvállalom a döntésem minden következményét, még ha a pokolra kerülés is lesz az. Remélem, ezzel ezt a témát lezártnak tekinthetjük!
🙂

Jó kis rendszert építettünk ki, amire még a megérkezett tavasz is rásegített: én 5-fél 6 körül kelek (ez mondjuk eddig is így volt), életre kelek, zuhany, hajmosás (mivel veszélyes munkahelyen dolgozom, nekem ez jóformán kötelező), közben Sári általában már előbotorkál és fel is öltözik az előre előkészített ruháiba, ő ugyanis ragaszkodik hozzá, hogy együtt menjünk le a boltba. Tegnap már Nóri is jött, nehogy lemaradjon valamiről. A lányok leülnek reggelizni, én meg készülődök, megiszom a kávémat és egy teát is, megfésülöm a csajokat, aztán a fiúk is életre kelnek. Peti csak kakaót iszik. Hétkor indulás.

Az oviban mindenkit beadunk a megfelelő helyre, erre még marad negyed óra az oviban és utána G elszállít engem az egyetemre.

A munkahelyen sok minden változott. A héten öten mondtak fel (nem mindenki külföldre távozik, de egy részük igen), munka sok van, a feltételek megvannak – nagyjából – de például alap munkaruha nincs…érezni, hogy a penge élén táncol a rendszer, na. Egyelőre apróságokból, de érezni lehet.

Nagyon kedvesen fogadtak és örülök, mert annyira nem pottyantam be a mély vízbe, mint ahogy megjósolták, de azért így is benne vagyok, csak mondjuk, nyakig, hehe. A munka továbbra is érdekes, újfent eszembe jutott, hogy miért is választottam ezt a szakmát és most újra nagyon örülök, hogy lesz lehetőségem megtanulni végre…

Nem nagyon tudom eldönteni, hogy mit lehet és mit nem lehet majd itt megírni, lehet, hogy ez nem is lesz olyan egyszerű? Nem tudom, ezt nem látom át még.

A gyerekek elég jól viselik, mivel már előre megbeszéltük, hogy mi lesz, nem olyan nagy szenzáció, meg hát ők sokat nem éreznek belőle, mert a napi rutin eddig is így ment, leszámítva, hogy kicsit sokkal nagyobb rend volt a lakásban, ehhh…

Azért a hét végére rendesen elfáradtam, teljesen elfelejtettem, hogy az agymunka is munka és az agyam még nem akar ennyit gondolkodni, rendszerezni, komolyan be vagyok rozsdásodva és alig-alig akarnak forogni a kis kerekek a fejemben. 1 hét alatt visszajött a régi, mozgás iránti vágyam is. Nagyon érdekes, hogy mivel nagyrészt vizuális ingerekre koncentrálok egész nap, kikapcsolódásként már nem esik jól az ilyesmi (olvasni, nézni valamit, szerintem a tévé is ezért kopott ki az életünkből még anno), inkább a zene és a mozgás kapcsol ki…és a főzés! Tudtam!!! Senki nem hitte el nekem, de én tudtam! Péntek délután sikerült a legjobban kikapcsolni az agyamat azzal, hogy végre bevettem magam a konyhába és főztem egy jót! Azt hiszem, ennek a család nagyon örülni fog!

Hát, ennyi most, dióhéjban. Kicsit berázódom, aztán majd menni fog ez is, remélem és a blogba is visszatér az élet hamarosan, elnézést a sok megválaszolatlan kérdésért és emailért, igyekszem behozni.

Utóirat: Nórit beírattuk a suliba! Újabb kis megnyugvás. Jó helyen lesz. 🙂

Azt hittem…

…lesz időm sokat írni még, mielőtt nekivágok a munka nagy világának…hát, sok minden egyébbel töltöttük az időt inkább. Volt sok “utolsó”.
G szinte csak éjjel dolgozik mostanában, mert a napokat együtt töltöttük, ebédeltünk, kávéztunk, mászkáltunk, elmentünk megnézni Nórit az uszodában (képek innen). Én elintéztem minden még szükséges dolgot, bankot, okmányirodát, (mínusz üzemorvos, de nincs kedvem elmenni a mellkasröntgenre meg még egy vérvételre és még egy csomó minden kell, mert veszélyes munkahelyre megyek)…

A gyerekek jól vannak. Nóri nagyon nagyot nőtt mostanában (gyakorlatilag minden ruháját kinőtte, köszönjük mindenkinek, aki hozzájárult a ruhatára bővítéséhez!), ennek megfelelően egész nap táplálkozik. Azért 3 gombócnyi töltött káposztát még nekem is nehezemre esne megenni egy ültő helyemben. “Normális” esetben egyet enne sok tejföllel. Most hármat, még több tejföllel!

Felvették a suliba is, rajzos lesz, most már végre tudjuk, hogy ez heti 6 rajz órát jelent neki (az első két évben itt nincs nyelv), ebből kettő úgynevezett műhelymunka, ahol a rajzon kívül még lesz kézművesség, külön grafika alapok, festés és kerámia, bármit is jelentsenek ezek. Harmadik végén kell választani, hogy végül is miből legyen emelt óraszáma (egy irányba szakosodnak, de ha jól értettem, a festés-grafikát együtt is lehet). Hát, ennyi, megyünk hamarosan beiratkozni.

Sáritól most épp rettegnek az óvónők, fenék alá érő sörényében ugyanis találtak egy döglött (?) serkét. Itthon megtettük a szokásos óvintézkedéseket (én nem találtam semmit sem a hajában), úgyhogy most mind a 3 gyereknek Nittyfor szaga van, így járnak az oviba, remélem, nem lesznek tetvesek. Sárinak olyan szorosra fonom a haját, amennyire csak lehet, remélve, hogy egy tetűnek sem lesz kedve becuccolni a szoros fonatok közé.
Meg kell, hogy említsem, hogy Sári micsoda bátor tettet hajtott végre: a csoportja bábszínházba látogatott, és Sári egyedül mert ülni egy székben! Eddig minden előadást csak egy óvónéni ölében (vagy az enyémben) mert végiggubbasztani, mert hát a bábszínházban zaj van és sötét, stb. De most erőt vett magán és erre hihetetlenül büszke! Hiába, közeledik a születésnapja (az ötödik!), szerintem ő is érzi, hogy az ötévesek már elég nagyok…nagyon vicces, ahogy várja a születésnapját. Az apjának ma van, reggel meg is ünnepeltük (a hűtőben várja haza a tiramisu) és Sári második mondata természetesen már arra vonatkozott, hogy akkor most már lehetne-e az övé is végre? Még nem sikerült megértenie, hogy először húsvét lesz. Mindegy. Majd ha nagyobb lesz, már nem fogja ennyire sürgeti, az biztos…

Peti az óvoda réme (szerintem), az óvónők reménytelenül szerelmesek belé, teljesen odavannak érte, pedig Peti tojik a szabályokra, mindenhonnan kilóg, ha valamihez nincs kedve, akkor megmakacsolja magát és nem tudnak vele mit kezdeni…kimondhatatlanul hálás vagyok az óvónőknek, hogy nem akarják betörni ezt a kis tökfilkót és valahogy kibírják vele minden nap. Persze, tudom, hogy Peti elragadó tud lenni, nagyon segítőkész, nagyon szorgalmas és szófogadó (ha van hozzá kedve), ezért a jó pillanatai messze kárpótolják A nénit és H nénit…fura ezt látni, főleg, hogy a két lányommal az ég világon semmi baj és probléma nincs soha, Nóri az oviban mindig nagyon komoly és átjár a Csengettyűbe ágyazni minden délután (mert ott sok a kicsi, besegítenek a nagyok), Sári meg…Sári meg nem is nagyon látszik szerintem. Bár most jut eszembe, ő meg nem csinál semmit. Az óvónők meg ráhagyják. Majd csinálja, ha lesz kedve. Mondtam már, hogy nagyon-nagyon szeretjük ezt az óvodát?

No, de az írást nem hagyom abba, jövő héten tartok majd egy munkabeszámolót, de sok tervem (és már piszkozatom is!) van evésről, hormonokról, Bibliáról, pár bejelenteni valóm is van….az élet megy tovább, meg a blog is. Meg mi is.

No, hát ez van mostanában, dióhéjban.