Egy hét nálunk

 

“I am a hole in a flute that the Christ’s breath moves through.” – Hafiz

 

Vasárnap

Falun.
Reggel 6 óra, nem tudok aludni. Annyira rég óta kelek annyira korán, hogy nem tudok szombat-vasárnap sem aludni már.
Kávé, gondolatok, telefonon pötyögés. Gondolkodom. Már megint gyászolunk. Nem, nem család, nem közvetlen, de akkor is. Orvos is vagyok, érintett vagyok, több ponton most is. Láttam a sejteket. Szomorú vagyok.

Sári jön ki papucsban, kócosan, ásít, elmegy a vödréért, fog egy ollót. Uborkáért megy a kertbe. A két másik mindig neveti, mert Sári nem meri megfogni az uborkát. Szúrja a kezét. Ezért aztán ollóval megy, alátartja a vödröt. De a másik kettő meg nem eszi meg az uborkát, csak ha véletlenül….vagy ha kómában vannak. Jó, a Nagy ritkán, de a Kicsi nem. Mert zöld. A borsót sem eszi meg, mert zöld. Ami zöld, az még nem jó. Majd ha piros lesz, megeszi.

A hétvégén megint Máriagyűdön voltunk. Fiatalokkal beszélgetni, meghallgatni, úgy segíteni, hogy nem mondod meg a tutit. Nem javítgatni, nem észt osztani…nem ezért vagyunk, de mégis csak izgalmas ez. Jól csinálni. A fiatal felnőttek nem olyanok, mint a gyerekeim. A gyerekeimnek azt mondok, amit én akarok. Hogy Jézus nem is volt keresztény. Hogy a homoszexuálisok szeretik egymást. Hogy a Buddhisták is szeretik egymást. Hogy nincs pokol, mert az Isten szeretet. Hogy nem adjuk el a lelkünket az egzisztenciánkért.
A fiatalokat is, persze, el kell fogadni. Teljesen. Megsimogatni a kis lelküket, ügyes vagy, jól csinálod, igen, nehéz. De jó lesz, higgy magadban. Olyan után vágyakozol, ami a tiéd…közben mégsem mondhatok akármit…még keresem a helyem, mit is képviselek igazán.

DSC_0131~3
Sári egy budapesti reggelen

Ülök a medencében, üvöltenek, gyerekkezek rángatnak, játszunk. Pattogatunk kukoricát. Barackot eszünk a fáról, belelépek egy csomó mindenbe, alig tudok menni a forró, szúrós füvön. A gyerekek már rohannak rajta, csupa – a gyógyulás különböző fázisában lévő – sebbel vannak ellátva. Peti minden létező módon zsarol egy kis plusz időért, plusz ölelésért, neki még egy puszi jár. Megölelem megint, megint, nehéz a nyár…kevesebbet látom őket. Éjjel is vele alszom, a lányok az apjukkal, melegítenek minket, mint kis kályhák, mindegy, fáradt vagyok, elalszom így is.

Szerda

Cserkésztáborba megyünk, a lelki napra lelkizős csoportot vezetni, valami Nagytábor van, ennyit tudunk, mondtam a szervezőlánynak, hogy: de hát mi nem vagyunk cserkészek…nem baj. Hát jó, majd lesz valami. A munkahelyemről indulok egyenesen, még egy lelet, még egy telefon, nem lehet már elindulni, átautózom a városon, átöltözés, rohanás, megyünk a cserkészekhez. Már rég a semmi közepén vagyunk, elfogyott már falu, macska, kereszt, már csak a kukoricatábla van meg a földút. Hol vannak? Nagy nehezen meglátjuk a kis jelző szalagot az egyik fán. Arra lesznek? Alaposan elkésve keressük egyik jelzést a másik után, szépen elvezetnek minket a táborba. 600 cserkész táborozik teljes nomád létben itt 10 napig. Se víz, se villany, se vécé, se fürdő, csak az erdő van, csapatok kis elkülönített táborai. Én már el vagyok varázsolva, ezek mind itt az erdőben, fiúk, lányok vegyesen. Lelki napot tartanak épp, a téma az újrakezdés. Beszélünk. Én is kérdezek. Kicsit kibontakozik a mi életünk is, kicsit az övék is. Fiatal őrsvezetők, a lányomé is ott ül, fura érzés. Milyen fiatalok… az egyiknek tanítom a húgát az egyetemen. A másik kérdi, hogyan vitázunk mi, elmeséljük, hogyan vitázunk.

Cserkésztábor
Cserkésztábor

Megy le a nap, még maradunk kicsit beszélgetni a program után. Mindjárt vacsora. Akinek feladata, hordja a vizet. Terítenek a csapatok ebédlőiben, asztal sincs, azt is ők csinálták, napi 500 kiló kenyér fogy el. Minden katonásan megy, itt nincs kérdés, meg “nem csinálom”. Mesélnek, én már nem is hallom, állok az erdőben, valahogy most érkezem meg ide, nem is értem, hogy vehettem magam ilyen komolyan, a munkámat… mikor itt van ez. Az erdő, mint egy templom. Az elsősegély sátorban két cserkészlány vizsgál egy harmadikat. A bokája fájhat, bekötik. A cserkészing ujján piros jelzés, rajta a kereszt. Örülök, hogy Nórinak nem marad ez ki, ez varázslat.
Ha kicsit lement a nap, 600 gyerek fog számháborúzni.
Éjjel nem is tudok aludni, úgy maradok, elvarázsolva.

Szombat

Nem is keltem olyan korán. Mindenki alszik. Lefejtem magamról Peti végtagjait. Kávé. Ma esni fog, pont olyan a levegő, fél hétkor meg lehet fulladni. Olvasom reggelire a meleg-vitát, de minek? Nincs is olyan. Már megint ugyanaz van, emberek ülnek a jól megstabilizált falak mögött (ez a bizonyosság, amit 100%-ban lehet tudni a Könyvből) és onnan dobálják ki az Igazságot, azokra, akik “hibáztak” és a falnak nem jó oldalán vannak. Arra mondjuk jó, hogy megint belátom: mindenki gondoljon azt, amit akar, én ugyan nem szólok bele. A falon kívül vagyok és jó itt nekem.

iPride! :)
iPride! 🙂

Jön Nóri, a tízévesek komoly problémáival, eszembe is jut Brené Brown mindjárt. Igen, neki most ez a legnagyobb dolog: háziállatot szeretne. Kutya, macska, hörcsög, anya, neked mi a kedvenced? Milyen színű? Szeretnék körömlakkot. Szeptembertől kellene egy tengerimalac, és a madarak is jól ellennének nálunk és most volt a kviddics világkupa, benne lesz a filmben a nyelvnyújtó nyalánkság (amelyiket elolvasta, azt megnézheti)? Beszél, bólogatok, megígérem. Már dörög, villálmlik, de még medencézünk, én is mindent csinálok, háromra lebukni, anya, csinálj hidat, még egyet, még egyet. Peti ötpercenként megsértődik, nem baj, gyere ide. Ölelés, rend helyreáll. A Nagy és a Kicsi annyira “ütik egymást”, állandóan harcban vannak, két ugyanolyan személyiség. Sári szerintem sokszor nem is érti, min vitáznak a “barnák”. Ő csak ül a vízben az acélkék szemével, feleolyan barna, mint a másik kettő, és épp dudorászik, míg a másik kettő öli egymást.

DSC_0054~2
Petivel

Már esik, kellemesen lehűlt, citromos sört iszunk. Szárítom a lányok haját. A Kicsi mentőmellényben, vízipisztollyal rohangál az esőben. Ülök a hintaágyban és írok, fúj a szél. Holnap liba lesz, párolt káposztával. Vacsorára bundás kenyér. Fociztunk is. Este Füttyös Vilkót olvassuk, mindenki barnára sülve, hajak kibontva, szedett-vedett ágyneműkben hallgatják egymás hegyén-hátán. Szuszogás, végre, végre…
Tegnap nászmisén is voltunk. Könyörgést is mondtam, van egy ének, azon mindig meghatódok, azt ismételgeti, hogy Tied vagyunk, Tied vagyunk, Tied vagyunk…szabad könnyezni egy nászmisén egyáltalán?
Most megint bőgök, az erdőben is bőgtem, azt hiszem, én már így maradok.

 

 

Szólj hozzá

E-mail címed nem kerül nyilvánosságra. Kötelező kitölteni a *-al jelölt mezőket.