Az evangélium hirdetése

A jelenlét az a találkozás, amelyben az egyik ember önleleplezése elmélyíti a másik ember életét.” (R. Rohr)

A múlt hét végén falura szöktünk megint, tegnap jöttünk haza. Teljesen ki vagyok cserélve. A gyerekek 2 hétig folyamatosan lenn voltak, ők már nagyon vágytak haza. Hát, igen. A 36 fokos panel csak engem irritál…

Galéria

A sárga szobánk a gyerek- és hálószoba. 2006-tól 2008-ig gyakorlatilag nem volt benne semmi, csak a szivacsaink. Már nem emlékszem, mikor került fel a bordásfal (valamikor 2008 folyamán). Arra azonban emlékszünk, hogy Nóri az első nap annyit mászott fel-alá a bordásfalon, hogy éjjel belázasodott, másnap meg nem tudott menni!

A galériaépítés 2009 januárjában kezdődött. Sokáig csupaszon állta a galéria, mert semmi jó ötletünk nem volt, hogyan kellene megcsinálni a továbbiakat, másrészt a gyerekeknek sem volt semmi igénye még a privát térre. Arra volt jó, hogy a szivacsra lehetett ugrálni róla. A hozzánk érkező gyerekek szülei meg mind frászt kaptak, és igazából jogosan, mert veszélyes volt valamennyire. A mieink megszokták, a kicsi szóltak, ha le akartak jönni, aztán mindenki megtanult le- és felmászni is a bordásfal segítségével.
Így is szerettük (2009):

G további kitartó munkája és tervezgetése során apró változások mindig történtek, de a múlt héten nagyot léptünk előre. Elkészült Sári ágya (saját készítés!), kis polca is, és a dekor is sokat fejlődött. Így nézett ki tegnap este:

Végre sikerült elérni, hogy nem visszhangos a szoba, ha a nagy szivacs nincs a földön… 😀

Március pár képben


Ezek a tavaszi fények végre meghozták a kedvemet, hogy elővegyem a gépet és nekiálljak pillanatokat örökíteni. Hamarosan kapunk egy nagy és nehéz fotómasinát, és a mi kis amatőrünket továbbadjuk. G nagyon odavan a nagy, teleobjektíves (?) gépekért, amikkel, elismerem, csodás képeket lehet készíteni, de nekem megfelel egy amatőr fajta is, mint az enyém, régi, buta, de mégis jó képeket csinál.

Lefotózom az elkészült rajzokat. Persze, G időnként elviszi őket szkennelni, mert “úgy mégis csak jobb“, de a biztonság kedvéért én elmentem az összeset ilyen amatőr digitális formában. Jó látni, hogyan alakul a kis fantáziájuk.

Egyszer olvastam Andrea Szirka blogján, hogy milyen szomorú, hogy minden szobába kiteszünk egy festményt a falra, a gyerekeink rajzait meg kidobjuk, pedig az az igazi művészet. A gyerekünk gondolhatja, hogy minek is rajzoljon, ha úgy sem értékeli senki, szép lassan leszokik róla. Ez valahogy bevésődött nekem évekkel ezelőtt, úgyhogy nagy becsben tartjuk a rajzokat. Ezért, vagy másért, nem tudom, de Nóri és Sári rajzolnak, alkotnak rendületlenül. Itt látható például a tegnapi kedvencem.

Aztán megörökítek olyanokat is, amik nem kerülnek fel a blogra, mint például Sárit hajmosás közben. Nem a bőgés miatt, mert mióta az Anna és Petiben elolvastuk, hogy mosnak ők hajat (ti. kis törölközőt szorítanak az arcukra meg a szemükre, hogy ne menjen bele a samponos hab), azóta az enyémek is így csinálják és nem sírnak. Sárinak viszont már olyan hosszú a haja, hogy vizesen nemcsak a fenekére, de a kis talpaira is ráfolyik, ahogy ül a sarkán a kádban (és mondogatja a törölköző alól, hogy ő már nem sír ám). Le kellene vágni belőle, mert sok is, nehéz is neki, nem szereti, ha kifésülöm, de nem visz rá a lélek, olyan kis gyönyörűséges ezzel a zuhataggal.

Nóri végre beindulhatott bicikli-ügyben. Eddig a szobában fényesítette, polírozta a bringát (és persze védte a kicsiktől), de most már ovi után húzza a kesztyűjét, térdvédőt (sisakja még nincs, furdal is a lelkiismeret) és az apjával sötétedésig járják a környéket. Szerencsénk van, jól lehet bringázni, a környező utcákban szinte mindenhol lakóövezet-tábla van kinn, meg 30-as tábla, és a Gandhisok amúgy is az úton közlekednek nagy hordákban, az erre járó autósok eleve lassan közlekednek.

Erről jut eszembe egy kis kitérő. Tegnap délután mellettem húzta a cipőjét egy nagymama, aki megkérdezte tőlem, milyen “különórára” jár a Nóri. Mondtam udvariasan, hogy semmire, mert így is emelgeti néha, hogy már az ovi önmagában is sok. Ő meg mondta, hogy nem örül, hogy az unokája ide jár, mert ebben az oviban csak angol és mozgáskoordinációs különóra van (külön kérésre, míg a többiek az udvaron játszanak, tehát levegőzés helyett, ez abszurd, de az óvónők csak mosolyognak a bajszuk alatt, szerintem nincs ínyükre ez a hangsúlyozottan szülői kezdeményezés), ezért szegény unokáját délutánonként kell balettra és úszásra hordani. Persze, Nóri mindig elmeséli, hogy ő nem akar sem angolra, sem tornára menni, mert akik járnak, azok vágyakozva nézik az udvarra távozókat, meg egyébként sem akar, na. De ha még valahová hordanám ovi után, akkor mikor biciklizne az apjával? Mikor játszana itthon? Szóval kedvesen mondtam a nagyinak, hogy az enyémek fáradékonyabbak, szeretnek délután velünk lenni, otthon. Olyan megértően nézett rám, hogy komolyan, jól esett. Nem vagyok ellene, ha valamire menni szeretne, elvinném, komolyan. De van egy olyan érzésem, hogy bármennyire is balettozna egy ötéves, azért otthon apával meg anyával meg a tesókkal (oké, a tesókkal nem biztos) minimum legalább olyan vonzó lehetőség…

Nóri, a fáradékony a bringán, az ötödik emeletről zúmolva, hát, olyan is lett a kép:

Sári szobagyerek, ha sétálni megyünk, neki már a liftben lefelé menet fáj a lába meg a pocakja, persze, mi komolyan megsajnálgatjuk, aztán valahogy mégis csak végigjárja az útvonalat sűrű panaszkodások közepette…ő most a bunkizós korszakában van, úgyhogy nem is nagyon látjuk, a rejtekben szerepjátékozik és egyetlen vágya van, hogy hagyjuk békében, és talán még az, hogy nehogy levigyük sétálni!

Peti pedig olvas. Az esti mesét nem komálja még, általában a hátamon urál közben és kiabál (díppacci!), míg én próbálok olvasni a csajoknak. Bezzeg napközben hosszú időkre letelepszik 1-2 könyvvel és nézegeti őket. Persze, csak azokat, amelyikben képek vannak.

Adventi bazárra…

…készülünk vasárnap délután az oviba. Annyi kikötést kaptak az anyukák apukák és nagyszülők (!), hogy saját kézműves dolgokat lehet csak vinni. A bevételből az ovi vesz valamit a gyerekeknek. A lányokkal együtt találtuk ki, hogy mit varrjuk, és sokat segítettek a csajok (oké, pár méter letekeredett horgolócérna és Peti pelusában 1-2 gomb csak a kisebbek az elmúlt nap incidensei közül) és Peti is sokat segített azzal, hogy nem csimpaszkodott egész nap a nadrágomba bőgve…íme az eredmények gyapjúból. A kis babácskából készül még 2-3 darab.

Táska

Tündemamától kaptam ezt a fergeteges táskát. Keresztszemes technikával készült és belül bélelve van. Patentos.
Tegnap azon agyaltunk, hogy mennyibe kerülhet egy ilyen táska. Sok munka van vele, de megfizetni ezt nem is lehet, mert ennyi munka árát ki fizetne meg? Értéke viszont sokkal több, mint egy “sima” táskának, mert személyesen nekem készült, és olyan jó! Nagyon örülök neki.