Blog fordulat

Folytatni akarom és fogom a blogot. Ez a döntésem. Nem volt egyszerű, de így öntöttem. Nem akarok zárt blogot írni, mert az nem az igazi. Ez az igazi, műfajilag ez a blog, nem a zárt, ahol “pampoghatok kedvemre” ahogy G mondaná. Némelyek már a Fb-on is azon dilemmáznak, hogy jó-e, hogy minden bejegyzést mindenki lát? Fene se tudja. Én rájöttem, hogy nekem jó lesz így, ahogy most van, igényem is, szükségem is van erre a blogra és mióta 1000 katt alá csökkent a napi olvasottsága, azóta nyugodtabban is írok ide. Talán marad egy mag, aki szívesen olvassa majd. Mert aki azt mondja, hogy “ó, én csak magamnak írok”, az szerintem gondolja át még egyszer…nekem fontos és jól esik a visszajelzés, és most nem a “valaki majd úgyis egyetért!”  jelenségről beszélek. Nem feltétlenül kell egyetérteni, sőt.

Azonban ahhoz, hogy folytatni tudjam, kénytelen leszek pár dolgot leszögezni. Sok mindenben megváltozott, megfordult a gondolataim folyama és iránya. Ezeket muszáj lesz tisztázni, mielőtt tovább megyek. Nekem is jól esik végre leírni konkrétumokat, és talán másnak is hasznos lesz majd. Lehet, hogy ez egy bejegyzéssorozat lesz, ezt nem tudom most még eldönteni.

Nevelés

Először is, hosszan tartó (talán most is tart?) zavaromat példázandó szeretném ezt a képet ide illeszteni. Már nem tudom, hol, de egy blog komment szekciójában találtam, és ezért nem tudom megjelölni a forrását, de ha valaki esetleg tudja, akkor szóljon és beteszem a linket. Nem aratom le érte a babérokat. Hogyan is kell akkor nevelni?

Voltatok már úgy, hogy azt éreztétek, hogy “valami nem stimmel”, de aztán elhessegettétek magatoktól ezt a kis rossz érzést? No, én sokszor, ebben mondhatni profi vagyok. Profi. Talán ezért is dőltem be (most csak rólam van szó!) a kötődő nevelésnek olyan elánnal és olyan 100% meggyőződéssel. Persze, ez nem volt 100% és arra a pár %-ra kellett volna odafigyelni…mint mindig arra a pár %-ra kell…

Mi is történik? Az ember leánya elolvas ezt-azt, aztán elérkezik egy pont, amikor elkezdi kompetensnek érezni magát a témában. Én a sok szentimentális című könyvtől nem szélesebb látókörű lettem, hanem talán még szűkebb látókörű. Aztán azt csak évekkel később vettem észre, hogy sok döntésemet a félelemre alapoztam. Elkezdtem “biztosra menni”. És félni.

Olvasta valaki a “Mérgező szülők” című könyvet? És hallott arról valaki, hogy a gyerek eredendően rossz? Na, ez a két kiindulópont hogyan fog valaha is jó végeredményre vezetni? Vagy akár az egyik? Vagy a szülő, vagy a gyermek (vagy mindkettő) veszélyezteti a jövő pozitív kimenetelét.

Én elkezdtem a gyermekeimet nevelni és rájöttem, hogy nem tudom jól csinálni. Ekkor megérkezik a bűntudat, a tehetetlenség. Erre keresünk valami teljes és átfogó megoldást, nem? Mik a lehetséges válaszok a mi tehetetlenségünkre, a félelmeinkre, aggodalmainkra a gyerekeinkkel kapcsolatban? A fenti kép, például. Ez a válasz:

A gyerek maradjon otthon, mert a te felelősséged, és elrontod, ha nem így teszel.

A gyerek menjen közösségbe, mert nem fog szocializálódni.

A gyerek kizárólag alternatív közösségbe menjen, mert ott az ő fejlődésének megfelelően bánnak vele.

A gyerek ne menjen közösségbe, mert ott esetleg sérülések érhetik a lelkét.

A gyerek otthon szülessen és háborítatlanul, különben nem fog optimálisan fejlődni.

A gyerek kórházban szülessen, mert ott azonnal meg lehet menteni egy esetleges életveszélyből.

A császárral születettek maradandó lelki sérüléseket szenvedtek.

Kell oltás, mert…..

Nem kell oltás, mert….

Ilyesmik, és akkor még csak épp elkezdtem.

Reakciók

Na, akkor tabula rasa, gondoltam én, és elkezdtem stabil pontokat keresni a “rendszerben”. Nem sok van szerintem.

1. A gyerek tiszta lelkű és kiszolgáltatott – elsősorban nekünk szülőknek van kiszolgáltatva. A gyerek jó, akkor is, ha erkölcsileg rosszat tesz, ez világos.

2. Én, akinek a gyerek a felelőssége, akire rábízatott, tökéletlen vagyok, sosem leszek elég türelmes, kedves, kompetens, odaadó, a testi és a lelki táplálék, amit adni tudok, mindig tökéletlen lesz (hacsak nem hiszünk feltétel nélkül valami fentihez hasonló ultimátum-szerű mondat-tömegben).

3. Én keresztényként azt mondom, hogy ha Isten ezt tudta és “vállalta a kockázatot”, akkor ez mégis csak rendben van valahogy. Mi, sebzett, megtört, különféle bonyolult és nehéz tapasztalatokkal rendelkező szülők kell felneveljük valahogy a gyerekeinket és tudomásul kell vennünk, hogy ez nem fog tökéletesen sikerülni, de megtehetjük a legjobbat, ami tőlünk telik. Most már csak az a kérdés, hogy ezt hogyan fogjuk csinálni.

Megtenni a tőlünk telhetőt

…de milyen áron?

Ezt játssza ki ellenünk minden és mindenki.  “A legjobbat akarod a gyerekednek?” -kérdezi mindenki! A korai fejlesztő, a baba nyelvtanfolyam, az együtt alvást propagálók, a babahordó kendőt áruló oldalak, az alternatív oktatási rendszerek, a magánovik, az otthonoktató könyvek, a védőoltás-reklámok, a védőoltás ellenes kampányok, az anyatejes világnap plakátjai, a tápszeres dobozok, az otthonszülős oldalak, a kórházi szülészetek és még lehetne sorolni. Én most a blog témáit érintettem.

Sosem felejtem el, mikor tavaly odajött hozzám egy anyuka és megkérdezte tőlem, hogy mit tennék a helyében. Babát várt és még szoptatta a nagyobbat, de vérezgetett, volt egy vérömleny a placenta mellett. “Olyan lelkiismeret-furdalásom van miattad, Livi, mert te azt írtad a blogban tavaly, hogy nem választasz el gyereket. És te olyan jól csinálod. De akkor én most milyen károkat fogok okozni a nagyobbnak, ha elválasztom? Milyen anya vagyok így?” Majdnem elsüllyedtem szégyenemben, ott azonnal bocsánatot kértem tőle, és azt mondtam, amit őszintén gondoltam akkor: én elválasztanám a nagyobbat a még meg nem született érdekében. Hetekig pocsékul éreztem magam az ilyen és hasonló kijelentéseim miatt.

Hogyan is tudnánk megmondani, hogy kinek mi a legjobb? Hogyan is állíthatnánk, hogy egy fajta út, koncepció mindenkinek jó lesz? Mi ez? Egyfajta elitizmust érzek, talán ez a válasz.

Egy kedves blogtárstól, Andreától idézek, aki meg ezt írta a FB-on:

Nekem tökéletesen megfelel, hogy Mátyás királynak Budán van a világ közepe, a cinkotai kántornak meg Cinkotán. Csak amikor oda érünk, hogy nekem azt következne mondani, hogy “Önnek teljesen igaza van és ettől a pillanattól úgy akarok élni, ahogy Ön helyesnek gondolja”, akkor…

Na igen, akkor… De még csak nem is ez a fő-fő lényeg, hanem hogy ezek a mondatok félelmet szülnek. Félelmet. Félelmet attól, hogy ha nem így vagy úgy döntök, akkor bajt okozok, kárt teszek. Félelem motiválja a döntéseinket és a félelemből meghozott döntés szerintem elég  gáz döntés. Mit lehet vajon rá alapozni?

Félelem

Igen, félek. Félek, hogy a gyerek majd ilyen meg olyan lesz, hogy az óvónénije megbántja, hogy a suliban nem értékelik majd az egyéniségét, hogy rossz társaságba keveredik, hogy nem lesz stabil a kötődése, hogy nem lesz elég okos, hogy csak 1 diplomára futja majd neki, hogy csak 4 nyelven fog beszélni, hogy bulizni megy majd, hogy nem lesz keresztény, hogy sok műanyag játék kerül a kezébe, hogy ….na, szóval végtelen a tárház.

És akkor most mi legyen? Kezdjek el a félelmeim alapján nekilátni a dolgoknak? Ha így lenne, azt sem tudnám, hová kapjak, ebbe a helyzetbe kerültem én is. Persze, választhattam volna “egy valamit”, de neeem, nekem mindenről tudni kell a pro és kontra érveket is. Irigylem azokat, akik nem ilyenek, tényleg.

Szerintem sokan nem tudják magukról, hogy félnek. Ha más nem, a gyerekeik lebuktatják őket. A világot alapvetően életveszélyesnek tartják, ahol mindenki csak bánt, ahol semmi jó nem történhet velünk (kivéve az általunk választott védőburokban, persze). A gyerekek nem mernek. Meg se próbálják. Ezt eredményezi a túlféltés meg a totális bizonytalanság a szülő részéről. Tapasztalatból mondom, az enyémeknek is vannak már ilyen vonásaik. Nem kell ezt tudatosan átadnunk, megy ez nekünk anélkül is,  a gyerek érzi, “leveszi”, átéli.

Megy ez

Azt látom, hogy sokan nagyon jól csinálják: a szülők humoruknál maradtak, nem veszik magukat halálosan komolyan, szembenéznek a nehézségekkel, el merik engedni a gyerekeik kezét, bíznak bennük, úgy igazán, hagyják, hadd formálódjon a világképük, emellett persze észrevétlenül csorog beléjük a gondolkodásmód, a kultúra, az alapvető emberi értékek, amiket nem elmagyaráznak, hanem megélnek. Aztán hadd menjen a gyerek, amerre lát!

Végre kimondhatom: élünk! Élünk, és nem azért csinálunk valamit, mert “jót tesz”, vagy “fejlődjön a motoros képesség”  vagy “mert így kell”, hanem csak úgy. Nem fut a lábjegyzetben az okos referencia, hivatkozás. Nem azért csináljuk, mert az “indiánok is így csinálták”.

Félelmetes dolog ez, de ahogy elkezdtem elengedni sok “megkövült” dolgot az életemből, rájöttem, hogy egy utat érzek a helyesnek: elengedni őket, hagyni őket, hadd formálódjanak a maguk módján és ütemében. És ez most olyan nehéz és olyan izzadtságszagú, mert hát a lényeg nem is változott, hiába is kérdeznétek rá konkrétumokra. Szabályok továbbra is vannak. Be is vannak vasalva. Minden látszólag ugyanolyan.

Én változtam. Azok a kis rezgések, jelek változtak, amik felőlem áradnak feléjük. Vagy mondhatom úgy, hogy felőlünk, mert ebben G is partner. De komolyan, csak ennyi változott.  Azt érzem, a gyerek úgy jó, ahogy van. Hogy képes és képes is lesz élni, megtalálni az értékeit, kamatoztatni a kis ügyességeit, szeretni az életet és bízni, biztonságban érezni magát, bárhol is van.

És a fene megette, ha ezek a dolgok tőlünk független, nem befolyásolható dolgoktól függenek! A fene megette akkor, mert akkor nincs más választásunk, mint a félelem! Ha a gyermek rövid és hosszútávú testi és lelki egészsége a születés módjától, a táplálás módjától, az otthon- vagy nem otthon maradó anyától, az oktatás minőségétől és mennyiségétől, az oktató személyzettől, a korosztályos nyomástól, stb. függ, akkor tényleg nem tudok mit mondani, mert akkor megette a fene az egészet.

Felicitasz blogján olvastam ezt és soha nem felejtem el:

Fel lehet nevelni a gyereket az elszenvedett (és nyilván nyomot hagyó) korai veszteség dacára is egészségesnek és boldogságra alkalmasnak. Ebből a szempontból mindegy, hogy kényszer vagy rossz döntés az oka a veszteségnek – ha az utóbbi, akkor ráadásul van esély gyors kármentésre is, a döntés megváltoztatására.

Ennél jobb végszót nem is tudnék ennek a zavaros írásnak a végére biggyeszteni. Tudom, hiányos, rövid (hosszú?), sarkító (általánosító?)…amit mondani akartam az talán a következő: bízzunk magunkban, bízzunk a gyermekeinkben és hallgassunk a mi belső hangjainkra. Ne arra, ami könyvbekezdéseket böfög vissza, hanem arra, amit első, ösztönös reakciónkból elhessentenénk magunktól. Arra a pillanatnyi rossz érzésre, arra a pillanatnyi kis bizonytalanságra…a fene se tudja, mire. Próbáljuk meg a sok felénk áradó információt a helyén kezelni: információként. 

 

 

58 Hozzászólások

  1. Zsuzsisays:

    Liv! Először is nagyon jó, hogy marad a blog!
    A bejegyzés többi része pedig…milyen jó tőled az ilyen jellegű írásokat olvasni! És bizakodok, hogy a félelmek lassan majd mellőlem is elkopnak.
    Szép napot,

    Zsuzsi

  2. dzsaszpersays:

    János apostol első leveléből:
    “A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet.”

    És valóban, nem tökéletes bennünk a szeretet. Ezzel jobb ha tisztában vagyunk, de ezért félnünk nem kell.

    Avagy Kányádit idézve:
    “csak az nem fél kit a remény
    már végképp magára hagyott

    én félek még reménykedem
    ez a megtartó irgalom
    a gondviselő félelem
    kísért eddigi utamon”

  3. Biobabasays:

    Szia Livi, Kispálék azt éneklik, hogy “Beszél, aki keres,/hallgat, aki talál”.

    Szerintem ez az egész olyan, mint a szombatnap-kérdésköre a Bibliában. Meg az egész törvény lényege. Törvényként ragaszkodsz, ahhoz, amit olvasol, vagy meglátod a lényegét. A kötődő nevelés válhat valaki számára törvénnyé, bár szerintem akkor nem értette meg a lényegét. Az otthonoktatás szintén válhat törvénnyé, de akkor nem értette meg a lényegét. A szoptatás, az otthonszülés, az iskolába járás, a kórházban szülés, a waldorf stb. Igen, mind lehet törvénnyé. Gondolom, erre gondolsz.

    Szóval visszatérve a szombatnaphoz:) A törvénykezés közben elvész a lényeg.

    A félelmek végig fogják kísérni az életünket, aztán az aktuális élethelyzetek, olvasmányok stb. meg szépen befolyásolnak valamilyen szinten. Bár az ember általában úgy választ olvasmányt, az tetszik neki, amit egyébként is az adott helyzetében, az adott világnézete szerint már eltökélt magában, csak talán még nem tudta megfogalmazni. És lám, jön valaki, aki kimondja helyette. És akkor jön valami aha-érzés.

    Vannak többé vagy kevésbé beolyásolható emberek. De ez se a spanyolviasz, hiszen a Bibliában erre is ott van a példa:) Az áldozati hús evésével kapcsolatban. Lehet enni, ha valaki érti a dolog lényegét, de néha jobb, ha mégsem eszik, a másik miatt… Nem biztos, hogy az a baj, ha követünk egy utat, hanem inkább azzal, hogy hogyan tálaljuk azt, mit okoz a másiknál.

    Itt jönnek be a gyerekek is. Lehet azt mondani pl., hogy azért nem jár a gyerekem/ jár a gyerekem iskolába, mert neki ott jó. De ezt én úgy hívom, hogy a gyerekek mögé bújás. A gyerekeink csak elszenvedői egyelőre még a döntéseinknek. Tehát szerintem nem arról van szó, hogy a gyerek azért jár , vagy nem jár iskolába, mert az neki jó, hanem azért, mert a szülőnek így jó. Azt hiszem, ez az összes többire áll.

    Ha nem hoznánk az életben döntéseket, csak egyhelyben toporognánk. És attól, hogy valamit én csinálok, az még nem szabadna, hogy a másik számára törvénnyé váljék. Ez valószínűleg az én kommunikációmon is múlik, és hogy mennyire veszem figyelembe a másik befolyásolhatóságának tényét, mert lehet, hogy ami nekem megfelel, az ő körülményei közt nem jó. Pusztán azért, mert nem vagyunk egyformák. A 38-as cipő nem fog felmenni a 40-es lábra. Fordítva se:)

    Sajnos az van, hogy sokszor a félelem miatt védekezni kezdünk a döntéseink miatt, és elkezdjük igazolgatni azokat:(

    • Hű, ezt jól leírtad. Ilyenkor azon gondolkodom, hogy nekem nagyon nem kellene írnom… 🙂

      Azt hiszem, hogy azért írtam le ezeket a dolgokat, mert végre rájöttem erre-arra. És néha bizony azon agyalok, hogy mi van akkor, ha csak az én fejemben keveredtek össze nagyon a dolgok, a “többi ember” (bárki is legyen az… :)) meg éli természetesen azt, amit él és jónapot.

      Manapság könnyű félni. Főleg a gyerekekkel kapcsolatban. És főleg, ha elkezdek őszintén azon gondolkodni, hogy mit miért teszek. “Ignorance is bliss”, mondja az angol és tökre igaza van.

      És abban is igazad van, hogy ha a gondolatmenetemet követem, akkor tényleg az én döntéseimet “szenvedik” a gyerekekim, a szenvedés nem feltétlenül negatív ebben az értelemben. De ez így van. Kérdés, hogy mi a jó neki? Jól látom-e ezt, hiszen én is csak egy szubjektív teremtmény vagyok?

      És igen, lehet, hogy mondjuk 10 nő ugyanazt a jót akarja a gyerekének, mégis 10 különböző döntés lesz belőle, és nincs is ezzel semmi baj. Amíg nem jön be a “törvény” a képbe, ugye…

      Hát igen, a törvény. Persze, mondhatjuk, hogy aki nem érti a lényeget, az törvénnyé teszi a betűt, ideológiává az információt. Leírásból előírás lesz. Elég csak egy szó, egy mondat: “a gyereknek az anyja mellett a helye…a szülés természetes folyamat…” ennyi csak, pár szó. És kész a törvény. Aztán eltelik egy kis idő, mire rájövünk, mi az a kis nüansz, ami zavaró a szép egész képben.

      Köszi, hogy ezt leírtad, elgondolkodtattál.:)

  4. megint a véletlen hozott ide, Liv, légyszi, csinálj Facebook oldalt a blognak, arra való az a felület szerintem, úgy jobban tudnám követni, így meg mindig csak évente jövök…
    Nem volt zavaros, tökéletes volt. Nekem a lényeg: nem túl komolyan venni magunkat… Sokan kértek tőlem is tanácsot, most mindegy, mivel kapcsolatban, mindig nagyon-nagyon óvatos voltam ezzel kapcsolatban.
    Igen, minden úgy van, ahogy mondod.
    Nekem csak a kereszténység 38-as cipő (40-esen járok:)), ezzel nem tudok mit kezdeni, teljesen idegen.
    Nem tudom, miért merült fel, hogy abbahagyod (nem mindennap olvaslak, mint írtam), majd utánanézek, de ne. légyszi ne.
    Fészbúkra vele, hadd tegyem végre a kedvenceim közé:)
    orsi

    • Erre még nem is gondoltam: lehet, hogy azért vagyok keresztény, mert 38-as a lábam???? 😀 Hogy mik vannak?! 🙂

      Köszi, Orsi! Te már akkor is halk voltál, amikor én még igen hangos…
      jól van, mindjárt kirakom oda is.

    • Biobabasays:

      Szia Kamcsatka:)
      nekem vannak fenntartásaim, ha úgy fogalmazunk, hogy ne vegyük magunkat komolyan. Olyankor hiteltelenné válik az ember. Azt hiszem, ezek azok a nüansznyi dolgok, amiknél vigyázni kell. Törvénykezés és a szabadság.

      A lábméretnél maradva: mintha nem venném komolyan, hogy nekem 40-es lábam van, és belegyömöszölném a 38-as cipőbe. Nem lesz kényelmes.

      Mindenkinek a saját belátása szerint kell(ene) élnie az életét. Hiszem, hogy mindenki elszámol a lelkiismeretével a saját kicsi zárt szobácskájában legalább. Ott nem nagyon tud hazudni az ember.

      A nagy döntéseink mögött millió kis apró döntés, körülmény húzódik meg. Éppen ezért nem biztos, hogy mindenkinek ugyanazt kell csinálnia.

      Pl. a baba valódi táplálékának az anyatejet tartom, de ha valakinek nincs tejmirigye, akkor attól nem várhatom el, hogy márpedig szoptasson, legfőképp nem ítélhetem el amiatt, ha nem szoptat. De ettől még nem mondom azt, hogy jó a tápszer, az anyatej pedig rossz.

      Ezért mondom, hogy mindenki saját magáért tartozik felelőséggel, nem maga miatt, hanem a másik miatt. Ha valamiről a magam számára meg is vagyok győződve, nem tehetem azt törvénnyé a másik számára, de attól még a magam számára igaznak tartom. Különben ahogy mondani szokás olyan leszek mint a szélfútta nád, és szétfolyik az életem. Az, hogy időnként a döntéseinket az utunk fényében felülvizsgáljuk, megint más.

      De semmi jogom kárhoztatni a másikat azért, mert más úton jár. (Ha azt akarom, hogy mások tiszteletben tartsanak, nekem is tiszteletben kell tartanom másokat. Még akkor is, ha aztán végül engem mégsem tisztelnének meg a tiszteletükkel. Persze ez nem könnyű.)

      Na, nem tudom, hogy ilyen filozófiai síkon mennyire világos:)

      • szia Biobaba!
        volt még egy kicsi kötőszó: TÚL komolyan venni magunkat. Nem vagyok bizonytalan abban, hogy “megfelelően” cselekszem, de mostanra egész jól ismerem a hibáimat, és próbálom nem eltitkolni őket. Sajnos zsigerileg van bennem egy olyan, hogy megfelelni egy külső képnek, de tudatosan törekszem arra, hogy ne ez irányítson.
        Napról napra világosabban látom, hogy a gyerek iszonyú okosan és felkészülten érkezik, vagyis minél kevesebbet irányítgatjuk és kényszerítjük, annál ügyesebben szocializálódik – ennek persze fontos feltétele a közvetlen környezete, ezt próbálom én biztosítani.
        Liv azt mondja, sok út van. Nekünk volt utunk pl a normál bölcsi és ovi mindkét gyerekkel, és nem kifejezetten azért ám, mert ez a gyerek érdeke volt, hanem mert “nekem jó volt” (nem volt jó, mert dolgoznom kellett, ezért jártak bölcsibe is). De ettől van, aki elkezd sápítozni, hogy szegény gyerek (velük nem tartom a kapcsolatot :D). Ők nem tudják, hogy ezek a helyek kiválóak, vagyis akik ott vannak.
        Én egyébként irigylem azt, aki eleve tudja, hogy mi a jó, nekem ez ÚT, és sok minden változik (úgy látom, Livnél is így van), és baromira sokszor frusztrálódok sokszor és nem vagyok hálás ezekért a tapasztalatokért őszintén szólva. Én sokkal jobban szeretném, ha szilárdabb lenne a világképem.
        Viszont ezzel a rugalmassággal nyitott vagyok, és sok mindent be tudok fogadni, és nagyon érdeklődő is vagyok.
        Talán eltértem a tárgytól, nem tudom:)

        • Biobabasays:

          Szerintem mindenkiben ott van, hogy meg akar felelni másoknak. Ha már társas lények vagyunk:)
          Ezért is lehet a Bibliában:), hogy a szeretet a legfontosabb, és átírja a törvényt.

          • ezzel tökéletesen egyetértek, és ez a vezérlő elvem, bár nem a Bibliából tudom:)

  5. ja és a hallgatás: stimmel. egyre halkabb vagyok:)

  6. fussunk neki még egyszer: nekem is 2 profilom van, egy személyes meg egy blogos, jobb így (nekem). Arra akartalak kapacitálni, hogy csinálj külön oldalt a blognak:)

    • Ja, jól van, látod, tök hülye vagyok hozzá, azt meg hogyan kell?

      • hú, hát sok-sok nyomkodással meg kísérletezéssel 😀 nehezen tudnám rekonstruálni, de főoldalról kell kiindulni, hogy oldal létrehozása, és aztán azt gyúrni tovább

  7. bocsánat, túl gyorsan nyomkodok: szóval a blogos profilomban pl. beállítottam, hogy a blogbejegyzések amint itt megjelennek, ott is megjelenjenek (networked blogs segítségével, de a fészbúkon nyomkodva jöttem rá, neked versenyelőnyöd van a férjed miatt:)).
    Továbbá oda olyan dolgokat írok v. osztok meg, amik a blog témáihoz kapcsolódnak, nem személyesek.
    csak egy ötlet, ajánlás, nem biztos, hogy te is így akarod persze.

  8. bodzássays:

    Biztos ismered ezt a könyvet Liv:

    http://www.okosbaba.hu/konyvajanlo/106-az-elveszett-boldogsag-nyomaban-a-kontinuum-elv

    Évekkel ezelőtt olvastam,most eszembe jutott. Milyen jó lenne olyan természetes közegben élni, óvoda, iskola nélkül, de a mi kultúránk egészen más, bár vannak dolgok, amik átvehetők. Néha teljesen leegyszerűsítem a dolgokat: szeretni a gyermeket, megadni azt a biztonságot, amire szüksége van, apát ÉS anyát. Ha az alap megvan, mi baj lehet? A többi alakul, alakítja majd a kis lelkük, a személyiségük. Elfogadni őket olyannak, amilyenek. Talán nem is kell nevelni,csak finoman irányítani.

    Amíg kicsik, ti, a szülei hozzátok meg a döntéseket, ez természetes. Nagyot nem lehet tévedni, ha odafigyelés és szeretet van, ez biztos. A kis tévedések meg beleférnek. Fontos a bizalom, az őszinteség. Hogy soha ne kelljen a szüleikben csalódniuk. Ahogy ti éltek Liv, az példaértékű. Tökéletesnek meg nem kell lennie, elég, ha emberi. Sokat tanulnak tőletek, abban tudtok a legtöbbet tenni értük, hogy milyen példát mutattok. Mit visznek majd magukkal a szülői házból.

    • Egyetértek. Igen, olvastam a könyvet, innen az indiános beszólásom. Szóval az indiánok tényleg szuper módon nevelték a gyerekeiket, de szerintem a boldogság nem valahol a dzsungelben veszett el. Ennyire azért nem rossz a helyzet szerintem sem, a megoldás itt van a szemünk előtt. 🙂 Remélem.

  9. én most a saját óriási gyereknevelési bakijaimon rágódom magamban egy ideje, és ebben az önelemző folyamatban nagyon jólesett tőled vmi olyasmit olvasni, ami bennem is lakik, nem pont így, nem pont ezekben a mérföldkövekben, lényegében mégis pont így, pont most – pont, pont, pont. az első gyerekemet már a világban terelgetve, a másodikat még csak a pocakomban növesztgetve épp jókor jöttek a gondolataid, liv, bölcsek is, anyaiak-emberiek-nőiek is, szép-kerek tökéletlenek és szép-kerek tökéletesek is. köszönöm! (és ebből az egyik legfontosabb mondandó számomra épp az, hogy sose akarjam más helyett jobban tudni, mi neki a legjobb, (főleg, ha ha még a magam legjobbját is rendre revideálom :D))

  10. liv, ne hagyd abba.
    az eggyel ezelőtti írásod pl. nagyon megérintett. (talán majd kifejtem valamikor)

    kamcsatka, neked nincs readered? http://www.google.com/support/reader/?hl=en

  11. Betty Valdmansays:

    Én Izraelben élek. Ide jöttem férjhez. Első gyerek, nem közös. SEMMIT sem tudtam/tudok a gyereknevelésről/gyerekápolásról, etetésről…stb..AMit itt látok, az szerintem a lehető legjobb. Mindent lazán vesznek, sok szabadság a gyereknek, korán elválasztják őket, mert nincs gyes/gyed..stb.. Anyu megy vissza dolgozni három hónap után, különben felkopna az álluk. Mégis a felnőtt generációk irigylésre méltőan önállóak, kötődnek MINDKÉT szülőhöz nagyon, sikeresek, okosak, magabiztosak, hatalmas szivük van. …stb..Nem tudom , mi a titka, de nem a sok túlokoskodott európai maszlag, az biztos. Rettegtem, hgoy itt kell majd nevelnem a gyerekemet, de napról napra úgy érzem, hogy keresve sem találhattam volna jobb helyet neki. Mindenki közvetlen, az egész ország egy nagy falu, teljesen általános, hogy jönnek hozzánk az utcán oda az idegen, édes kis gyerekek, és simogatják az enyémet..mert csak…A felnőttek is imádnak minden gyereket, nagyon érzelmesek, 8 év alatt egytlen kiégett emberrel sem találkoztam..és ez már szinte hihetetlen…de így van. Ilyen felszabadultan nevetni, sírni, örülni, fájni embereket még nem láttam..talán dél amerika lehet ilyesmi…legalábbis ezt hallottam…Mo-on ezt nem lehetne kivitelezni, ott nem lenne majd olyan a gyerekem, mint itt lesz, mert más kultúra, és nem is bírálok senkit, csak leírom az örömömet, hogy mekkora terhet vette le rólam az, hogy ide jöttünk :)))) (megjegyzem, nem vagyok zsidó, nem vagyok “idevaló”)Egy millió kérdésem van még, a kislányom majdnem 9 hónapos, ugyhogy minden nap megkérdezek valakit valami miatt..leginkább a boltban, buszmegállóban, liftben :o))

  12. Mártisays:

    Nagyon jó volt olvasni, köszönöm:)

  13. Regisays:

    Sok mindenen mentünk keresztül mi is mint család, pláne mint szülők, folyton változva, keresve a jót.
    Nagy tapasztalatom, hogy a srácaink 2 teljesen más személyiség, így 2 külön út vezet hozzájuk.

    Ami számomra vezérfonal:
    “A gyerek a szülő hátát nézve nevelkedik. Nem az számít, hogy mit prédikálsz neki, hanem hogy mit teszel akkor, amikor azt hiszed, hogy nem lát.” (Nemes Ödön: Szabadon, örömmel, szeretettel)

    (Nem tudom ismered-e az idézett könyvet. Ha igen, akkor tudod, hogy “alapmű”, ha nem, akkor szeretettel ajánlom. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog! Amúgy nem gyereknevelési könyv.)

  14. dittarekasays:

    Szia!

    Azt olvastam Kitzinger: Miért sír a baba? c. könyvében, hogy 4 tanácsból 1 válik be 🙂

    A legjobbakat kívánom, Livi, és azért remélem, az idén találkozunk 🙂

    • Szia, Ditta, hát ez a találka nem akar összejönni, nem? Na, majd a babahordozó héten, remélem, ott leszek.

  15. Egy ideje engem is nagyon hasonló gondolatok foglalkoztatnak, bár máshogyan és másra jutottam el. Igen mély ez a téma, és sok gondolatot generált bennem mindaz, amit leírtál.

    Félelemből dönteni…

    Nem akarok mások nevében beszélni, így a magaméban teszem. Engem nem a félelem motivált az otthonoktatás melletti döntésben és ma sem az motivál. Nem tudom, hogy van-e olyan otthonoktató, aki ez alapján dönt, de szerintem ha van is, ők a kisebbség. Félelemből nem lehet ezt hosszú távon csinálni: a ‘para’ nem elég erős motiváció a folytatáshoz, amikor az ember nehézségekkel szembesül (pl. bürokrácia, vagy emberi támadások). Ráadásul a parálás szerintem meg is öli az adott tevékenység felszabadultságát.:)

    Nem azért nem visszük gyerekközösségbe a gyerekeket, mert attól rettegek, hogy ott bajuk esik. Ezzel kapcsolatban nincsen bennem beteges féltés vagy félelem, egyszerűen csak tudom és belül érzem is, hogy nem az a jó hely nekik.

    Még mielőtt meghoztuk ezt a döntést, akkor csak halványan éreztem, hogy nekünk ezt kell tennünk, ez a ‘jó döntés’. Aztán egy olyan időszak következett, amikor intenzíven ‘nyaggattam az Urat’, hogy vezessen, és mutassa meg, hogy Ő mit akar, hogy tegyünk. Ő adott bizonyosságot és utána indultunk bele komolyabban.

    Azóta igeileg is megerősödtem abban, hogy jól döntöttünk. És ezt nem azért gondolom így, mert annyira bízom önmagamban, vagy mert egy könyv félelmemre apelláló manipulatív érvei meggyőztek erről- a döntésünk előtt nem is olvastam oo könyveket, és azóta sem jellemző ez rám. (szerintem nagyobb részük túlanalizál, ahelyett, hogy inspirálna, és még el is véti a célt, azzal, hogy az OKTATÁSról filozófál, ahelyett, hogy az OTTHONra helyezné a hangsúlyt…)

    Szóval Isten vezetése az oka annak, hogy az otthonoktatást választottuk, nem elitizmus vagy csőlátás. Bár tény, hogy külső szemlélő szemével Isten vezetése gyakran csőlátásnak hat.:)

    Igaz, hogy van bennem egyfajta félelem, de ez jófajta, motiváló félelem: a gyereknevelés felelőssége, terhe nyom. Mert tudom, hogy Istennek kell őket nevelnem, és ez nagyon magas mérce. Persze az Úr folyamatosan formál, csiszol, olykor keményen szembesít is- de kegyelmével, hűségével mindig ott is áll a családunk mellett és így lehet minden napot újrakezdeni, kegyelemből. És ez nekem nagyon sokat, mindent jelent. Enélkül nem csinálnám, nem otthonoktatnék.

    Ha nem lenne bennem, hogy fontos, a legfontosabb az, hogy mit akar velünk Isten- akkor nem csinálnám. Mert ez a legfőbb motiváció a döntésünk mögött: Isten és az Ő jó terve a hívő családdal. Ez nem arról szól, hogy mitől félünk, se nem arról, hogy mennyire szuper oktatásban lehet részesíteni a gyerekünket itthon. Ez a döntés egyedül arról szól, hogy Kinek hiszünk. Én elhiszem, amit Isten mond a családról: hogy Ő a gyerekeket a családban nevelődve és ott felnőve akarja látni. És nem azért, mert jaj mi lesz, ha nem. Hanem mert ez a jó.:) És kegyelem, hogy időben megláthattuk, hogy Ő mit akar, és kegyelem, hogy tudtunk jó döntést hozni, és az is kegyelem, hogy Ő előttünk jár az úton és Ő továbbvisz napról napra, hétről hétről. Kegyelem ez!:)

  16. Azért írtam le ezt a sokat, mert nekem egy kicsit negatívnak hatott, hogy a so-called ‘alternatív’ döntéseket egy kalap alá véve amolyan rögeszmének, a ‘hagyományos’ döntéseket pedig mintha a szabadság végső kiteljesedésének látnád. Lehet, hogy nem így értetted, de nekem ez így jött le. (ha én értettem félre, akkor bocsi)

    Nem vitatom, hogy mi, ‘alterosok’ néha átesünk a ló túloldalára, és kategorikusak vagyunk. Kimondunk olyan dolgokat, amiket igaznak érzünk, és lehet, hogy néha túlspírázzuk az ‘igazunkat’ minden kis részletnek nagy jelentőséget tulajdonítva. De szerintem ezzel nagy gond nincs, ameddig a hivatkozási pontjaink kellően komolyak, illetve ameddig nem tolakszunk mások arcába erőszakoskodva, feddve és riogatva őket. Szerintem nem teszünk így.

    Persze egy saját blogon mondhatom, ami bennem van. És lehet könyvet is írni, fórumot indítani, megfelelő stílusban mások blogján kommunikálni, egyesületet szervezni, meg minden ilyesmit. Azt gondolom, hogy ez nem az agresszív tolakodás kategória, mert nem megyek senkihez, hanem mások jönnek és ha van kedvük, olvasnak. És joguk van ott lenni, joguk van hozzászólni és egyet nem érteni. És ha őket nem építi, akkor joguk van nem olvasni a blogot többé. Vagy félretenni a könyvet, kilépni a fórumból, vagy egyesületből stb.

    Nem gondolom tehát, hogy az ömlengő, vagy manipuláló írások a hibásak. Inkább mi vagyunk azok, akik nem állunk elég szilárd talajon ahhoz, hogy mindenféle szelek el ne sodorjanak…. aztán persze magunkra találunk később, de nem lett volna muszáj irreálisan belelkesednünk és ebben elsodródnunk. (ezt magamnak is mondom)

    Ha én azt mondom neked : “ez így helyes”, te meg azt mondod, hogy “szerintem meg nem”, akkor mind a ketten megtartottuk a magunk integritását, és egymás véleményét tiszteletben tartva adtunk hangot a sajátunknak. Így senki sem sérül és senki sem érzi manipulálva magát.

    De mi történik akkor, ha az egyik fél tovább megy egy lépést, és nemcsak azt mondja, hogy “ez így jó”, hanem azt is, hogy neked is ez lenne a jó? Na, ez az a pont, ahol a másik fél ‘törvényt ‘ lát a szavak mögött. Mert, ha azt mondom, neked is ez lenne a jó, akkor az talán úgy hat, mintha rád akarnám kényszeríteni a döntésemet, amivel viszont már átlépem a határaidat… Pedig szerintem nem ez a helyzet.

    Gondoljunk csak a kereszténységre (nem a vallásra gondolok, hanem a Jézusba vetett hitre és annak következményére, az újjászületésre). Mert mit tett Jézus és mit teszünk mi is? Embereket akarunk megnyerni Neki. Mi nem akarjuk, hogy az emberek megmaradjanak a régi utakon, mert teljes szívvel meg vagyunk győződve, hogy azok rossz utak. Azért akarjuk ‘rájuk tukmálni’ a ‘mi igazságunkat’, mert a ‘mi igazságunk’ nem a miénk, hanem Isten igazsága. És ha kegyelemből ők is elfogadják ezt az igazságot, akkor Isten nekik is meg fog kegyelmezni. Mi ezt a kegyelmet kívánjuk látni az ő életükben is: ezért mondjuk el az igazságot.

    Pont így van ez bizonyos másfajta döntésekkel is. És most hit-döntésekről beszélek, nem egyéb meggyőződésekről.

  17. Hogy otthonszülök-e, szoptatok-e, kötődő nevelés-párti vagyok-e, vagy gyermekemet hordozom-e, az nem olyan kérdés, amelyben van egyetlen egyedül ‘mindenkinekjó’ megoldás. Régen én is hittem ilyen abszolútumokban, de ez csak előítéleteket szült, amik aztán másokkal szembesülve szépen lerombolódtak bennem, én meg ott maradtam Isten előtt megszégyenülve… Azóta ezeket én is olyan döntéseknek tartom, amikkel kapcsolatban nem fogok kategorikus állításokat megfogalmazni, és nem fogok senkit nyomni semerre. (mondjuk amúgy sem nyomok senkit)

    Persze, véleményem, gondolataim, megértésem van ezekben a témákban és ha valaki tanácsot kérne, akkor elmondanám, hogy mit gondolok- de rendszerint senki nem kérdez ilyesmit, így aztán igyekszem a magam életében alkalmazni azt, amire én eljutottam.:D

    Nyilván vannak jobb döntések és kevésbé jók, de szerintem a lényeg az, hogy mi az Éppen Most Éppen Az Én Helyzetemben A Mostani Tudásom Szerinti Legjobb Döntésem, nem pedig az, hogy rátaláltam-e már az Egyetlen Univerzális Megoldásra. Nagyon sokféle élethelyzet van, és nem lehet azt mondani, hogy mindenki most azonnal döntsön így. Meg azt sem, hogy te nem vagy elég áldott, mert te nem úgy élted meg ezeket, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva…

    Vannak viszont hit-döntések, és azokban nincsen szubjektivitás. Azokban vagy jól vagy nem jól döntünk. Amiről Istennek kijelentett véleménye van, arról mi nem mondhatjuk, hogy hát ez is csak egy vélemény, amit vagy elfogadok vagy nem. Persze, mondhatjuk, de az már nem annyira kereszténység úgy…

    Liv, olyan sok mindent megértettél, és tök jó, hogy ilyen őszinte vagy- nagyra becsüllek érte, talán mind ezért szeretünk olvasni.:) De azért nem minden szabadság jófajta szabadság.

    Ha nem görcsölsz azon, hogy megfelelj olyan normáknak, amelyek nem a tieid, az valóban felszabadító érzés. De ha nem küzdesz (jól értsd!) azon, hogy Isten tervét megértsd az életed minden területére nézve, az akármennyire is felszabadító állapot, nem sok jóval kecsegtet. Nem gondolom, hogy utóbbi általánosan igaz lenne rád, de azt viszont igen, hogy az ovi-suli kérdés hit-döntés, amit így kellene kezelni.

    Ezzel kapcsolatban két dolog jut eszembe: mindkettőt te írtad, de az álláspontod ellentmond az Igének. Azt hiszem, érdemes utánajárni, hogy Isten a Bibliában mit jelentett ki ezekről a dolgokról. Mert ez az, ami végső soron számít.

    – “A gyerek jó, akkor is, ha erkölcsileg rosszat tesz, ez világos.” Ez nem így van. A gyerek is ugyanúgy tökéletlen, bűnös kis ember, mint ahogyan a szülei is azok. Nem különb, nem ’tisztább’. Ez persze nem jelenti, hogy ne lenne szerethető….

    – “Hogyan is tudnánk megmondani, hogy kinek mi a legjobb? Hogyan is állíthatnánk, hogy egy fajta út, koncepció mindenkinek jó lesz?” Ha az az út Isten útja, Isten megoldása egy adott helyzetre nézve, akkor az mindenkinek jó lesz..:)

    Igaz, hogy vannak élethelyzetek, amelyekben Isten egyéni módon vezeti az egyes embert, és van, amikor nem is rajtunk múlnak a dolgok, hanem csak történnek velünk. De minden esetben igaz, hogy Isten szava megáll mindörökre és ez az útmutatónk az élet kérdéseivel kapcsolatosan. Amikor döntéshelyzetben vagyunk, akkor nem mindig jó, ha a saját szabadságunkkal döntünk: inkább a szabadságunkat használjuk arra, hogy Isten akaratába belesimuljunk.:)

    Szerintem az ovi-sulikérdés egyértelműen hit-döntés. Tudom, sokan nem így érzik, de ez attól még igaz. Mert valakinek vagy valaminek hitelt adva tesszük le a voksunkat egyik vagy másik lehetőség mellett. Ezért is különbözik ez a döntésünk a többi témában meghozott döntésünktől (szoptatás, kötődő nevelés, szülés stb.) Istennek van véleménye, mégpedig eléggé egyértelmű véleménye erről a témáról, míg a többi témával kapcsolatban inkább csak példákat látunk az Igében, de nincsen kifejezett utasítás valamelyik verzió mellett vagy ellen.

    Liv, köszönöm ezt a posztot, és bocs, hogy ennyi helyet foglaltam: valahogy nem ment, hogy rövidebben írjam meg.

  18. Eszti, beleolvastam a blogodba, rájöttem, hogy már olvastam korábban is (amikor utánaolvastam az otthonoktatásnak), de most újból.
    Érdekes, hogy mennyire ellentétes érzéseket/gondolatokat váltott ki bennem az egyik meg a másik gondolatod. Pl. a http://matrozkepzo.blogspot.com/2010/11/dolgozni-menni-vagy-otthon-maradni.html tetszik, értem, elfogadom (nem így csinálom), én is sokat gondolkoztam a helyzet idiótaságán, a belénk égetett normáinkon, szokásainkon. De vannak részletek, amiket tátott szájjal olvastam, hogy ezt biztos nem gondolod komolyan, a legutóbbi bejegyzésben is meg a mostani hsz-ban néhány részlettől lefagytam, hogy pl. hogy rossz a gyerekközösség (nem volt részletezve, vajon mindegyik???) meg az is furcsa, amit fentebb írtál, hogy a gyerek is bűnös.
    Mivel nem vagyok keresztény, ez bizonyára csak valami olyan fordulat, amit ti értetek, de én nem, ezáltal félreértelmezem és megijedek tőle, hogy így gondolod. Meg hogy nem erre a világra kell nevelni a gyereket…
    Tudom, ez a te világod, nem is vitatkoznék vele, csak érdekes, hogy egyik gondolatmeneteddel majdnem teljesen egyetértek, a másik meg megrémít.
    Mindenesetre érdeklődéssel olvasom.

    ez is tetszett: “nem hiszem, hogy van olyan hívő ember, aki a saját fiatalkori lázadása következtében kapott súlyos sebeket büszkén vállalja, és azt mondja róluk, hogy ezt minden hívőnek meg kellene tapasztalnia, mert annyira szép élmény és annyira nélkülözhetetlen volt! A kamaszkori lázadás következménye nem az éretté válás. Hanem a szégyenpír az arcon, és a folytonos harc az ördög kárhoztatásával a múltbéli bűnök miatt.” Mondjuk én “hívő” és “ördög” nélkül gondolom ugyanezt.

  19. Szalóky Ildisays:

    Szia, Liv
    sziasztok
    Én az interneten olvasgatva jöttem rá, hogy nem kell félni kismamaként szoptatni, és ez volt az a fórum, ahol ezt megtaláltam. Nekem nagy szabadságot adott, mert nem állt szívemhez közel a gyermek(ei)em elválasztása a kistesó miatt. Pedig minden más, számomra szintén hiteles személy ezt tanácsolta. Semmi problémám nem lett belőle, és eddig mindkét gyerek magától abbahagyta, mielőtt a kistesó megszületett volna.(úgyhogy a tandem szoptatásról nem is tudok szólni)
    Ez úton is köszönöm, Liv ezt is, és minden más, nagyon mélyen megérintő blogbejegyzésedet.

  20. Kamcsatka, tudom, hogy nagyon idegen gondolat ez a ‘gyerekközösség károssága’ dolog, én mégis komolyan gondolom. És igen, úgy gondolom, hogy mindegyik. De a ‘káros’ fogalmát megmagyaráznám azért.

    Amit nem értek alatta:

    – lelki-beteg, pszichopata, gonosz, életképtelen emberekké formál a gyerekközösség

    A gyerekközösség káros voltán én ezt értem:

    – nem megfelelő viszonyulásokat éget az emberbe
    – eltávolít a szülőktől
    – eltávolít a hittől

    Szóval elsősorban lelki értelemben tartom károsnak, mégpedig azért, mert egy gyerekközösség nem az a közeg, ahol egy gyerek hite el tud mélyülni (már ha van egyáltalán hite annak a gyereknek). Az énkép formálódása szempontjából sem ideális közeg ez, hiszen egy kortárs csoportban pár negatív élmény (kinevetés, csúfolás, kiközösítés) után már nagyon nem jön könnyen, hogy az ember mindig önmaga legyen, felvállalva a saját jellemét és a véleményét a többiek előtt (ez a közeg beolvadásra nevel). Azért sem jó közeg a gyerekcsoport, mert nem jó jellempéldákat él a gyerek elé: nem olyanokat, amelyek követésre méltóak. (kevés a jó példa, és mindig akad rossz is, ami adott esetben mélyebb nyomot hagy a gyerkőcben, mint a pozitív, mert ilyenek vagyunk…)

    Ebből a szempontból mindenféle gyerekcsoport egy kalap alá esik, mert a csoportban lévő gyerekek akkor is gyerek maradnak a maguk csiszolatlan jellemével, a maguk szocializálatlanságával, a maguk bűneivel. A Biblia szerint a gyereknek a szüleiktől, a fiataloknak az idősebbektől kell tanulni bölcsességet. A Biblia azt állítja, hogy a család a megfelelő közeg arra, hogy egy kisgyerek bölcsességet szerezzen. (A bölcsesség Isten szerint az, hogyha féljük Őt és hallgatunk Rá.)

    A másik, amit említettél, hogy azt írtam, hogy a gyerek bűnös. Ez így van. Ez a Bibliában van megírva. A pontos megfogalmazás minden emberre vonatkozik:

    Mindenki bűnös és ez alól a gyerekek sem kivételek. Azért hangsúlyoztam ezt ki, mert szerintem fontos, hogy úgy lássuk őket, amilyenek. Ne kisangyalnak, aki mindig jó, még akkor is, amikor nem. És hogy ne kisebbítsük a lázadást, a dacot és a többi dolgot, amit tesznek, mert az nem válik hasznukra.

    A gyerekek bűnösek, mert az a bűn, amikor nem teszem, amit Isten mond, hogy tegyek, vagy megteszem, amire azt mondta, hogy ne tedd. A gyerekek bűnösek, mert vétkeztek Isten ellen, ugyanúgy, mint a felnőttek is. Mi, felnőttek sem akarjuk, hogy Isten mondja meg, mit tegyünk: magunk szeretnénk kitalálni az életünket, és nem akarjuk alárendelni magunkat senki emberfiának, de Istennek sem- csakúgy, mint a gyerekek. Viszont nemcsak a felnőttek tudják ezt megérteni, hanem a gyerekek is képesek megragadni ezt az igazságot egészen fiatalon.

    Ha azt hisszük, hogy a gyerekek eredendően jók, akkor nemcsak, hogy ellentmondunk Isten Igéjének, hanem a gyerekeinket is megfosztjuk attól, hogy megragadhassák az evangéliumot. Mert az evangélium arról szól, hogy Jézus Krisztus eljött a bűnös világért. Ő azért halt meg és támadt fel, hogy senkinek ne kelljen a saját bűnéért elkárhoznia.

    Az Ige szerint mindenki megérdemli a kárhozatot, mert mindnyájan elfordultunk és lázadunk Isten ellen: nem vagyunk igazak Isten előtt, hanem romlottak vagyunk, tele bűnnel.

    Jézus azért jött el, hogy mindenki, aki meg akar szabadulni a saját bűnétől és annak súlyos következményétől, vagyis a kárhozattól, ami jog szerint rá vár, az megszabadulhasson. És mindenki aki keresi Istent, az megtalálhassa Őt.

    A gyerekeknek is szükségük van Jézusra és ők ezt az egész bűn-dolgot meg tudják érteni, mert nekik is van lelkiismeretük, amely vádolja őket, amikor bűnt követnek el. Belül mindegyikük tudja, amikor helytelen dolgot tesz (hazudik, engedetlen a szüleinek, szeretetlen a tesóival), hogy az rossz, amit csinál. És ez egyfajta lelki gyötrelmet okoz, amitől rosszul érzi magát. Ez a rossz érzés nem múlik el, csak mert nem veszünk róla tudomást. A megoldás tehát nem az, hogy elhitetjük vele, hogy ők jó- mert ő pontosan tudja, hogy mennyire nem az. Mint ahogyan mi is tudjuk magunkról. (persze el lehet benne nyomni azt a hangot, de nem célszerű.)

    A gyerekeknek ugyanúgy szükségük van Isten kegyelmére, mint ahogyan minden embernek.

    Kamcsatka, jól esett, amit írtál, köszi szépen az egészet. Még ha nem is látunk mindent ugyanúgy… 🙂

  21. Kedves Eszti!
    köszi, hogy ilyen sokat írtál! 🙂 Csak 2 dologra reagálnék most.

    – “A gyerek jó, akkor is, ha erkölcsileg rosszat tesz, ez világos.” Ez nem így van. A gyerek is ugyanúgy tökéletlen, bűnös kis ember, mint ahogyan a szülei is azok. Nem különb, nem ’tisztább’. Ez persze nem jelenti, hogy ne lenne szerethető….

    Nem, szerintem nem. Az ember jó, de van eredeti áteredő bűn.
    Hogy fér meg ez a kettő akkor egymással?
    Amikor azt mondjuk, hogy az ember jó, akkor egy ontológiai szinten állítjuk ezt. Ezt azt jelenti, hogy a létezése okán érték. Attól jó, hogy van. A jósága a létezéséhez kapcsolódik.

    Én sosem merném azt mondani a gyereknek, hogy nem jó és hogy megváltásra szorul a bűnössége miatt, mert ő még a puszta létére vonatkoztatná a bűnösségét és ez szerintem egy gyerekben öl és pusztít.

    Az erkölcsi, morális szint pedig a magatartásunkhoz kapcsolódik. Valaki tettei révén eltorzulhat lelkiekben a végtelenségig, ez ontológiai, puszta létezéséből adódó jóságát ez akkor sem érinti.

    Szerintem nagyon nagyon gáz, hogy rosszat tesz a gyerek a cselekvés, a moralitás, a magatartás szintjén és mi ezért az ő jóságát megkérdőjelezzük. A gyerek még nem árnyal, nem érzi ezt, ezért a gyereknek igenis azt kell mondani, hogy ő jó, hogy a rosszalkodás előfordul és hogy ezen nem múlik semmi, igen, ezt nem szabad csinálni, mert emberek vagyunk, tsizteljük egymást, a szabályokat betartjuk, hogy élni lehessen… Különben megnyomorítjuk a lelkét, a lelkiismerete fejlődésének rossz irányt adunk, ami majd nem Isten hangját fogja hallani, hanem valami torz belénevelt morált.

    Hogy ezzel megfosztjuk őket az evangéliumtól? Ugyan már, miért? Az evangélium azt mondja, hogy rászorulunk a megváltásra. Azért mert bűnösök vagyunk? Mondhatjuk így is, de ez csak egy részigazság.

    A teljes igazság az, hogy azért, mert minden jóságunk, minden jócselekedetünk, minden erőnk és minden alázatunk, minden szeretetünk is kevés lenne hozzá. Ez az interpretáció egy hangban nem mond ellent az Igének, mégis erőt ad és egy csodálatos Istent reprezentál. Ha Jézus “csupán” azért jött, hogy kikaparjon a mocskomból, akkor mit mond ez el az ő Teremtéséről? Ő magáról?

    Nem azért érdemeljük a kárhozatot, mert mind lázadunk, ellent mondunk, bűnözünk, hanem azért, mert nem vagyunk képesek az önmegváltásra, bármit is teszünk.

    A másik:

    Ha az az út Isten útja, Isten megoldása egy adott helyzetre nézve, akkor az mindenkinek jó lesz..:)

    Na, ez szerintem nagyon veszélyes terület. Honnan is tudhatnánk, mi az Isten útja, főleg egy adott helyzetre nézve mindenkinek? Elolvassuk a Bibliában? A Bibliát is értelmezzük, mert nem tehetünk mást, ez van. Istent is “elképzeljük”, mert nem látjuk. A nevét sem mondta meg. Valamit kimondunk róla (Isten útja ez és ez…) és máris leegyszerűsítettük őt. Megfaragtuk bálványnak. Holott őt így el nem érhetjük. Én azt 100% elfogadom, hogy Isten vezeti az embert a belső szobájában, válaszokat ad, utat mutat, de hogy mindenkire érvényes szabályrendszert olvassunk ki az Igéből, ez eléggé bizonytalan lábakon áll.

    Én úgy látom, hogy a keskeny út pont a másik irányba megy: az eszméim elengedéséről, általam biztosnak vélt dolgokról való lemondásról szól. Arról, hogy álláspontomat mindig meg tudjam kérdőjelezni, mert Istent nem “tudhatom”.

    Ha Isten mégis “előír” valamit nekem, akkor az egész kép hamissá válik. Akkor az történik, hogy egy racionális logikán alapuló leegyszerűsített primitív teológiát alkotok. Ez oltalom a világtól, de oltalom az Istentől is. Persze, ez az én saját tapasztalatom, amit most leírok…

    Új parancsolatot adok nektek….mondja Jézus. Nem látok más parancsolatot. Isten útja, ami mindenkinek jó: ez az egy van. Ez az egy irányelv: szeretet. Ennél keskenyebb út mondjuk tényleg nincs. Ha már melléraktam még egy szabályt, akkor már szélesítettem rajta….

    Isten nem azt mondja, hogy MIT tegyünk. Azt tanítja, HOGYAN. Nem előír, a lelkületet “parancsolja” hozzá.

    Az a bajunk, hogy nem merjük szeretni, “elhinni” ezt az elképesztő Istent! 😀 De tényleg…én sokszor érzem ezt.

  22. Katisays:

    Isten jó és szeret minket annyira, hogy azt fel sem foghatjuk, mert ez egy ilyenné lett (bűnös) világ, hogy a szeretet “csatornával” nincs minden rendben, nehezen fogadjuk és nehezen is adunk, annyira döcög ez az egész, pedig ez lenne mindennek az alapja (az alfája és omegája), ez az eszköz, és ez a cél. Ha Ő ennyire szeret, akkor nekem is szeretnem kéne magam, ha magamat nem szeretem, akkor ezzel szerintem erősen sérül az a képességem, hogy másokat (és Istent) szeretni tudjam. Ezért fontos egy kisgyereknél az indítás, mert az eredendő bűn helyes értelmezése helyett az ő kis alakuló (gyönyörű) lelkükben egy olyanfajta bűntudatot alakíthatunk ki, ami mellett nagyon nehéz feladat önmagát szeretni, vagyis ahelyett, hogy ezt a csatornát ügyesen fényesítenénk, csak a rozsdafoltokat szaporítjuk rajta. Nem is tudom, de azt gondolom, hogy a többiekéhez képest a legjobban egy kisgyermekben tud működni a szeretet, az elfogadás és a békesség, az az ösztönös “közösségben levés” Istennel, amit jó lenne tudni nekünk is:) Amit valahol elhagyunk útközben (kineveli belőlünk a mindenttudó társadalom?), vagy nem látunk attól a fránya egónktól. (vagyis csak a magam egója nevében beszélek, az elég fránya:)De nem olyan nagy tragédia ez (jaj de nagy a szám, persze, hogy tragédia sokszor), nyilván ez sem véletlenül van így, izgalmas és mindennél több tanulsággal járó dolog ezt tudatosan újra megkeresni, és rátalálni értékes darabkái(nk)ra, amikkel aztán Isten elé állhatunk. Persze Isten keresése egyedül nem megy, csak Istennel együtt, ez a paradoxon a legnagyobb mázlink, a legnagyobb áldás, mert ha ebbe belegondolunk, akkor ebből következik, hogy elég, ha eljutunk az őszinte keresésig (mi más is telhetne tőlünk, na jó ,megint csak a magam nevében beszélek inkább:), és akkor nem akárki fogja majd meg a kezünket, és ha ez így van, akkor ez a kereső életpálya épp elég életcél lehet, csak vegyem észre végre, hogy bármikor megszoríthatom azt a kezet, újra és újra. Merjek Vele menni, ne pedig az egóm kezét szorongassam…

    Liv, nagyon örülök, hogy nem hagyod abba a blogot, nagyon szeretem a gondolataidat!:)Mert az is segítség, de főleg nagy öröm, ha olyan kezeket látok “magam körül” és támaszkodhatok rájuk időnként a bolyongásaimon, akik a másik kezükkel Isten kezét fogják, ej, be jó is ez:) És Isten éltessen sokáig!

    bocsánat, ha butaságokat írtam:) előfordulhat
    Kat

  23. A google analytics szólt nekem, hogy van itt egy hivatkozás; hát köszönöm szépen a megtiszteltetést (az ábrát is hozzám linkelte be egy kommentelő, azt hiszem, a Kockázatelemző szülők cikkbe, de már én se emlékszem pontosan). És aha, úgy örülök, amikor ilyeneket olvasok, mint ez az írás, és annyira szeretném, ha mindenki rátalálna a belső erőre, ami miatt aztán képes így gondolni a saját szülőségére.

    Emellett aztán tök jól elférnének már a részletkérdések. (Az, hogy “én így gondolom, te úgy, na és, így kerek a világ” – megvitatjuk, okosodunk a vitától és legrosszabb esetben az lesz a konklúzió, hogy megegyezünk abban, hogy különbözünk. De addig is mindketten tisztábban látjuk egymás álláspontját és a sajátunkat is).

    Mindenki kevésbé félne mások véleményétől.

    • Szia, köszönöm, hogy írtál, láttam utólag, hogy kellett volna talán emailt írni, mert hogy idéztelek, te meg ezt kérted a blogon, de akkor örülök, ha rendben van így. 🙂

      Elnézést mindenkitől, 6 napig nem voltam netközelben, aztán az első kommentelők ezért nem jelentek meg és senkinek sem válaszoltam, de már visszatértem, itt vagyok, köszi a türelmet! 🙂

  24. PMZsusays:

    Tyű, hát ez tömény volt 😀 Majd még elolvasom párszor az egészet, hátha egyre közelebb jutok 🙂 Mindenesetre nagyon örülök, hogy a blog marad ;)Van két OFF kérdésem is, remélem nem baj, ha ide írom…
    1. Bejött a rézdrót a paradicsomoknál? Nálunk megint leszáradt az összes tőről minden levél…
    2. Mit egyen a kismama, ha napok óta hasmenése van, de ha csak lehet, elkerülné a pirítóst meg a kekszet? 🙂
    Kösziiiii! 🙂

    • Szia, Zsu!

      1. Igen!!! Vagy hát nem tudom, de a paradicsomok gyönyörűek az idén.
      2. Hű, nem tudom. Krumplipürét vajjal, párolt rizst valami párolt zöldséggel? Én ezt a kettőt enném, remélem, neked is kedvedre lenne valamelyik…? (remélem, jól vagytok, puszi!)

      • PMZsusays:

        Köszi, Lili 🙂
        Akkor jövőre mi is rézdrótozunk, az ideieknek már sajna mindegy… (már jól vagyunk, köszi, bár be kell vallanom, pirítóst ettem pirítóssal… majd legközelebb ügyesebb leszek ;))

  25. Kamisays:

    Engem nagyon megérintett ez az írás, köszönöm!
    Eszti hozzászólását olvasva pedig olyan érzésem támadt, mintha Eszti már tökéletesen kiismerte volna Istent… Pedig a poszt nekem valahogy pont azt sugallta, hogy Istent lehetetlen kiismerni, egészen meglepő utakon képes vezetni embereket. Engedjük meg Istennek, hogy akár úgy is vezessen, cselekedjen, ahogy szerintünk akár nem “hívő dolog”. Ezt gondolom a “hit-döntésekről”. Szerintem nincs ilyen. Isten van, aki azt csinál, amit akar. És vagyok én, aki keresem őt. Ennyi.
    Amúgy elkötelezett keresztényként írom ezt.
    ((Még annyit szerettem volna írni neked, Liv, hogy évek óta olvaslak téged, sőt egyszer fogtam magam, és az egész blogodat elolvastam egyben :). Ez akkor volt, amikor megszületett a lányom, és kíváncsi lettem, hogy hogyan csináltad az “elején”. Azóta csak ámulok, hogy mennyi a hasonlóság köztünk, te amolyan lelki előttem járó lettél nekem. Illő, hogy megköszönjem! Most pedig eljutottam odáig, hogy kedvem van kilépni a csendes olvasó szerepéből, fogadj szeretettel :)! ))

    • Kami, Isten hozott! 😀 (Bocs, hogy csak most, nem voltam internet közelben az elmúlt héten.(

  26. Szia Liv!Már többször írtam Neked arról, hogy ezeken én is átmentem,és én is azt hiszem eljutottam oda,hogy ÉLÜNK: És igen, megyünk oviba, iskolába, és túl fogjuk élni, sőt jó lesz. Ugyanezeken a megmondós, indiános aztán elbizonytalanodós szakaszokon átmentem én is. Császár után bekerültem egy olyan kismamakörbe, ahol az anyukák nagy része nem oltott, otthon szült hiperszuper indián módra nevelt gyereket, és egy lúzernek éreztem magamat. De ahogy te is írod, a császár bár nem a legjobb indítás, de azért nem kel misztifikálni, nem lesz tőle lelkibeteg a gyermek.
    A másik tanulság: kislányomat 20 hónapig szoptattam, de már a 13. hónap körül valamiért terhes volt a dolog. De tartottam magamat ahhoz,hogy nem szabad elválasztani…blabla. Fél évig úgy szoptattam, hogy utáltam. Annyi kötődő nevelős könyvet ,oldalt olvastam, annyi ilyen anyukát ismertem, hogy nem mertem bevallani, hogy nekem ez rossz. És ezzel olyan komoly sérüléseket okoztam a kapcsolatunkban,amiket most, 4 éves korára sikerült csak helyrehozni, nagyon tudatosan, nagyon nagy erőfeszítésekkel.
    Szóval a nagyon kötődő nevelős nagyon indiános nézetek legalább olyan károsak tudnak lenni, mint a 6 hónaposan nyomd be a bölcsibe, hadd szokja című nézetek.
    Úgy látom ,nincs az az eszme, ami mindenkinek jó lenne. Nehéz, mert bizony mindenkinek meg kell találni az útját, és erőfeszítést kell tenni,hogy az ÉN családomnak, gyerekemnek mi is a jó. Ez nagyon nehéz, könnyebb lenne egy könyvet elolvasni, és azt ráhúzni az életünkre.
    Azt hiszem, a hit ebben is segít,mersz bízni Istenben,hogy fogja a kezedet, és a gyerekednek jó szülője leszel. Akinek ez nincs, annak biztos kellenek a könyvek kapaszkodóul.
    Most várom a 3. babánkat, kíváncsi vagyok, hogy ezzel az ellazult szemlélettel milyen gyerek lesz belőle. Látszik-e majd a különbség.

  27. Szia Liv!

    Bocs, hogy eddig nem reagáltam: aug. 20-án hurcolkodtunk haza Angliából, aztán a sok intéznivalónk miatt nem is nagyon voltam netközelben. Olvastam, amit írtál az én kommentemre, és sokat gondolkoztam rajta. Nagyon máshogyan látjuk ezt a kérdést, de azért reagálok arra, amit írtál.

    “Valaki tettei révén eltorzulhat lelkiekben a végtelenségig, ez ontológiai, puszta létezéséből adódó jóságát ez akkor sem érinti.”

    A Biblia azt írja, hogy az ember megromlott. Ez azt jelenti, hogy jó volt, de már nem az. Nem mondhatod jónak az embert, ha Isten nem mondja jónak. Sőt, Isten nemcsak, hogy nem mondja jónak, hanem egyenesen bűnösnek, romlottnak nevezi őt. Minden egyes embert. És éppen ebben áll Isten szeretete: hogy bár nem vagyunk jók, Isten minket mégis elfogad. Ő kijelentette, hogy számára nagyon fontosak, nagyon értékesek – NAGYON SZERETETTEK- vagyunk.

    ” A gyerek még nem árnyal, nem érzi ezt, ezért a gyereknek igenis azt kell mondani, hogy ő jó, hogy a rosszalkodás előfordul és hogy ezen nem múlik semmi, igen, ezt nem szabad csinálni, mert emberek vagyunk, tsizteljük egymást, a szabályokat betartjuk, hogy élni lehessen… Különben megnyomorítjuk a lelkét, a lelkiismerete fejlődésének rossz irányt adunk, ami majd nem Isten hangját fogja hallani, hanem valami torz belénevelt morált.”

    Ez szerintem egy elmélet csupán. Persze, ha valaki szeretet nélkül, gyengédség nélkül, gondoskodás nélkül folyamatosan erőszakosan ráolvassa a gyermekére, hogy te bűnös vagy, és benned nincsen jó, akkor valóban igaz az, amit írtál. De, amúgy azért ez nem így működik szerintem. Épphogy a belénevelt morál mondatja azt az emberrel, hogy ha jót teszel, akkor jó vagy, jóvá válhatsz. Pedig ez az állítás igei alapon nem állja meg a helyét. Az Ige azt állítja, hogy nem lehetsz jó Isten szemében, bármennyi jót is teszel. Nem amiatt kell jót tenni, mert attól jó leszel. De nem is azért, mert te amúgy jó vagy. Jót kell tenni, mert Istennek ez az akarata és mi neki szeretnénk engedelmeskedni. Mert az lesz a jó nekünk. Ha azt mondjuk a gyerekeinknek, hogy ők jók, akkor olyat állítunk, ami nem áll meg az Ige fényében. Ha nem áll meg, akkor abból semmi jó nem fog kisülni az életünkre nézve…

    A lelkiismeretünk mindegyikünknek korrumpált, hiszen az a belénk nevelt morált tükrözi vissza. Így nem tekinthetjük eredendően jónak, vagy megfelelően működőnek. Aki újjászületik, annak a lelkiismerete is megújul, de a lelkiismeret igazság által fejlődik, nem azzal, ha elhallgatjuk az igazságot, mert szegény gyermek a végén még félreérti. Azért vagyunk a szülei: azért neveljük, szeretjük, élünk vele, hogy minden lehetséges módon kifejezzük neki, hogy Isten szereti őt és mi is. De nem szabad a gyermek lekiismeretét azzal torzítani, hogy hamis igazságot kommunikálunk felé, olyat, ami szembenáll az Ige kijelentéseivel.

  28. Bocs, az előző kommentben kiemelős jelet akartam használni, de nem sikerült. Így kicsit értelmetlen lett a komment, ezért újraküldöm kiemelős jel nélkül.:)

    “Nem azért érdemeljük a kárhozatot, mert mind lázadunk, ellent mondunk, bűnözünk, hanem azért, mert nem vagyunk képesek az önmegváltásra, bármit is teszünk.”

    Az Ige elég egyértelmű ebben a kérdésben. Szó sincs önmegváltásról. Azért érdemlünk kárhozatot, mert nem tudunk Isten sztenderdjéhez felnőni és mert nem is akarunk. Mind elfordultunk, és a magunk utain akarunk járni, nem Istenén- ez az igazság.

    “Én azt 100% elfogadom, hogy Isten vezeti az embert a belső szobájában, válaszokat ad, utat mutat, de hogy mindenkire érvényes szabályrendszert olvassunk ki az Igéből, ez eléggé bizonytalan lábakon áll. ”

    Tehát akkor aki nem akar, az ne házasodjon meg a kedvesével, csak éljenek együtt, mert nincsen mindenkire érvényes szabályrendszer. És ha akarunk, ölhetünk és elhanyagolhatjuk a családunkat és az asszonyok uralkodhatnak a férfiakon és… mert nincsenek szabályok, amelyek mindenkire érvényesek. Nyilván ezt te sem így gondolod.

  29. “Új parancsolatot adok nektek….mondja Jézus. Nem látok más parancsolatot. Isten útja, ami mindenkinek jó: ez az egy van. Ez az egy irányelv: szeretet. Ennél keskenyebb út mondjuk tényleg nincs. Ha már melléraktam még egy szabályt, akkor már szélesítettem rajta….”

    Nem én rakok mellé szabályokat, hanem eleve vannak mellette szabályok is. Jól mondtad: a szeretet az irányelv. De a szeretet semmi, ha nem mutatkozik meg cselekedetekben. Ha tehát cselekszünk, akkor valami alapján tesszük. De mi alapján? Vajon elég Istennek, ha jó szívből, jóhiszeműen megyünk a saját fejünk után a legjobbakat remélve? Nem hinném. Ahogy mondják, a pokol is jószándékkal van kikövezve. Az emberi akarás vagy jó szív kevés, nem elegendő…

    Nem elég jó, ha szeretet alatt azt értjük, hogy jóhiszeműen, és minden általunk ismert aspektust figyelembe véve cselekszünk. Mert mi van, ha rosszul ítéltük meg a dolgokat?? Ez könnyen előfordulhat, hiszen emberként mindegyikünknek részleges a felismerése, részleges az ismerete. Megfelelő szellemi érzékelése és teljes ismerete csak Istennek van.

    Akkor vagyunk szeretetben, ha azt tesszük, amit Isten mond- nem többet annál, de nem is kevesebbet. Ha Isten vezeti az embert, az egyértelmű és az mindig összhangban van az Igével. Isten elég bölcs- ha Rá figyelünk, akkor lesz csak jó dolgunk. A magunk-alkotta istentisztelet nem elég jó és nem eléggé szeretetteljes, még ha a legjobb szándékkal tesszük is, amit teszünk.

    Nem csak irányelvek vannak, hanem vannak parancsolatok is. Nem lehetünk kedvesek Neki, ha nem tesszük meg, amit parancsol. És mivel szeretjük az Urat (mert Ő előbb szeretett minket) ezért engedelmeskedünk Neki.

    Éppen ettől keskeny út a keskeny út: hogy a megváltás nem úgy működik, hogy Isten elveszi a bűneidet, aztán szabadjára enged, hogy most már a bűnöktől megszabadulva azt tehess, ami jólesik, csak reméld, hogy elég szeretettel teszed… Nem. Nagyon konkrét dolok vannak az Igében kijelentve arról, hogyan kell bizonyos dolgokhoz viszonyulni, és mit kell tenni, és mit nem szabad tenni.

    A széles út az, ahol járhatsz-kelhetsz szabadon, és élhetsz a saját kívánságaid szerint, és azt gondolhatsz, meg úgy viszonyulhatsz, ahogyan akarsz. A keskeny út nem ilyen.

    Ez az, amit hívőként egy életen át tanulunk: mindent, ami az életünkben van, odaigazítani Isten akaratához. Az Ő akarata a Bibliában egyértelműen ki van jelentve, csak sajnos minket jobban érdekel a pszichológia meg minden más, mint Isten akarata…

    “Isten nem azt mondja, hogy MIT tegyünk. Azt tanítja, HOGYAN. Nem előír, a lelkületet “parancsolja” hozzá.”

    Elő is ír, meg a lelkületre nézve is ad utasítást. Azt is megmondja, MIT tegyünk és mit ne tegyünk. És azt is megmondja, HOGYAN tegyük, amit tennünk kell. És éppen ettől olyan nehéz ez az egész kereszténység. Ha csak ‘szeretettel’ kellene a saját utainkon járni, akkor nem lenne olyan nehéz dolgunk. De nem így kell. Szeretettel kell szorosan azon az úton járni, amelyet az Ige mutat. Mert az a keskeny út.

    Egyedül, őnerőből nem is lehetséges ezen az úton végigmenni. Csak új szívvel, új értelemmel, Isten folytonos közelségében élve leszünk képesek úgy élni, hogy az Istent dicsőítse. És ezt is csak kegyelemből tudjuk megtenni.

  30. Köszi, hogy rám szántad az időd és válaszoltál!

  31. Én meg köszi, hogy ‘hagytál’ válaszolni, még ha máshogyan is látunk sok dolgot. Nagy ez a téma Isten akaratáról, meg keskeny útról… Legközelebb azért rövidebb leszek.

  32. Agi77says:

    szia Liv!
    Szoktalak olvasni, de nem írtam még ide.
    Viszont nagyon megfogott ez az írásod. Azt hittem, teljesen egyedül vagyok ezzel a gondolkodás móddal, hiszen magam is így látom ezt az egész gyermeknevelést, csak én nem tudnám a mondandómat ilyen jól megfogalmazni.
    Köszönöm! Nagyon tetszett az írásod!!!

Szólj hozzá

E-mail címed nem kerül nyilvánosságra. Kötelező kitölteni a *-al jelölt mezőket.