Saját filmem főhősévé válni II.

11. Stáció: Átmenet a közép felnőttkorba, HÍD (40-45 év)

Ez a kor az élet tengelye. Mindenképp egy átlendülés következik, az “élet második fele” elkezdődik. Kezd előtérbe kerülni a múlt, a halandóság. Ebben a szakaszban már erősen nyilvánvalóvá válik, hogy gondolhat akármit is a külvilág, már a befelé fordulás, az önmagunkkal szembenézés válik mérvadóvá.

Az ember elkezd gondolkodni: Mit tettem eddig? Jól tettem? Jól választottam célt, álmot? Ha az előző szakaszt jól zártuk (kulcsdöntések meghozatala, tudatos választás, döntés a fontos dolgok mellett, paradoxonokban egyensúlyozás elsajátítása), akkor ez az átmeneti idő szép, nyugalmas.

Ha az előző szakaszt nem futottuk be, nem tartottuk megfelelően a kezünkben, akkor itt tipikus problémák ütik fel a fejüket. Ha a munka került az előtérbe, akkor tipikusan ebben a híd szakaszban jön az új szerelem, válás, második házasság. Nagyon érződik az újrakezdés lehetősége, és jogosan: ebben a szakaszban még tényleg van, lehet, bár már nem könnyű.

Aki képben van a pszichológiával, annak mondom, hogy a mid-life crisis erre az időszakra esik.

Saját filmem főhősévé válni

Hát igen, a blog nem írja magát…erre sok blogíró rájön januárban. Talán ilyenkor a legnehezebb: megírni az év első bejegyzését. Most látom, hogy már tavaly is megénekeltem ezt a dilemmát, akkor is nehezen indultam be.

Két Pécsi Rita előadással tartozom, ezeket kezdem pótolni most. Az egyik még december elején volt, a másik pedig tegnapelőtt. Az életlétrával foglalkoztunk mindkét alkalommal, nem is akárhogy; először a felnőttkori életszakaszokon mentünk végig, aztán kanyarodtunk vissza a legelejére, a fogantatáshoz.

1. Kezdjük magunkon!

Blog fordulat

Folytatni akarom és fogom a blogot. Ez a döntésem. Nem volt egyszerű, de így öntöttem. Nem akarok zárt blogot írni, mert az nem az igazi. Ez az igazi, műfajilag ez a blog, nem a zárt, ahol “pampoghatok kedvemre” ahogy G mondaná. Némelyek már a Fb-on is azon dilemmáznak, hogy jó-e, hogy minden bejegyzést mindenki lát? Fene se tudja. Én rájöttem, hogy nekem jó lesz így, ahogy most van, igényem is, szükségem is van erre a blogra és mióta 1000 katt alá csökkent a napi olvasottsága, azóta nyugodtabban is írok ide. Talán marad egy mag, aki szívesen olvassa majd. Mert aki azt mondja, hogy “ó, én csak magamnak írok”, az szerintem gondolja át még egyszer…nekem fontos és jól esik a visszajelzés, és most nem a “valaki majd úgyis egyetért!”  jelenségről beszélek. Nem feltétlenül kell egyetérteni, sőt.

Azonban ahhoz, hogy folytatni tudjam, kénytelen leszek pár dolgot leszögezni. Sok mindenben megváltozott, megfordult a gondolataim folyama és iránya. Ezeket muszáj lesz tisztázni, mielőtt tovább megyek. Nekem is jól esik végre leírni konkrétumokat, és talán másnak is hasznos lesz majd. Lehet, hogy ez egy bejegyzéssorozat lesz, ezt nem tudom most még eldönteni.

Nevelés

Először is, hosszan tartó (talán most is tart?) zavaromat példázandó szeretném ezt a képet ide illeszteni. Már nem tudom, hol, de egy blog komment szekciójában találtam, és ezért nem tudom megjelölni a forrását, de ha valaki esetleg tudja, akkor szóljon és beteszem a linket. Nem aratom le érte a babérokat. Hogyan is kell akkor nevelni?

Voltatok már úgy, hogy azt éreztétek, hogy “valami nem stimmel”, de aztán elhessegettétek magatoktól ezt a kis rossz érzést? No, én sokszor, ebben mondhatni profi vagyok. Profi. Talán ezért is dőltem be (most csak rólam van szó!) a kötődő nevelésnek olyan elánnal és olyan 100% meggyőződéssel. Persze, ez nem volt 100% és arra a pár %-ra kellett volna odafigyelni…mint mindig arra a pár %-ra kell…

Mi is történik? Az ember leánya elolvas ezt-azt, aztán elérkezik egy pont, amikor elkezdi kompetensnek érezni magát a témában. Én a sok szentimentális című könyvtől nem szélesebb látókörű lettem, hanem talán még szűkebb látókörű. Aztán azt csak évekkel később vettem észre, hogy sok döntésemet a félelemre alapoztam. Elkezdtem “biztosra menni”. És félni.

Olvasta valaki a “Mérgező szülők” című könyvet? És hallott arról valaki, hogy a gyerek eredendően rossz? Na, ez a két kiindulópont hogyan fog valaha is jó végeredményre vezetni? Vagy akár az egyik? Vagy a szülő, vagy a gyermek (vagy mindkettő) veszélyezteti a jövő pozitív kimenetelét.

Én elkezdtem a gyermekeimet nevelni és rájöttem, hogy nem tudom jól csinálni. Ekkor megérkezik a bűntudat, a tehetetlenség. Erre keresünk valami teljes és átfogó megoldást, nem? Mik a lehetséges válaszok a mi tehetetlenségünkre, a félelmeinkre, aggodalmainkra a gyerekeinkkel kapcsolatban? A fenti kép, például. Ez a válasz:

A gyerek maradjon otthon, mert a te felelősséged, és elrontod, ha nem így teszel.

A gyerek menjen közösségbe, mert nem fog szocializálódni.

A gyerek kizárólag alternatív közösségbe menjen, mert ott az ő fejlődésének megfelelően bánnak vele.

A gyerek ne menjen közösségbe, mert ott esetleg sérülések érhetik a lelkét.

A gyerek otthon szülessen és háborítatlanul, különben nem fog optimálisan fejlődni.

A gyerek kórházban szülessen, mert ott azonnal meg lehet menteni egy esetleges életveszélyből.

A császárral születettek maradandó lelki sérüléseket szenvedtek.

Kell oltás, mert…..

Nem kell oltás, mert….

Ilyesmik, és akkor még csak épp elkezdtem.

Reakciók

Na, akkor tabula rasa, gondoltam én, és elkezdtem stabil pontokat keresni a “rendszerben”. Nem sok van szerintem.

1. A gyerek tiszta lelkű és kiszolgáltatott – elsősorban nekünk szülőknek van kiszolgáltatva. A gyerek jó, akkor is, ha erkölcsileg rosszat tesz, ez világos.

2. Én, akinek a gyerek a felelőssége, akire rábízatott, tökéletlen vagyok, sosem leszek elég türelmes, kedves, kompetens, odaadó, a testi és a lelki táplálék, amit adni tudok, mindig tökéletlen lesz (hacsak nem hiszünk feltétel nélkül valami fentihez hasonló ultimátum-szerű mondat-tömegben).

3. Én keresztényként azt mondom, hogy ha Isten ezt tudta és “vállalta a kockázatot”, akkor ez mégis csak rendben van valahogy. Mi, sebzett, megtört, különféle bonyolult és nehéz tapasztalatokkal rendelkező szülők kell felneveljük valahogy a gyerekeinket és tudomásul kell vennünk, hogy ez nem fog tökéletesen sikerülni, de megtehetjük a legjobbat, ami tőlünk telik. Most már csak az a kérdés, hogy ezt hogyan fogjuk csinálni.

Megtenni a tőlünk telhetőt

…de milyen áron?

Ezt játssza ki ellenünk minden és mindenki.  “A legjobbat akarod a gyerekednek?” -kérdezi mindenki! A korai fejlesztő, a baba nyelvtanfolyam, az együtt alvást propagálók, a babahordó kendőt áruló oldalak, az alternatív oktatási rendszerek, a magánovik, az otthonoktató könyvek, a védőoltás-reklámok, a védőoltás ellenes kampányok, az anyatejes világnap plakátjai, a tápszeres dobozok, az otthonszülős oldalak, a kórházi szülészetek és még lehetne sorolni. Én most a blog témáit érintettem.

Sosem felejtem el, mikor tavaly odajött hozzám egy anyuka és megkérdezte tőlem, hogy mit tennék a helyében. Babát várt és még szoptatta a nagyobbat, de vérezgetett, volt egy vérömleny a placenta mellett. “Olyan lelkiismeret-furdalásom van miattad, Livi, mert te azt írtad a blogban tavaly, hogy nem választasz el gyereket. És te olyan jól csinálod. De akkor én most milyen károkat fogok okozni a nagyobbnak, ha elválasztom? Milyen anya vagyok így?” Majdnem elsüllyedtem szégyenemben, ott azonnal bocsánatot kértem tőle, és azt mondtam, amit őszintén gondoltam akkor: én elválasztanám a nagyobbat a még meg nem született érdekében. Hetekig pocsékul éreztem magam az ilyen és hasonló kijelentéseim miatt.

Hogyan is tudnánk megmondani, hogy kinek mi a legjobb? Hogyan is állíthatnánk, hogy egy fajta út, koncepció mindenkinek jó lesz? Mi ez? Egyfajta elitizmust érzek, talán ez a válasz.

Egy kedves blogtárstól, Andreától idézek, aki meg ezt írta a FB-on:

Nekem tökéletesen megfelel, hogy Mátyás királynak Budán van a világ közepe, a cinkotai kántornak meg Cinkotán. Csak amikor oda érünk, hogy nekem azt következne mondani, hogy “Önnek teljesen igaza van és ettől a pillanattól úgy akarok élni, ahogy Ön helyesnek gondolja”, akkor…

Na igen, akkor… De még csak nem is ez a fő-fő lényeg, hanem hogy ezek a mondatok félelmet szülnek. Félelmet. Félelmet attól, hogy ha nem így vagy úgy döntök, akkor bajt okozok, kárt teszek. Félelem motiválja a döntéseinket és a félelemből meghozott döntés szerintem elég  gáz döntés. Mit lehet vajon rá alapozni?

Félelem

Igen, félek. Félek, hogy a gyerek majd ilyen meg olyan lesz, hogy az óvónénije megbántja, hogy a suliban nem értékelik majd az egyéniségét, hogy rossz társaságba keveredik, hogy nem lesz stabil a kötődése, hogy nem lesz elég okos, hogy csak 1 diplomára futja majd neki, hogy csak 4 nyelven fog beszélni, hogy bulizni megy majd, hogy nem lesz keresztény, hogy sok műanyag játék kerül a kezébe, hogy ….na, szóval végtelen a tárház.

És akkor most mi legyen? Kezdjek el a félelmeim alapján nekilátni a dolgoknak? Ha így lenne, azt sem tudnám, hová kapjak, ebbe a helyzetbe kerültem én is. Persze, választhattam volna “egy valamit”, de neeem, nekem mindenről tudni kell a pro és kontra érveket is. Irigylem azokat, akik nem ilyenek, tényleg.

Szerintem sokan nem tudják magukról, hogy félnek. Ha más nem, a gyerekeik lebuktatják őket. A világot alapvetően életveszélyesnek tartják, ahol mindenki csak bánt, ahol semmi jó nem történhet velünk (kivéve az általunk választott védőburokban, persze). A gyerekek nem mernek. Meg se próbálják. Ezt eredményezi a túlféltés meg a totális bizonytalanság a szülő részéről. Tapasztalatból mondom, az enyémeknek is vannak már ilyen vonásaik. Nem kell ezt tudatosan átadnunk, megy ez nekünk anélkül is,  a gyerek érzi, “leveszi”, átéli.

Megy ez

Azt látom, hogy sokan nagyon jól csinálják: a szülők humoruknál maradtak, nem veszik magukat halálosan komolyan, szembenéznek a nehézségekkel, el merik engedni a gyerekeik kezét, bíznak bennük, úgy igazán, hagyják, hadd formálódjon a világképük, emellett persze észrevétlenül csorog beléjük a gondolkodásmód, a kultúra, az alapvető emberi értékek, amiket nem elmagyaráznak, hanem megélnek. Aztán hadd menjen a gyerek, amerre lát!

Végre kimondhatom: élünk! Élünk, és nem azért csinálunk valamit, mert “jót tesz”, vagy “fejlődjön a motoros képesség”  vagy “mert így kell”, hanem csak úgy. Nem fut a lábjegyzetben az okos referencia, hivatkozás. Nem azért csináljuk, mert az “indiánok is így csinálták”.

Félelmetes dolog ez, de ahogy elkezdtem elengedni sok “megkövült” dolgot az életemből, rájöttem, hogy egy utat érzek a helyesnek: elengedni őket, hagyni őket, hadd formálódjanak a maguk módján és ütemében. És ez most olyan nehéz és olyan izzadtságszagú, mert hát a lényeg nem is változott, hiába is kérdeznétek rá konkrétumokra. Szabályok továbbra is vannak. Be is vannak vasalva. Minden látszólag ugyanolyan.

Én változtam. Azok a kis rezgések, jelek változtak, amik felőlem áradnak feléjük. Vagy mondhatom úgy, hogy felőlünk, mert ebben G is partner. De komolyan, csak ennyi változott.  Azt érzem, a gyerek úgy jó, ahogy van. Hogy képes és képes is lesz élni, megtalálni az értékeit, kamatoztatni a kis ügyességeit, szeretni az életet és bízni, biztonságban érezni magát, bárhol is van.

És a fene megette, ha ezek a dolgok tőlünk független, nem befolyásolható dolgoktól függenek! A fene megette akkor, mert akkor nincs más választásunk, mint a félelem! Ha a gyermek rövid és hosszútávú testi és lelki egészsége a születés módjától, a táplálás módjától, az otthon- vagy nem otthon maradó anyától, az oktatás minőségétől és mennyiségétől, az oktató személyzettől, a korosztályos nyomástól, stb. függ, akkor tényleg nem tudok mit mondani, mert akkor megette a fene az egészet.

Felicitasz blogján olvastam ezt és soha nem felejtem el:

Fel lehet nevelni a gyereket az elszenvedett (és nyilván nyomot hagyó) korai veszteség dacára is egészségesnek és boldogságra alkalmasnak. Ebből a szempontból mindegy, hogy kényszer vagy rossz döntés az oka a veszteségnek – ha az utóbbi, akkor ráadásul van esély gyors kármentésre is, a döntés megváltoztatására.

Ennél jobb végszót nem is tudnék ennek a zavaros írásnak a végére biggyeszteni. Tudom, hiányos, rövid (hosszú?), sarkító (általánosító?)…amit mondani akartam az talán a következő: bízzunk magunkban, bízzunk a gyermekeinkben és hallgassunk a mi belső hangjainkra. Ne arra, ami könyvbekezdéseket böfög vissza, hanem arra, amit első, ösztönös reakciónkból elhessentenénk magunktól. Arra a pillanatnyi rossz érzésre, arra a pillanatnyi kis bizonytalanságra…a fene se tudja, mire. Próbáljuk meg a sok felénk áradó információt a helyén kezelni: információként. 

 

 

Kérdések

Zajlik az élet erre, felénk. Semmi különöset nem tudok írni, mindenki jól van, a gyerekek naphosszat játszanak, összevesznek, aztán kibékülnek, vendégek jönnek, vendégek mennek, közben remek beszélgetések vannak, a vendég gyerekek is bekapcsolódnak a mi kis napi diliházunkba aztán mindenki megy a maga útján.

Sok kérdést kaptam az elmúlt időben, amire nem akaródzott válaszolnom, pedig a válaszok megvannak már bennem. Megszülettek. De elmondani már nem akarom. Azt mondják a bölcsek, hogy függőségeinkről, félelmeinkről, rögeszméinkről hangosan, hosszan beszélünk, de ha valamit megértünk, akkor már nem akaródzik róla beszélni. Akkor ugyanis az ember meglátja, hogy az ide vezető utat nem tudom, nem fogom tudni elmondani, ezért talán érthetetlen lesz. Talán megdöbbentő. Talán felháborító? A fene se tudja. Mindenesetre sok új dologgal a lelkemben nem akaródzik már előhozakodni. Legalább is itt a blogon nem.

Ki vagyok én?

Női konferencián voltam a hét végén. A téma: Ki vagyok én Krisztusban? Mivel Petivel voltam, csak egy tanítást hallottam, és most erről fogok írni. Amióta hazajöttem, ezen agyalok, és mivel a töprengéseim még álmatlan éjszakát is okoztak, úgy gondoltam, leírom, milyen gondolatok jöttek elő bennem. Nem szeretném bántani a tanítót, tényleg nem ez a célom ezzel a bejegyzéssel, nem vagyok bibliatanító, úgyhogy ez itt pusztán szubjektív vélemény lesz, kérek mindenkit, hogy ne bántódjon meg. Engem szidni nyugodtan lehet, hehe…

1. Mi a baj?

A tanításban elhangzott többször is, hogy ne magunknak éljünk, ne igazodjunk a korszellemhez és az ellenség támad, támad és nyomul a korszellemmel, ami végül is Krisztust az énnel helyettesíti. A saját testünk is Isten ellen dolgozik és a küzdelem, a küzdelem folyik nap mint nap. Igaz ez? Hogyne, 100%-ban.

A világ nagyon vonzó, főleg, mert az “én” körül forog folyamatosan. Az igényeim, a vágyaim, a sérüléseim, a kívánságaim, az önmagam ismerete…ezek jól és hihetően hangzanak (főleg, ha “tudományos”), ezek bölcselkedések csak, mert nem Krisztushoz alkalmazkodnak. Az értelmünkre hat a világ. Belülről jön. Beszivárogtatja a kereszténységbe a világ gondolkodásmódját, és végünk…

szoptatás-gestapo?!

Itt ez a cikk, amitől már megint jó mérges lettem. Röviden arról van szó benne, hogy mennyire gáz, hogy ennyire erőltetjük a szoptatást, és ez lelkiismeret-furdalást és rossz érzést kelt a nem szoptatókban.

Az egész azzal kezdődött, hogy 11 new york-i kórház kivetette a reklám-ingyentápszert a kismamák ajándékcsomagjából, amit az új bébihez kaptak. Erre felhördült Amerika, hogy ennek meg mi volt az értelme, hiszen egy egész generáció felnőtt már az Enfamil-en, és köszönik szépen, jól vannak. Ja, és a következő kérdés: mi lesz, a következő, az eldobható pelenka?!

hit intézmény

Mostanság nem egy beszélgetésben merült fel ez a téma,ezért most megpróbálom leírni a felgyülemlett gondolataimat. A téma: van-e szükség a hitünk “intézményesítésére”, vagy Formába kell-e öntenünk a hitünket, meg kell-e fogalmaznunk, szükséges-e egyházhoz, felekezethez tartozni? Keressünk egyházat a hitünknek? Felmerült egy bizonyos közösség is a beszélgetés során, amely nem egyház a szó szoros értelmében, de a közösségen belül lehet élni a szentségekkel, anélkül, hogy az ember “intézményre esküdne”.

ma reggel…

…volt szerencsém megnézni a reggeli tévéműsort. A meghívottak között volt 2 korombeli nő, mindkettő roppant csinos és szingli, és arról beszélgettek a nemkülönben csinos és ápolt műsorvezetőnővel, hogy mit tesznek annak érdekében, hogy kifogástalan megjelenésük legyen a nyáron. A paletta igen széles volt, magában foglalta a diétát, sok salálát, konditermet hetente többször (ahol milyen jó, hogy van légkondi, különben hogyan is lehetne edzeni?!), bőrfeszesítő krémeket, szoláriumot, műkörmöst és jaj még mennyi mindent! Persze, rögtön beindult az agyam, hogy én mit teszek a nyári szépségemért, íme!

Share sleep, share space


Mostanában ezen agyalok.


Egy család a mai világban akkor mondható sikeresnek és akkor progrediál, ha egyre több pénzt keres, egyre nagyobb lakásba költözik, egyre több kütyüt vesz, egyre jobb helyekre jár nyaralni, egyre jobb autót vesz, anyut és aput is előléptetik, a gyerek már 3 nyelven beszél és heti 7 különórára jár…


A nagy ház szerintem arra jó, hogy jól elszeparálódjon a család. Főleg, ha emelet is van, és fenn van a gyerekszoba, lenn meg a konyha, élettér, stb. Ki fog akkor felmenni a gyerekeihez? (emellett tegyük hozzá, hogy a gyerekeket reggel fél nyolcra leteszi az ember a sulinál, 4-kor összeszedi, vacsora mindenki amit talál, a gyereknek a tévé a saját szobájában, íróasztal ugyancsak, így még az otthon együtt ébren töltött napi 4-5 órát is külön tölti a család). A gyerekekkel az autóban lehet beszélgetni, ha még tudnak egyáltalán beszélgetni.


És a bennünk keletkezett űrt, és vágyakozást a kontaktus után kitöltjük mondjuk vásárolgatással. Megveszünk mindent, pedig nem erre van szükségünk. Felhalmozzuk a kacatokat, felesleget feleslegre.


Ülünk a légkondis lakásban és hiába van benn már 18 fok, kinn meg 40, még mindig nem jó…de akkor miért?


A csini híradós már a 6 hónapos gyerek mellől visszamegy dolgozni, mert hát a karrier nagyon fontos…de tényleg? Ha kicsit őszinték vagyunk, nem tökre mindegy, ki olvassa fel a híreket este? Viszont a gyereknek nagyon fontos lenne, hogy anya otthon legyen vele 24/7.


De tovább is megyek: biztos, hogy annyira fontos az a karrier? Megéri az árát? Megéri kockáztatni a gyerekeink jövőjét? Persze tudom erre is a választ: dologzni kell, mert a gyerekeknek majd lakást kell venni, meg egyetemi tandíjat kell fizetni meg a sok különóra rengeteg pénzbe kerül. Meg kell élni valamiből, a gyerekeket ruházni kell, Playstationt kell venni, mert az iskolában mindenkinek az van, mert ha nem márkás ruhában jár, akkor kinevetik, lenézik. Az alternatív oktatás drága, sajnos nincs rá pénzünk. Apa csak este 6-7-kor jár haza, mert hát a messzire ingázik, túlórázik hogy SOK pénz legyen a gyerekeknek…biztos, hogy ez kell nekik (persze, egy idő után már ez kell…de amíg a gyerek "gyerek", addig még van esélyünk).


Én azt mondom: maradjunk együtt! Éljünk egy rakáson, mert a gyerekeknek ez kell. Ne legyen ciki már a folyamatos kontaktus! Maradjunk velük otthon, amíg lehet, és élvezzük a társaságukat anélkül, hogy egész nap körülugrálnánk őket, csak hadd legyenek velünk. Aludjunk együtt, ezzel is nyerünk 8 óra együttlétet a kölykökkel (és a kedvenc macikkal). Hadd lógjon a cicin az a kicsi, a kajával együtt a biztonságot is magába szívja! Ne hagyjuk, hogy a megfáradt és kiégett pedagógusok (tiszt. a kiv.-nek) a saját lelki sebeiket ültessék bele a gyerekeinkbe és a saját gyerekkori frusztrációikat éljék ki a mieinken…


Nem akarom, hogy a gyerekeim ennek a világnak a ritmusa szerint éljenek, a mai ideálok és hazugságok után menjenek, a mai elvárásoknak feleljenek meg, és sikeres üzletasszony korukban még mindig a bennük lévő űrt próbálják kitölteni, mert én a gyerekkorukban PÉNZT akartam keresni, meg karrierért, elismertségért (öööö…pontosan miért is?) hajtottam…


"A gyereknevelés téged kielégít?" Ez egy jogos kérdés? De most komolyan, miről beszélünk? Én hiszem azt, hogy ha az anya lehetne ANYA, akkor sokkal boldogabbak lennének a mai felnőttek és a nagyszüleik is. Én hiszem, hogy Isten anyaszerepet szánt a feleségeknek, családfenntartó és alázatos háttérmunkás szerepet. Ha ez nem elég és unalmas, akkor velünk nincs valami rendben…unalmas a gyerekkel is, igaz, unalmas az irodában is, de azért legalább fizetnek! Közben a gyerek meg "megnőtt", és majd ő maga megpróbálja bepótolni azt, amit mi elmulasztottunk…valahogy.


Tudom, persze, hogy a saját kis világomban élek…de én tényleg szeretném hinni, hogy nem KELL megfelelni annak, ami ma a világban folyik és lehet máshogy is csinálni. Majd rájövök a megoldásra, és akkor szólok, de lehet, hogy nem is voltam érthető, meg meleg is van, úgyhogy abba is hagytam.

 

logoterápia?


Összegyűjtögettem pár régi Nők Lapját anyámnál, hogy kigyűjtsek belőlük érdekes cikkeket. Nálam ez a következőket jelenti: jó receptek és Vekerdy cikkek. Egy ilyen Vekerdy cikket találtam a múlt hétvégén, ami azóta sem hagy nyugodni, ezen agyalok.


Viktor Emil Frankl-ról szól a cikk, aki egy pszichiáter és filozófus volt, a bécsi elmegyógyintézet vezetője, több egyetem professzora, stb. A cikk szerint "gondolkodásmódja a zsidó-keresztény felfogásra és az európai hagyományra épül. Azt tanította, hogy a szenvedésben is fellelhető az értelem, és hogy szenvedni annyit jelent, mint érlelődni-megérni-és megérteni."
(vesd össze: Zsidók könyve 12:7-11)


Mindennapos neurózisainkat szerinte az tartja fenn, hogy az élettel együtt járó apró kellemetlenségeket túlértékeljük, ezekre fixálunk. Még egy jól hangzó definíciót is kitalált erre, mégpedig a hiperreflexiót, ami eltúlzott válaszadást jelent. A hiperreflexió jellegzetessége az aggályoskodás, a folyton magunkkal törődés, a saját szempontjainkon való túllépés gátoltsága.
(vesd össze: pl. Máté 6:28)



A másik kórokozó az élet örömeinek túlzott hajszolása, ami idővel szintén szorongáshoz, félelmekhez, neurózishoz vezet.


(No, aki eddig még nem ismert magára, az ne is olvasson tovább!)


"Frankl egész gondolkodását és gyógyító munkáját az élet igenlése hatja át, és az a hit, hogy az életnek egyszeri és megismételhetetlen értelme van, és ezt az értelmet a sorscsapásokból és szenvedésekből is ki lehet hámozniakkor, ha szellemi tartásunk megfelelő, vagyis, ha hagyjuk érvényesülni szellemi erőinket. Ha tudunk áhítattal fordulni a bennünk lakozó, de minket felülmúló istenihez, és megtaláljuk a hozzá vezető utat, akkor értékes életet élhetünk. "
(vesd össze: Lukács 12:31, Kol 3:1)


Ezekből az alapokból alkotta meg Frankl a logoterápiát, ami a logosz, azaz a bennünk lakó isteni erő megszólitása és megelevenítése, erejének alkalmazása.


Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Mivel a "keresztény felfogásra" épül, egy szavam sem lehet, mert tényleg, akár plágiummal is vádolhatnánk ezt a koponyát, ezek a dolgok mind fekete-fehéren ott vannak a Bibliában, és bizony hiába tűnik úgy, mintha ez a pasi zseniálisat talált volna ki, semmi újat nem mondott. Emellett biztos vagyok abban, hogy amikor a bennünk élő "isteni"-re gondolt, biztos nem a bennünk élő lélekre utalt
(vesd össze:1 János 3:24).


A "logoterápia" pedig nem más per def., mint amit a keresztények csinálnak nap mint nap, a bennünk lakó Isteni erőhöz szólnak, ezt hívják segítségül.
(vesd össze: Róma 15:19, 1 Korintus 2:4) Mindezt anélkül, hogy átrágták volna magunkat a Viktor Emil Frankl összes-en. Én nem ismerem a munkásságát, nem is ítélem meg, nem is teszem szóvá, mégis, ki vagyok én egy professzorhoz képest? De az biztos, hogy ezzel nagyot akart szólni és semmi újat nem mondott, viszont sikerült gusztustalanul kiválogatni és szépen becsomagolni rég kimondott, megalapozott igazságokat, amit én nem tudok értékelni (Ezért nem értem, mi az a nagy imádat Coehlo körül, ő is ugyanezt csinálja).


Ha én ezt a következő logoterápián elmesélem!…