Mit együnk 2017-ben?

Semmi érdekes felütés nem jutott az eszembe, pedig annyit írtam már ilyesmiről, lehetne valami frappáns indító szlogenem. 🙂

Semmi különösről nem szeretnék írni, annyit terveztem csak, hogy az utóbbi hetekben általam olvasott, felkapott, népszerű trendeket és irányokat megnézem kicsit, és írok pár sort a jelenségről – a saját szemszögemből.

 

Nem irigylek senkit aki manapság tervez egészséges életmódváltást, mert a piac óriási, rengeteg ember dolgozik a “bizniszben” amit én még mindig elképesztőnek tartok: interneten ingyen is megtalálható információt pénzért eladni szerintem nagyon problémás, de mindjárt meg is gondolom magam, valójában ez zseniális dolog.
Az ilyen ember ( általában edző vagy táplálkozási tanácsadó, dietetikus, ezek a hívószavak) kihasználja az emberek lustaságát, tudatlanságát, képzetlenségét, és megmondja, mi a teendő. Sajnos ezeknek az embereknek a legritkább esetben van teljesen igazuk, mert ők sem csinálnak mást, mint amit a klienseiknek kellene: elfogadnak igaznak valamit aztán arra ráállva mondják, mit kell enni-inni és az esetek többségében azt is, mit kell mozogni, és ha neked nem sikerült, akkor vagy nem tartottad be az ajánlásokat és csaltál, vagy – döbbenetes, de van ilyen is, talán ismeritek is, aki ezt nyomatja – egy idióta vagy.

Ne főzz hétköznap!

Semmi újat nem tudok mondani arról, hogyan kell túlélni az őrület közepette, de azért adok tanácsokat, nyilván. 🙂

Az egyik ilyen tanács lenne: ne főzz hétköznap!

Én azonban csak a saját kajámat vagyok hajlandó enni (kivéve, mikor ezt is feladom és megeszem, amit épp tudok, de ez nem tart sokáig), ezért én bizony főzök. Hétköznap is. Hétvégén is. És mivel nem tudok előre tervezni rendesen (mert nincs időm megtanulni, hogyan kell, pedig erről könyvek is íródnak, ez is egy szakma!), ezért 2-3 naponta főzök előre, 2-3 napra, aztán vagy jól jön ki a lépés, vagy nem.

A gyerekek a suliban esznek. Tízórait visznek, és kapnak még két étkezésnyit. Este igyekszem 2-3 naponta meleg kaját adni nekik, ez legtöbbször kimerül abban, hogy tükörtojás és szalonna, de tejberizst is főzök nekik, sőt, ha bekattanok, akkor kakaós csigát, pizzás csigát is sütök.

Augusztus vége, mit együnk szeptemberben?

Ilyenkor általában egyáltalán nem olyan, mint a másik 11 hónapban.

Augusztusban vagyok szabin (ez már a negyedik nyár), mert ilyenkor zár az óvoda. Az első héten, ugye, általában beteg vagyok, aminek alázatosan megadom magam.
A második héten valami olyasmit dolgozunk, amit máskor nem tudunk megcsinálni (most pl. kivertünk egy panelfalat a lakásban).
A második vagy a harmadik héten nyaralunk, ami az idén egy Balatonkört jelentett.
A negyedik héten már teljesen leeresztek, eddigre egy csomót olvasok, behozom a takarítási lemaradásaimat, kissé lesülök és reggel már csak fél hétkor ébredek, már csak egy két kávét iszom naponta, takarítom, ami a második hétről elmaradt és elkezdek vad lelkiismeretfurdalást érezni, mert nem tudománykodtam 3 hete (ez a szó a férjemtől van), ezért annak is nekiállok.  Ímmel-ámmal.

Mit együnk, ha nincs épp semmihez…?

Alap probléma nálunk is.

Nekem sincs mindig kedv időm piacra menni a helyiért, a bioért, másfél napig csontot gyöngyöztetni a kocsonyás levesért (lusta vagyok pucolni, lusta vagyok mosogatni…), húskreálmányokat kitalálni, karfiolból rizst gyártani (ezen még nem tettem túl magam), karfiolból vajas-tejszínes krumplipürét gyártani, húst rántani nyílgyökérlisztbe forgatva. Nem megy, na. Néha csak a kávé megy egy vödör tejszínnel, ilyen napok is vannak, ezek a napok jól illenek a böjtölési protokollomba.

Előbb-utóbb mindent meg lehet unni, a menzakosztot is lehet unni, a kollégáim is unják a delivery food-ot, de ha nem te főzöd, kevésbé unalmas. Talán. Én is unom néha ezt az egész diétázdósdit, néha nagyon-nagyon unom. De valahogy mindig találok valami újat , extrát, s akkor aztán újra megtalálom a lelkesedésemet, s kotyvasztok délután, melóból hazérve, két gyerekkel a konyhapulton (akik banánt esznek, ó, drága jó banán, de ennék egyet-kettőt időnként), közben Nigellát nézünk. Mert Nigella jó és tőle tanultam meg, hogy milyen guszta frissen sült húst salátalevelekre pakolni, zellerszárat hidegvizes kancsóba állítva az asztalra adni, darált húsból 15 perc alatt evőkanállal ehető sűrű ragut főzni. Multitasking.

A teljesség igénye nélkül néhány ötlet és kép a telefonomról. A legjobbakat sosem fotózom le, mindig utólag jut eszembe, gondolom azért, mert azokat azonnal eltüntetjük. 

Ötletek

A hétköznapok sivárságában és egyhangúságában nem mindig könnyű jókat főzni. Nekem sokszor semmi ötletem sincs, de tényleg, olyan üres a fejem és a gyomrom is és semmi ihlet és csak a fejemre húznám a takarómat és másnap reggelig ne is szóljon hozzám senki.

De ilyet meg nem lehet, akinek van felesége, férje, barátnője, kutyája, gyerekei (tehát szinte mindenki, tényleg nincs új a nap alatt), az tudja, hogy valahonnan erőt kell elővarázsolni és megfőzni a virslit, megsütni a palacsintát, a paradicsomlevest betűtésztával, kakaóval töltött bögréket, aztán valahogy elmosogatni, összepakolni, másnapra kitalálni, mit együnk.

Aztán valahogy minden megoldódik. Csak néha olyan nehezen.

Február

Ma tavasz volt. A fények. Reggel, az iskola előtt a fények a belvárosi régi házak tetején, ahogy megyünk a macskaköveken be az iskolába, búcsúpuszit adunk a gyereknek, megvan mindened, tettem joghurtot, ma műhely ne feledd, kétszáz forint a cserkészfarsang, ezek. És közben olyan tavaszosan süt már a nap, nekem meg beindul a fantáziám, a tavasz, a kert a hideg földszag, a barkaszentelés, a hamvazószerda, a nagyböjt, a húsvét hamarosan.

G meg persze szól, hogy ne éljem bele magamat: még vissza van a márciusi tél. Hát igen. Tavaly márciusban volt az esküvőnk, az egyházi szertartás, a katolikus. Este nyolckor (mert én így akartam). Alig értünk oda a templomba, nem tudtunk felmenni a Tettyére kocsival. A barátaink az autópályán betemetődtek, visszafordultak, vagy el sem indultak. A Donátusból nem lehetett lejönni. Gyakorlatilag azok jöttek el, akik gyaloglásnyi távolságra voltak.

Március huszonötödike volt.

A konyhában történik

A bloghoz hűséggel élvén most megosztom egy délutánomat a konyhában.

Első körben “lekvárt” készítek. Ez nagyon egyszerű: kirázok egy fazékba egy zacskó fagyasztott epret. Málna is jó. Meggy is jó, bár abban több a szénhidrát, ki gondolná? A vegyes bogyók is jók. Alágyújtok és megszórom valami jó kis fűszerrel, mondjuk szegfűszeggel vagy fahéjjal. Innen már semmi teendő nincs, a gyümölcs felforr, megfő és besűrűsödik a leve. A végén lehet ízlés szerint édesíteni, én kevés eritritolt szoktam beleszórni. A vége lekvárszerű lesz, de nem olyan állaga van a cukor hiánya miatt. Finom, leginkább mascarpone-val. A gyerekeim kenyérre kenik, ez modjuk pofoncsapása az egész törekvésnek, de hát az élet már csak ilyen.

Június

Elsuhant még egy hónap, hihetetlen! Sőt, valójában több is, mert június eleje óta nem blogoltam a családról, pedig annyi minden történt! Igyekszem nagyjából sorba venni az eseményeket és valahogy mindenből kép ízelítőt is adni, nem lesz könnyű…

Események
A budapesti hétvégénk után még egy budapesti hétvége következett, egy esküvőn jártunk, ahol végre találkozhattunk és kezet is rázhattunk, sőt beszélgethettünk is Pál Ferivel, ami egy várva várt pillanat volt, ezt már többször is megénekeltem itt a blogon. Az esküvő és a lakodalom is igen jó volt, rengeteget ettünk és megismerkedtünk egy rendkívül jó csapattal, örülhettünk és megnyugodtunk, hogy A jó helyre került…
Másnap elindultunk Miskolcra, ahol az eső majdnem elmosta a terveinket, de aztán hétfőn mégis csak nekivágtunk Lillafürednek. Lillafüred az egyik legjobb hely a világon, legalábbis számunkra. A kisvasút a városból vitt ki minket és vissza, ez legalább másfél óra vonatozás volt, amit a gyerekek nagyon élveztek, Peti a visszautat végigaludta, pedig nagyon küzdött. Képek itt találhatók.

Az utolsó hét következett az oviban. Végül úgy döntöttünk, hogy egyáltalán nem mennek a gyerekek oviba a nyáron. Egyrészt elég sok program adódott, a nagymamák is bevetették magukat, meg hát a falu is csábít minket elég rendesen. Szerencsére a kis ovis barátok szülei is benne voltak a heti közös játszások megszervezésében, így azért Nóri találkozik a kis barátnőivel eleget a nyáron. Sárinak épp elég volt az oviból május végére, úgyhogy ő nem hiányol senkit és semmit egyelőre, viszont ha hozzánk jön valaki, akkor ő is benne van a játékban, Nóri kis barátnői őt is bírják. Az évzáró nagyon jó volt egy nagyon nagy és szép templomban, ami inkább egy díszteremre emlékeztetett, mint egy templomra. A lelkész (egy bőrnadrágos fiatal srác) a lélek gyümölcseit “bábozta el” különféle állatokkal, hát, le a kalappal, a gyerekeket teljesen megnyerte magának, meg engem is, persze. Az óvónők a végén körbe álltak és több szólamban elénekelték az Ároni áldást a ballagóknak, nagyon szép volt.

Az elmúlt 2 hétben nagyon el voltunk kényeztetve, mert a nagymamák együtt bevetették magukat és bevállalták az unokákat 2×4 napra. Nagyon pihentető volt még úgy is, hogy nem tudtunk elutazni sehová, G végig dolgozott, én meg délelőttönként a lakást takarítottam és próbáltam renoválni. Nagy csend volt, és nyugalom, ránk fért már nagyon.

Kert

A legnagyobb bánatommal kezdem: a nyomorult szövőlepkék megtámadták a meggyfánkat és elkezdték megenni. Bio-módon harcolunk ellenük: a fertőzött ágat levágtuk, bele egy nylonzacskóba és miután minden nyamvadt hernyó kipusztult, ment a tűzre. Sajnos a helyzet annyira eldurvult, hogy a múlt héten két karvastagságú ágat vágott le G, több kilónyi meggyel, úgyhogy a földön ülve megszedtük a meggyet, másnap magoztunk és elkezdődött a befőzés. A fagyasztóba is sokat raktunk. A hernyók meg csak jönnek, jönnek…mi meg csak nézzük a pusztítást. A paradicsompalánták tövébe rézdrótot szúrtunk, hátha az idén megússzuk a paradicsomvészt, egyelőre gyönyörűek. A sárgabarack szépen érik, a múlt heti vihar azonban a termés felét a földre verte, úgyhogy most barackbefőzés is zajlik, nem hagyunk kárba veszni egy szemet sem.

Persze nagyon elégedettek vagyunk a terméssel, olyan jó a saját zöldségeket enni, saját káposztából salátát, karalábé-, zöldbab-, kelkáposztalevest a kertből, nagy lila fokhagymagerezdekből fokhagymakrémlevest…érik az őszibarack, az alma, a szilva…tök jó. A füge az idén megint jól megsértődött és csak haragos zöld leveleket hajtott, semmi mást. Mogyoró is lesz bőven, tavaly egy marékra való sem volt, pedig 2 nagy bokrunk van.

Málna van rengeteg. Tyúkok tojnak.

Belejöttünk a szalonnasütésbe nagyon, G beásott a földbe egy óriási rozsdás fazekat, abban parázslik a fa, még nyársaink sincsenek, úgy faragott G meg Peti vékony ágakból. Nekem egyáltalán nem jön be az amerikai grillezős cucc, nem mondom, hogy nem fincsi (sőt, nagyon is fincsi), de de szerintem tiszta röhej, hogy zacskós faszenet meg gyúlékony folyadékot vesznek a sütéshez. Mi fával, füsttel, amolyan jó magyarosan szeretjük. Ja, és persze szalonnával, hagymával, tojással, kolbásszal. A gyerekek persze imádják, a szalonnát is meg a hangulatát is az egésznek. Készült egy csomó kép, mikor Jeremákék is itt voltak, ezek itt láthatók.

Végül egy várva várt hír: bárányhimlő van a láthatáron. Remélem, sikerült összeszedni faluról, az oviban idén nem volt járvány. Majd beszámolok róla, sikerült-e elkapni végül….folyt. köv.

Április


A blog életciklusában újra eljött az a nap, amikor megejtem az első tavaszi kertes bejegyzésemet, sorban a harmadikat, mert 3 éve kertészkedünk. Erős kísértést éreztem, hogy ki-kontroll-kopizzam az archívumból a tavalyit, csak úgy, viccből. Olyan unalmas ez a blog, hiszen minden év adott hónapjában körülbelül ugyanazokat írom…itt a tavalyi, itt meg a tavaylelőtti. Persze, a gyerekek nőnek, meg mi is változunk, mi nagyon változunk. Pál Feri azt mondja, hogy olyan szánalmas, önző kicsinyes próbálkozásnak tűnik, amikor egy ember végre dönt és elkezdi a saját, személyes életútját járni, megtalálni mindent egészen önmagának őszintén. Piszok nehéz dolog ez, de most már végigjárjuk, érzésem szerint nincs más út, csak ez.

Na, pont így érzem magam ezen a tavaszon: szánalmasnak, összetörtnek – is. Egyrészt szárnyalok, mert annyi mindent megértettem, annyi mindenben felszabadultam, másrészt nyomoréknak érzem magam, mert nagy és komoly kritikákkal szembesülök és tehetetlen vagyok ezekkel szemben. Nincs mit mondani, menni kell előre. Tavaly ilyenkor ennek a dilemmának még csak nyomai látszottak…a tavalyi képekre ezért teljesen más érzésekkel nézek.

A salátáink nem fagytak el, oké, nem mind. A hagymák is élnek. Őszi vetésű fokhagymát kaptunk a szomszédból. Kicsi, nyamvadt gerezdek, be kell áztatni vízbe, úgy lehet őket meghámozni, na, de az ízük, na, az ízért megéri.

G megmetszette a fákat. Nagyon durván néztek ki, de egyre jobban metsz, ahogy megy az idő. Kis magonc barackfáink is túlélték a telet, vígan leveleznek, nagyon viccesek ott a nagy, komor, vén barackfa árnyékában. Megjött az utánpótlás, szegény nagy fa már elég öreg, nem bírja már sokáig! Epret is palántáztunk, kíváncsi leszek, csak remélni tudom, hogy olyan lesz, mint gyerekkoromban. Nem volt eddig igényünk eperre, mert minden tavasszal kilószámra vettük az eperárusoktól, akik ilyenkor ellepik a várost, de útközben is mindig vettünk a kis falukban, de most lesz saját is.
Alig várom a szekszárdi piacolásokat! Palántázni fogjuk a paprikát, paradicsomot, de úgy néz ki, hogy az uborkát, cukkinit, padlizsánt is. Sajnos későn jött a jó idő nekünk, kényelmes panellakóknak…ezeket mindig a szekszárdi piacon vesszük meg. Mindig veszek egy vödör virágot is, bár otthon is van, de a piacos virágnak nem lehet ellenállni!

Tavaly egy szem mogyorónk sem volt, az idén remélem, lesz. A diófa a tavalyi viharban szétrepedt, ki is vágtuk, kellene egyet ültetni. Tavaly ősszel is úgy hiányzott a dió és mogyoró guberálás! Mikor megérkeztünk, mindig az volt az első, hogy ki a kocsiból, hátra a kertbe és összeszedtük a lehullott diót, mogyorót, hátul a kerti asztalon megtörtük és jól megettük. Kinn álltak a kosarak és aki arra járt, összeszedett egy marékkal a dióból, mogyiból és bedobta, így szedtük össze lassan. Aztán ment a fagyosba télre.

A gyerekek teljesen kivirultak a kertben, mindannyiunkat jól megkapott a napocska, Nóri fára mászott és a kerteken keresztül ment felfedezni régi ovis pajtásait. Jó befektetés volt nekünk ez a másfél év agárdi ovi, megalapoztunk pár jó barátságot, úgy érzem. Volt ám nagy biciklizés (végre mindenkinek elbüszkélkedhetett a tudásával, persze, falun így is “ciki” volt 5 évesen megtanulni tekerni, mert a háromévesek is úgy mennek a két kerekűn, hogy az embernek leesik az álla), én holtsápadtan néztem a versenyt és baleseti sebészetek kötözőit láttam a szemem előtt meg varratokat, kitört fogakat, vért, vért…de nehéz ez! Persze, mindenki ép bőrrel megúszta a száguldozást. Az a jó a faluban, hogy bringával lehet menni ibolyázni, sóskát szedni, meg is ejtettük mindkettőt, a hétvégén még elmegyünk a Leányvárba leszedni a maradék ibolyát. Szerencsére én még ismerem gyerekkoromból a legjobb helyeket, ahol későn nyílik az ibolya, remélem, találunk még.

Az idén nem veszünk csibéket, úgy döntöttünk, hogy mivel több tojást eszünk, mint húst, 10 tojótyúkot vásárolunk és csak zölddel etetjük őket, nem gabonával. Lesz nagy helyük kapirgálni, gilisztázni, kukacot szedni, a lányok meg egész nyáron etetik majd őket ezzel-azzal. Jó kis biotojás-forrásunk lesz. Ennek nagyon örülök, mert eddig is kizárólag falusi tojást ettünk, de most már lesz saját. Nem tudom, mennyit tojik a 10 tyúk naponta (?), de szerintem elég lesz nekünk…sőt, számítsatok rá, hogy ha esetleg látogatóba megyünk valakihez, én egy doboz tojással fogok beállítani!

Novemberi jó idő

Végre elmentünk falura, hogy G felássa a kertet. Ültettünk egy csomó salátát és egy jó nagy területet teleraktunk fokhagymával, mert annyira jó volt a nyáron a sok rózsaszín fokhagymát enni. Most már elfogyott, megint kínait eszünk. A krumplit úgy döntöttünk, kihagyjuk jövőre. Permetezni nem akarunk, a krumplibogarak pedig tényleg megzabáltak minden földből kiálló zöld részt. A hagyma viszont csodafiom, és rájöttünk, hogy répából is bírnánk többet enni, ezekből teszünk többet az anyaföldbe.
Almát még mindig találunk, most, hogy lehulltak a levelek, és annyira finomak, hogy tegnap teleettük magunkat.
A nap fénypontja azonban az volt, hogy Nóri kijelentette, végre megtanul tekerni. 5 éves, eléggé ideje volt, falun a 3-4 évesek is tekernek már 2 kerekűt, de mi tápos panellakók ezt azért nem tudjuk utolérni. Egy ideje már adagoljuk neki, hogy gyerünk már, de nem volt odáig az ötlettől. Tegnap felült a bicajra és 1 óra múlva már magabiztosan tekert. Szuper.
Volt futóbicaja is egyébként (G gyártotta neki egy régi kölcsönbringából), de csak idén nyáron. A futóbicaj nagy divat manapság, úgy látom, de inkább a szülőknek. Már kezdett az agyamra menni, mikor a futóbicajos gyerekek első dolga volt a játszótéren átpályázni a mi motorjainkra, a szülők pedig szörnyülködve nézték, ahogy a gyerek órákig viharzik a műanyag motoron, és élvezi. Aztán a dögnehéz fa futóbicajt hazacipelték kézben. Ezek az én tapasztalataim, és csak azért írtam le, mert sokan mondták, hogy a motor miatt a gyerek nem fog megtanulni bringázni. Nos, megtanult. 5 évesen. Mindegy, az sem érdekelt volna, ha még egy évig nem tanul meg, most már tud, nem tudom, mi ez a nagy felhajtás! A kis műanyag motorok nekem sokszor az életemet mentették meg, mikor már totál kivoltam a 3 gyerektől, lementünk a sétányra és 2 órát dübörögtek a motoron (ha a futóbicajos gyerekek nem nyúlták le tőlük…oké, befejeztem, most már cinikus vagyok!), én meg ültem a padon és épp a nagy semmire gondoltam. Aztán jól lefáradtak és jót aludtak.
A lényeg az, hogy tavasszal rendbe tesszük a mi bringáinkat, Nóri kap egy sisakot és végre járhatunk bicajozni (2 bicajos üléssel, persze, a kicsiknek). Tudom, fő a biztonság, de Sári élvezi a kis kemping “veszélyes” csomagtartóján is az utat. Persze, falun jó ez, de hosszabb utakra azért kell valami kényelmes a kicsiknek.
Nóri kerti kompozíciói:

Ásás és homeschooling a kertben (Nóri tanítja Sárit számolni a földben talált krumplikon):