Hogyan kell feltenni egy jó kérdést?

“Pay attention not to what you are, but that you are.” (The Cloud of Unknowing)

Ez most a kedvenc idézetem. Meg az egyik legkedvesebb könyvem A Megnemismert felhője , bár olvasni nem tudom, csak magyarázatain dolgoztam át magam, mert túl nehéz. De rettentően izgalmas.

A mindent túlgondoló emberek nagy problémája – az enyém is – az, hogy annyira meg tudjuk magunknak magyarázni, hogy jól van az a bizonyos dolog, ahogy van…mégha kétségeink vannak is. Én így jártam évekig a neoprotestáns gyülekezetbe. Annyi, de annyi minden nem stimmelt, nem volt a helyén – számunkra. De mindig megmagyaráztam magamnak, hogy ez ilyen. A kereszténység kicsit frusztráló. Nem értem pontosan, de hát ugye nem is kell nekem ezt érteni. Nem logikus minden, de talán csak én nem értem, mindenki más érti. Jobb akkor nem szólni róla, még a végén hülyének néznek.

Szerintem mindenki tudja, milyen fárasztó, mikor válaszokat kapsz, de a kérdéseket még nem tetted fel.  És mivel mindenhol ezt tapasztaljuk, nem is tanulunk meg jó kérdéseket feltenni.

A gyerekek. Meg az iskola.

Na jó.
Az utóbbi évben sikerült teljesen elvonulnunk a világból, eltűntünk a szemek elől, a Facebookról (nem mintha eddig… de mindkettőnknek munkaeszköz is, ezért csatlakoztatva vagyunk). A gyerekeket ez nem zavarja, a gyerekeket szerintem semmi nem zavarja, ők úgy vannak, ahogy mi. Ha mi jól, ők is. Ha mi nem, ők sem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy magunkra maradunk itt a város szélén, de a helyzet az, hogy mi nagyon szeretünk együtt lenni, magunkban. Még a 12 éves is, ami lehet, hogy fura, de egyelőre így van.
Emellett két dolgozó ember, akinek prioritás, hogy kialudja magát majd’ minden nap, mégis mi mást tehetne?
Írom ezt ezen a héten, amikor szülőiről szülőire megyünk, nyilván, három gyerek három értekezlet, plusz a keresztelős, meg az elsőáldozós, a katolikusok, mint már említettem, nem cicóznak semmivel. Itt mindennek megadják a módját.
Ma van a tanár-szülő bál, egyébként….eh. Mint ahogy Palya Beához, ehhez sem nőttem még fel, de el tudom képzelni, hogy pár év múlva rendszeres bálozók leszünk. Talán. (hehehe, ezt nem írtam komolyan)

Ötkor. Tervek.

Egy ideje már írom ezt a bejegyzést. Lassan egy éve nem írtam, s mentségem sincs. Rengetegszer eszembe jut a blog. Fontos. Jó lenne írni. Egy örökség már most, de még sokkal inkább az lehetne…van, lenne mit beleölteni.

A terveimben van egy sorozat írása, már jópár rész megvan, némelyek vázlatokban, rengeteg a fejemben… már életre kelt, működik. Lassan el is kezdem felrakni. Ha lesz foganatja (nem feltétlenül kattintások özönét várom), akkor folytatom is. Jelenleg azt csinálom, hogy – mint a szakácskönyveknél szokás – tesztalanyokon vizsgálom, nem a recept követhetőségét, hanem a reakciókat. Már annyira elszoktam az online közléstől, hogy elvesztettem a finomérzékelésemet, mit szabad, mit nem, mit mennyire kifejtve…de talán kezdek visszatérni, újból belerázódni.

Négykor. Részletek.

Négykor kelek.
Négykor nagyon korán van. Én, ha “elalszom”, akkor ötkor kelek. És akkor már jaj van, mert elveszik egy óra, egy fontos óra, amikor a világot meg lehet váltani.
Általában vagy tanulok, vagy cikkeket olvasok reggel, de jógázni is ilyenkor szoktam. Néha filmet is nézek. Mondjuk pénteken hajnalban. Akkor a legnehezebb, de mindegy, akkor is felkelek, megszoktam már, nem is esne jól nem felkelni.
Vagy csak olvasok. Egy fél órát. Keresem a nem tökéletes emberek írásait. De a kedvenceim továbbra is gondolkodó emberek szemlélődő írásai. Bárcsak lenne egy életem, amit csak olvasással tölthetnék.

Kitöltöd a helyed?

Meggyógyult a honlap! Szegény, minden vírus nekiugrik, biztosan érzik, hogy nem látogatom eleget. Igazuk van. Nem sok kifogásom lehet, végül is, nincs. Lusta vagyok.

Megint eltelt egy év, és annyi minden történt megint! Minden gyorsan, gyorsan zajlik, észnél kell lenni, hogy legyek is. Ne csak legyek.
Hétfő reggel, mikor meggyújtom a gyertyát a kis lámpásban (mégiscsak Advent van), felébresztem a Rorátéra készülőket, nekik már fél hatkor indulni kell. Valakinek meséltem ezt, kérdezte, hogy lehetek ilyen kegyetlen. Én?! De hát senkinek fogalma sincs, hogyan mennek ezek az elvarázsoltak a templomba! Szeretnek menni, és nem, nem azért, mert olyan jól sikerült abszolválniuk a karácsonyi misztérium értelmét, hanem azért, mert mise után zsíros kenyér van és tea és együtt énekelnek mind a gyerekek és felnőttek és esznek, és ezt élvezi a gyerek. Ezt, hogy részese valami egésznek. Többnek. Lehetek nagyon őszinte? Én is ezt élvezem. És másnap is kidobja az ágy… Aztán, amikor meg nem, akkor nem, mert hát, mondom, egészen normális.

Peti

Nem halogathatom tovább ezt az írást, mert egyre többen kérdezik, hogy Peti várja-e már a sulit, ugye, megy, és hasonlók.
Nos, nem megy iskolába szeptemberben.
Az arcokon meg megértő sajnálat, zavar, mindenki azon gondolkodik ilyenkor, hogy jaj, vajon mibe lépett?! Októberben lesz hét éves.

Már az “elején” tudtam, hogy Peti valami különleges kis izé jövevény lesz, kiváltképp azért, mert olyan ciklusidőben fogant, ahol nem lehet, nem logikus, nem valóságos. Oké, szoptattam épp a 10 hónapos Középsőt, de akkor is. A terhesség fárasztó volt, ott volt egy 1 éves és egy 2,5 éves, egyik sem járt intézménybe (egyébként ez jól meg is látszik rajtuk, a Nagy 4 éves koráig itthon voltak együtt folyamatosan és mindössze másfél év van mindenki között: nagyon közel állnak egymáshoz időben is, lelkileg is).

Augusztus vége, mit együnk szeptemberben?

Ilyenkor általában egyáltalán nem olyan, mint a másik 11 hónapban.

Augusztusban vagyok szabin (ez már a negyedik nyár), mert ilyenkor zár az óvoda. Az első héten, ugye, általában beteg vagyok, aminek alázatosan megadom magam.
A második héten valami olyasmit dolgozunk, amit máskor nem tudunk megcsinálni (most pl. kivertünk egy panelfalat a lakásban).
A második vagy a harmadik héten nyaralunk, ami az idén egy Balatonkört jelentett.
A negyedik héten már teljesen leeresztek, eddigre egy csomót olvasok, behozom a takarítási lemaradásaimat, kissé lesülök és reggel már csak fél hétkor ébredek, már csak egy két kávét iszom naponta, takarítom, ami a második hétről elmaradt és elkezdek vad lelkiismeretfurdalást érezni, mert nem tudománykodtam 3 hete (ez a szó a férjemtől van), ezért annak is nekiállok.  Ímmel-ámmal.

Még a teregetni valót sincs kedvem kivinni az udvarra, olyan meleg van. Nem is értem, hogyan tudtunk 230 kilométert tekerni a Balaton körül az elmúlt napokban. Hogyan? Persze, a bicaj az más. Megyünk, mozog a levegő, pihen az agyam, semmi másra nem kell gondolni, csak a következő megállóra és a következő pohár jéghideg vízre.

Ez az az idő, amikor úgy ennél valamit de valójában mégsem. Mikor a gyerekek nyígnak a jégkrémért, aztán nem bírják megenni (kivéve a Nagyot). Amikor sört kell inni, pedig nem is szeretem. Amikor a kávét kihozzák és én elbizonytalanodom, nem is kívánom… Mert forró. De azért megiszom, és kérek még egyet. 

Válság híján átépítünk

Nos, először is a nyári születésnapról egy szót:
Tényleg működik: ha január elsejétől 35 évesként mutatkozol be és emlegeted magad, akkor augusztusra egészen megszokod. Én is így jártam.
Természetesen most is eljött a szokásos grillparty ideje, megettük a saslik-halmot, megittuk a bort (meg a sört, már annyi fiatal jár ide, azok meg söröznek, ki érti ezt?), torta, éneklés, kész.
Nóri meg 10 éves lett, és valami érdekes oknál fogva ez most büszkeséggel töltött el. Van egy 10 éves lányom. Nyilván, ez nem egy nagy teljesítmény, előbb-utóbb mindenkinek lesz tízéves gyereke, aki szeretne. Mégis, valahogy ez most más. Önállósodik. Most is épp táborban van, tegnap csicsergett bele az egyik őrsvezető telefonjába, hogy minden fantasztikusan jó és éjfélig tábortűz mellett ültek, holnap cserkészavatás és 148-as a cserkészingje. Ez utóbbit nem mondta, ezt én tudom.

Egy hét nálunk

 

“I am a hole in a flute that the Christ’s breath moves through.” – Hafiz

 

Vasárnap

Falun.
Reggel 6 óra, nem tudok aludni. Annyira rég óta kelek annyira korán, hogy nem tudok szombat-vasárnap sem aludni már.
Kávé, gondolatok, telefonon pötyögés. Gondolkodom. Már megint gyászolunk. Nem, nem család, nem közvetlen, de akkor is. Orvos is vagyok, érintett vagyok, több ponton most is. Láttam a sejteket. Szomorú vagyok.

Sári jön ki papucsban, kócosan, ásít, elmegy a vödréért, fog egy ollót. Uborkáért megy a kertbe. A két másik mindig neveti, mert Sári nem meri megfogni az uborkát. Szúrja a kezét. Ezért aztán ollóval megy, alátartja a vödröt. De a másik kettő meg nem eszi meg az uborkát, csak ha véletlenül….vagy ha kómában vannak. Jó, a Nagy ritkán, de a Kicsi nem. Mert zöld. A borsót sem eszi meg, mert zöld. Ami zöld, az még nem jó. Majd ha piros lesz, megeszi.