Ifjúság, évforduló

Július elején (mire minden helyreállt, ruhák kimosva, cuccok elpakolva és már nem estünk át a táskákon és egyéb kacatokon) az Egyházmegyénk – hja, már ilyenünk is van, egyházadót is fizetünk, meg minden – minden évben megrendezett ifjúsági találkozójára voltunk hivatalosak.

Ez az egész úgy történt, hogy mikor az egyházba bevezető kiskaput kerestük (katolikusékhoz nem lehet csak úgy bemenni, mint egy gyülibe, helló, itt vagyok, megtérek, örüljetek), éppen az ifjúsági referens papba “botlottunk bele”. Illetve, hogy hű maradjak az igazsághoz, ő volt az első pap, aki nem verte ki nálunk a biztosítékot, úgyhogy ő maradt. 

 

faith

Így csordogáltunk be az egyetemisták programjaiba. Ha nem gyerekmisén vagyunk (itt aztán nincs vasárnapi iskola, a gyerek ott van, ahol a szülei), akkor az ő miséire járunk. Fiatalokkal agapézunk (ami itt pálinkával kezdődik és sörrel folytatódik), fiatalokkal bibliodrámázunk és általában a fiataloknak szervezett programokat látogatjuk. Sok időnk nincs, sajnos, és a gyerekeink is aprók még, bár elviszem őket szívesen mindenhová, azt hülyeségnek tartom, mikor bármi kötődő vagy egyéb nevelési apropó kapcsán hagyom, hogy szabadon mások agyára menjenek ott, ahová én akarok menni és nekem van elsősorban teendőm vagy ügyem.

Tehát a meghívás úgy szólt, hogy vezessünk műhelyt. Párkapcsolati műhelyszerűséget, ahol nem észt osztani kell, hanem beszélgetni, mesélni az életünkről, arról, hogy mi hogyan csináljuk. Mármint a kapcsolatunkat hogyan működtetjük, hogyan veszekszünk, hogyan békülünk ki, hogyan bocsátunk meg, milyen necces dolgok vannak, amikkel nehéz megküzdenünk, vagy éppen nem is lehet.

Persze, jót röhögtünk a felkérésen. Azért…..na.  A főelőadó feladata hirtelen könnyűnek és távolságtartónak tűnt. Hitelesen bepillantatni fiatalokat az életembe, na, ez azért nehéz. Főleg úgy, hogy ülnek ott egyetemista hallgatóim is, akik azt hiszik, hogy milyen jó fej vagyok (ezután nem fogják, hehe), meg azok a fiatalok, akikkel együtt zsíroskenyerezek a Csontváryban (a múzeum alatt a földszinten voltak a közösségi termeink, a gyerekeim azt hitték, hogy csontból épült várról van szó, Peti még mindig nem nyugodott bele, hogy nem látott ott egyetlen csontot sem)….milyen jól nézünk ki, megjelenünk ott G-vel, viccelődünk és mosolygunk és azt hiheti rólunk mindenki, hogy mi vagyunk az ideális páros.

Nemet mondtunk pár körben, aztán végül igent mondtunk. Én azért, mert rájöttem, hogy ez megint csak a félelem. A félelem-vezette életutam (Enneagram hatos vagyok, erről majd még regélek) megint a jól ismert biztonságos pályára rángatott volna. Szokásos kis köreim, inkább nem, inkább nem megyek, inkább nem írom le, hát…inkább nem. De köszi.

Nemet mondani már elég jól tudok. Nem a félelmeim mentén dönteni, na, az még nem megy.

eed3f763682f302b36db6436dbadc6ff

No, de akkor hát arról, hogy milyen volt?

Ijesztő és lecsupaszító, de jó. Az első kérdés, amit a kedves érdeklődő fiatalok feltettek, a következő volt: “Akartatok már elválni?” Azért ezen a ponton – büszke is vagyok rá – vettem egy nagy levegőt, és ránéztem kívülről muris önmagamra. “Te hülye, tudtad, hogy ez lesz!” G persze csak vigyorgott, ő így él, autentikusan, nem szorong, mint én, nem bizonytalan, mint én, nem fél, mint én, sokszor a saját árnyékomtól a legeslegjobban. És most akkor lépjünk be a diszkomfort zónába és meséljünk… “G még nem, én már igen, akartam.” – mondtam én, és akkor kezdődött a mesélés. És megnyugodtam, és tökjó volt, és 4 órán keresztül csak meséltünk és válaszolgattunk mindenféle vicces és szomorú és éreklődő és furcsálló és meglepő kérdésre.

Vagyok, aki vagyok. Azt mondja Richard Rohr, hogy ez az emberi létezés csúcsa, ez még az “Én és az Atya egy vagyunk”-nál is többet jelentett Jézusnak. Igen, a végére eljutott ide.

Kicsit sikerült ezt megragadni és jó volt. Ez vagyok. Igen, ezt is, azt is elkövettem, elrontottam, kihagytam. Volt, amit a fiatalok sem tudtak “tolerálni”, és kiakadtak, na neee….! De. Olyan is volt, hogy azt kérdezte valaki: de ezt hogy lehet, hogy tudtad elengedni, átengedni…ennyire királyak vagytok? És mi meg egyszerre mondtuk, hogy igen. Mert igen, rengeteget dolgoztunk a házasságunkon és rengeteg munka van benne és amiben nincs a saját munkám, abban a felelősséget sem vállalom. De ezért felelős vagyok. Nem azért vagyok felelős, hogy ne hibázzam, mert azt úgy is fogok. Azért vagyok felelős, hogy felkeljek újra. Hogy bocsánatot kérjek. Hogy ne elnyomjam, hanem legyőzzem a haragomat. Hogy ne legyek hülye liba. Hogy képes legyek elengedni dolgokat, amikhez ragaszkodom.

Azt gondolom, hogy a mi házasságunk nem “jó”. Nem egy szép sztori, amivel villogni lehet, amit érdemes példaként állítani mások elé. De működik, és azért működik, mert akarjuk. Meg szerintem azért, mert…mert elfogadjuk újra meg újra, hogy lehet, hogy vége lesz, lehet, hogy valaki meghal, lehet, hogy fájni fog, lehet, hogy…elfogadjuk, aztán nem, aztán megint, aztán megint nem, de újra meg újra megpróbáljuk elfogadni, hogy bármi lehet, hogy nem kontrollálunk ebben a kapcsolatban semmit. Aztán megint kontrollálunk, megkötöm, kapaszkodok…aztán elengedem és megint bízom. Aztán megint nem. Aztán megint igen.

connection

12 éve vagyunk házasok, és már nem tudunk veszekedni. Annyit de annyit veszekedtünk. De már nem megy. Ha valaki nyűgös, fáradt, dühös a másikra, az meg pofátlanul beszól, aztán kezdődne a játszma…már nem kezdjük el. Nem sértődünk meg egymásra. Nem hordozom magamban a “szerintem máshogy kellett volna”, “miért nem inkább így”, “ezt nem így képzeltem” sérelmeket. A fene ott egye őket! Már nem annyira fontosak. Nem mindegy, hogy igazam van, vagy nincs? De, tökmindegy. Inkább ne legyen. Ha meg az egyikünk ráhagyja a másikra, és kiderül, hogy amaz volt a rossz döntés, akkor meg röhögünk. Vagy azért belekezdünk, hogy látod, látod…és akkor azon röhögünk. Ide jutottunk.

Hagyjuk egymást aludni, sportolni, szabadon menni. Nem pampogok, mennyi volt a foci, nézd, sokkal kevesebb volt a jóga. Elmosogat. Közben eldünnyögi, hogy minden pohár foltos, mert én nem tudok mosogatni, s én egyrészt tudom, hogy igaza van, másrészt azt is tudom, hogy nem is gondolja igazán komolyan, hogy nincs szüksége arra, hogy megbántson, ezért én is csak visszaszólok valami csípőset, de az sem csíp. Mind két boldog nyugdíjas…hehe…

Azt látom, hogy a tizedik éven túl mindenkinek megvan a maga útja. A férj erre megy, a feleség (általában a gyerekekkel) arra. Nálunk valahogy úgy alakult, hogy együtt megyünk. És sokszor én vagyok az egyetlen nő. Más feleségek nem…miért? Nem ül fel a bringára, nem megy el billiárdozni, nem jár be focira megnézni az aznapi gólokat. S fordítva is…egymás munkahelyére is bejárunk. G-t mindenki ismeri, mert minden nap benn van nálunk, ha másra nem, egy kézfogásra beugrik, egy viccre, egy élménybeszámolóra, egy foci-eredmény egyeztetésére…én is letekerem a balatonkört, sőt, feltekerek a Mecsekbe is! Mert ez a közös. S már hallom a kérdést, hogy miért nem a női program a közös…majd egyszer, erről is írok, ehhez is lenne egy-két gondolatom.

A tizenkettediket ünnepeljük. Most, mert ma van egy szabad egész napunk, kettesben.

Na, ennyi fért ebbe. Megint egy kis történet, egy kis megosztás, magamból.

Jól esett. Ezért szeretek blogot írni. 🙂

 

13 Hozzászólások

  1. PMZsusays:

    Mi meg ezért szeretjük, hogy blogot írsz. 😀

  2. 🙂 akkor jó.

    apropo, szegény blog azért néz így ki, mert frissítjük a sablont és ez addig is valami átmeneti alapsablon (ezen is elkezdtünk összeveszni – emailben!!! – aztán kibékültünk), de majd hamarosan megint szép lesz.

  3. Klaudiasays:

    A tartalom a fontos nem a külcsín… és az itt nagyon értékes 🙂
    Mi tíz éve vagyunk együtt. Túl jutottunk a nagy krízise(ke)n, három év komoly munkája van benne. Azóta mi is úgy működünk, ahogy írod 😉 A sokat emlegetett kompromisszumok, ego mentesítés és az érzelmi bölcsesség, ezeket kellett fejlesztgetnem. És igen, a gonoszt le kell győzni, nem elnyomni.
    Boldog évfordulót Nektek! 🙂

  4. Köszönjük, és viszont! 😀

  5. zsanettsays:

    És miért pont katolikusékat választottátok?

  6. Hehe, Zsanett, ez a történet megérne egy misét…azt hiszem, hozzánk a katolikusok illenek a legjobban. Pozitívabb az emberképük, sőt, nagyon is pozitív. Meg jóval univerzalistábbak és humanistábbak, mint “odaát” és ez nekünk tetszik. 🙂

  7. Krisz76says:

    Liv én csak arra lennék kíváncsi hogy amíg jóga, meg foci addig ki van a gyerekekkel, felváltva, vagy azért van segítség rendszeresen? Valamit nagyon rosszul csinálunk, mert állandóan a gyerekek körül forgunk, igaz a 8-19-ig tartó munka után nem sok szabad idő marad

    • Szia, jóga vagy reggel van öttől, vagy este fektetés után. Foci hetente kétszer van, és akkor én vagyok velük.
      Ismerős az érzés, mi is állandóan a gyerekek körül forgunk, bár mi szigorúan csak négyig melózunk, de akkor is.
      Rendszeres segítségem csak nyáron van, de van bébiszitterünk Pécsett is, hogy el tudjunk menni esténként. Most próbálok visszaemlékezni, hogy ez milyen gyakran van, hát, talán pár hetente egyszer. Nem vagyunk nagy eljárósak, de ilyenkor, nyáron kicsit szabadabbak vagyunk. Nekem ez nagyon jót tesz; míg kicsik voltak a gyerekek, én évekig szó szerint sehová nem mentem.

  8. Nálunk Gábor madarászni jár el. Akkor, amikor épp nem dolgozik…
    Ennek fejében én is leléphetek néha egyedül, bár az nem rendszeres, de akár egy hétvégére is bevállalja a gyerekeket. 🙂 Egyébként meg nekünk is van bébiszitterünk, mert különben szülőire meg hasonlókra nem tudnék elmenni.
    Olyan sok dologgal együtt tudtam “rezegni”, a legtöbb nálunk is nagyon hasonlóan alakult az évek során. De mindig meghat, ahogyan leírod Liv! <3 🙂

  9. “Nem hordozom magamban a “szerintem máshogy kellett volna”, “miért nem inkább így”, “ezt nem így képzeltem” sérelmeket.”

    Ezt hogy csinálod???
    Hogy szereled le ezeket a gondolatokat? Mert gondolom azért dühít, ha… Megtanultam, hogy ne szóljak be, mert felesleges, meg inkább szeretem Őt. De magadban hogyan győzöd le? NAGYON érdekelne!!!

    • Réka, azt hiszem, ezt nem csinálom sehogy, így alakult és kész.
      Sok minden azért nem fáj, mert elébe megyünk. Ha dühös vagyok, akkor inkább azzal kezdem, hogy én most dühös vagyok, és amit mondani fogok, azt ezért fogom mondani. És akkor így dühít is, el is mondom, hogy dühít és lehet, hogy őt meg frusztrálja is, hogy mit dühöngök, de mégsem bántjuk meg vele egymást.
      Aztán, sokszor már el se kezdem mondani, mert érzem, hogy jó így is, nem kell.

      Tehát az érzések ugyanazok, csak a fullánkja van kivéve az egész ügynek, ez így érthető vajon? 🙂

  10. Gyrussays:

    “Ellibbentében
    mutatja minden levél
    színét s fonákját.”

  11. Azt hiszem, értem. Valami ilyesmi alakult nálam is. Sokszor azért nem “szólok be”, mert sokkal fontosabb számomra Ő, az, hogy szeressem, a házasságunk, mint az, hogy nekem legyen igazam… És valahol nekem is jobb így. 🙂
    Persze nem mindig sikerül…
    De ez tetszik, hogy azzal kezded, hogy haragszol és utána támadsz. Így nem olyan éles.

Szólj hozzá

E-mail címed nem kerül nyilvánosságra. Kötelező kitölteni a *-al jelölt mezőket.