Április

Tavasz. Virágok. Egyre több. Újra kimentünk az erdőbe végre, pont Virágvasárnap.
Tele vagyunk mindenféle jóval. Szomorúsággal is, örömmel is. Volt halál is. Aztán ma meg van Feltámadás, így aztán eszünkbe juthat, hogy akkor mi is, nekünk is. Ez annyira nem segít most, de végül is nem is azért van, hogy segítsen a lélek fájdalmán. Az csak hadd fájjon. Ettől vagyunk emberek. Vannak szabályok. Ha szeretsz valakit és elveszted, az fáj. Érdekes látni a gyerekek szembesülését, fájdalmát, érzékenységét, s mellette az életszeretetüket.
Nekem úgy is jó, ha nem történik semmi különös, de ha történik, akkor – legyen jó vagy rossz – még közelebb tudunk kerülni. Egymáshoz, úgy értem.
Hamarosan Nóri keresztelője lesz, aztán Elsőáldozás. Aprócska dolgok ezek, sok körítés van körülöttük, de mégis jók, a lényeg jó. De nem is kell, hogy ilyen nagy dolog legyen, jó egy matek ötös is, sőt, egy matek négyes is. Egy ünnepségen elénekelt népdal, egy karate vizsga utáni sütizés utáni játszóterezés utáni rántotta…tökjó.
Nemrég itt volt nálunk valaki, kedves, réges-régi barát. Ő mondta, hogy nekünk elég, ami van, nem vágyunk többre meg jobbra meg szebbre, mert most is jó. Remélem, így van. Én így szeretném.
Ja, igen, szabad locsolni! 🙂

Advent

Eddig még nem találkoztam olyannal, akinek ismerősen csengett volna Cynthia Bourgeault neve. Teljesen véletlenül leltem rá a Youtube-on. Aztán elkezdtem hallgatni, aztán végül olvasni is. Nagyon szeretem, az ő munkássága, mint egy ceruza, összekötött bennem sok pontot, amik eleddig önmagukban árválkodtak.

Semmi nagy dologra nem kell gondolni, majd sorolok itt párat, ha tovább nem állok közben…olyan nehéz ez. A szabadidőm (hahahaha, ööö, a micsodám?) nagy részét szépirodalom vagy spirituális irodalom hallgatásával töltöm (meg a munkámmal kapcsolatos szakirodalommal, sajnos utóbbival jóval kevesebbet foglalkozom a kelleténél), aztán, mire leírnám, ami éppen foglalkoztat, akkor nincs idő. Aztán mire meg lesz idő, addigra már tovább állok. Így jártam Pécsi Ritával, aztán Brown, de ugyanez történt Pálferivel, Rohr-ral, és még sorolhatnám. Cynthia Pünkösdkor kezdődött, erre pontosan emlékszem, mert akkortájt húztam meg a derekam a bringával és itthon dekkoltam pár napot, alig tudtam jönni-menni.

Az első gondolat, ami napokra lekötött, ez volt:

Ezt már régen le akartam írni…

…de épp ma reggel olvastam ilyesmikről, a reggeli csendességben, megjött az ihlet.

Mostanában el vagyok foglalva a jelenben való létezéssel, és a sok minden megtanult és elsajátított és hallott dolognak a gyakorlatba ültetésével. Arra gondoltam, hogy – számomra – az imádkozás is valami gyakorlatias dolog, valami kissé előrenyújtott és felfelé fordított tenyér, és nem a fejemben létrejövő gondolatsor hangos felsorolása.

Én kifejezetten fejnehéz vagyok, ezért nekem aztán nehezen megy kiszállni a fejemből! Ráadásul eddig a vallás sem rugdosott ki ebből az állapotból. A spiritualitást a fejben csináljuk, pedig így nem működik. Emlékszem, az imaórákon a halálba untam magam mindig. Nekem ez nem ment soha. Soha. És most már nem is akarok úgy csinálni, mintha.

9 és 34

A kilencedik évem telt el anyaként.

Kilenc. Ezt már nem olyan egyszerű kimondani, mert azért  a hat meg a hét meg talán még a nyolc is amolyan kicsike-féle, ovis, kisiskolás. Nóri most lesz harmadikos.

Ilyenkor újra és újra belegondolok, hogy jól csinálom-e? Elég vagyok-e? Nincs túl sok tiltás? Túl kevés olvasás? Túl sok stressz? Elég, amit nyújtani tudok? S persze, aggódom is. Már nem annyit, mint régen, de ezeket az aggodalmakat letenni végleg sosem fogom. 

Ifjúság, évforduló

Július elején (mire minden helyreállt, ruhák kimosva, cuccok elpakolva és már nem estünk át a táskákon és egyéb kacatokon) az Egyházmegyénk – hja, már ilyenünk is van, egyházadót is fizetünk, meg minden – minden évben megrendezett ifjúsági találkozójára voltunk hivatalosak.

Ez az egész úgy történt, hogy mikor az egyházba bevezető kiskaput kerestük (katolikusékhoz nem lehet csak úgy bemenni, mint egy gyülibe, helló, itt vagyok, megtérek, örüljetek), éppen az ifjúsági referens papba “botlottunk bele”. Illetve, hogy hű maradjak az igazsághoz, ő volt az első pap, aki nem verte ki nálunk a biztosítékot, úgyhogy ő maradt. 

Mit lehetne írni?

Boldog Új Évet mindenkinek. És mindennek.

Mit is lehetne írni egy új év legelején? A legeslegelején, amikor még mindig keressük magunkban az új év érzést, de nincs meg. Hiszen ugyanúgy felkelt a nap elsején, a tej kifutott, a jógamatrac összetekerve maradt, mert túl jó meleg volt a paplan alatt. A kávé továbbra is finom, a palacsintát még mindig ugyanúgy kell sütni. Nem jött meg az új érzés.

A templomban még karácsony van sokáig, egészen holnapig, holnap van az ünnepe Jézus megkeresztelkedésének. Aztán következik az évközi idő. Ezzel az elnevezéssel folyamatosan bajom van. Ünnepek közötti időszakokat hívják így ugyanis. Fel kell nőni ezekhez is, hogy még az év “közét” is értékelni tudjuk.

Advent, disznóvágás, életképek

A blog-életem igen szegényes, de jókedvűen arra gondolok, hogy milyen jó is ez a blog, majd ha már nagyobbak lesznek, akkor nem megy majd el ennyi felé az időm. Holmi  palacsintasütésekre és pakolászásokra és arra csomó alvásra, amire szükségem van.

Mert hát na. Íme, egy tipikus adventi délután.

Hazaérünk. Én éhes vagyok, mert nem volt időm ebédelni. Hja, a munkamánia. G is éhes, akkor gyorsan eszünk valamit.
Pakolászás közben elmegyek a mosnivaló mellett. Bepakolom a gépbe, jaj, a bögre leves a kezemben majdnem kiborul.
Eszembe jut 10 nem fogadott hívásom. Azokat mind vissza kellene hívni. Kiválasztok a listából kettőt, őket visszahívom.
Közben a hajtogatnivalót is meglátom, nosza, akkor Nórit hívom. Mindig együtt hajtogatunk és közben Nigella-epizódokat nézünk. Attól éhesek leszünk. Elpakolunk mindenkinek a szekrényébe, s megyünk vacsorát csinálni.
Sütünk szalonnát, összevágunk egy kupac zöldséget, hagymát, s vajas szalámis kenyérfalatkákat csinálok. Elfogy a kenyér, feloldjuk az élesztőt 360 ml langyos vízben, szórunk neki egy kis cukrot és egy kis lisztet, letakarjuk. Főzök teát.

Gyengédséggel önmagunk felé

Augusztus óta foglalkozom Brene Brown munkásságával, ezt kábé úgy kell érteni, hogy meghallgattam a hangoskönyveit kábé ezerszer, megvettem két könyvét is (olvasni nincs időm, de hangoskönyvet hallgatni azért van), s még egy hat órás előadássorozatát is rongyosra hallgattam. Elképesztő. Erről fogok most írni egy sorozatot. Aztán, lesz, amilyen lesz. Nem vagyok pszichológus (még, hehe), de azért valami foganatja csak lesz.
Először jöjjön a történet: hogyan találtam rá? No, ez úgy volt, hogy épp a munkahelyemen interne dolgoztam, mikor a Molyon belefutottam egy Feldmár András-féle ajánlásba, épp ő magasztalta Brené Brown egyik (magyarul megjelent) könyvét. Megtetszett, megszereztem, gondoltam, a szabadságom alatt pont jó kis elfoglaltság lesz.
S így is volt, sőt, minden várakozásomat sikerült felülmúlnia.

Megmondom őszintén, a magyar könyvei annyira nem is jöttek be (így vagyok a magyarra szinkronizált sorozatokkal is: nem tudom önfeledten élvezni őket, mert nem jó, egyszerűen nem jók, na), de az angolul hallgatott előadásai teljesen letaglóztak (jó értelemben). Valami Aha! élményem volt folyamatosan.

A legjobb (nem, csak az egyik legjobb)dolog, amit hallottam tőle az a következő: csak annyira tudunk szeretni másokat, amennyire magunkat szeretjük.
Na, ez.

Saját filmem főhősévé válni IV.

Korábbi bejegyzések ebben a témában.

 

4./5. A meg nem élt élet törvénye

A meg nem élt élet törvényénél jártam az előző rész végén. Nagyon érdekes ez a törvény, kétféle típusa van:

Az egyik a nem fejlesztett tehetség, képesség felszínre törése. Egy meg nem élt élet tör a felszínre akkor, mikor valaki “kiszabadul” a családból és végre meghallja a saját belső hangját és kiderül róla, hogy mondjuk  nagyszerű zenei tehetsége van, csak gyerekkorában nem vették tudomásul, vagy nem volt rá idő, vagy nem vették komolyan. Példa erre van sok, én is tudnék mondani ilyet a saját életemből.

A másik fajtája, típusa ennek a törvénynek, amikor csak a formát erőltetjük otthon (kötelező imádkozás, kényszer-szófogadás, kényszer-viselkedés, mert kell, a szabályokat azonban a gyerek sosem fogadta el, mert nem tudta a magáévá tenni őket), tartalom nincs mögötte (vagy a gyermek számára nem hiteles!), tehát minden olyan, mintha működne, de valójában egy kikényszerített formaság az egész. A gyerek mihelyst kikerül ebből a helyzetből, már veti is le a formát. Ilyen az, amikor a látszólag legjámborabb és istenfélőbb családból kikerülnek olyan gyerekek, akik teljesen szembefordulnak szüleik életformájával. Nem azért, mert elegük lett belőle, hanem azért, mert vagy nem volt mögöttes tartalom, vagy nem volt hiteles a tartalom.

Ez azért fontos, mert sokszor el tudjuk vetni ebben a sulykot: ha van kedv, ha nincs, magoltatjuk az igéket, aranymondásokat, imádkoztatjuk a gyerekeket…nem szabad! Legyünk rugalmasak mindig, vagy legalábbis próbáljuk meg!

3 szempont ehhez a rugalmassághoz:

1. A lélek megteremti a maga formáját! A tartalom legyen meg, s ehhez járuljon a forma! Annyiféleképp megragadhatjuk a gyerekek “emelkedett” pillanatait!

Példa: kislány sírva jön haza, mert csúfolták az oviban a szeplői miatt. Apuka ölébe veszi és elmondja neki, hogy Isten teremtette őt a szeplőivel együtt, és ha neki tetszett így, akkor így van jól, és különben is, apuka szerint ő a legszebb kislány a földkerekségen…

2. A forma hordozza a lelket! ….ha jó szokások, hagyományok alakulnak ki, ha a gyerek megérzi, hogy az ünnep, liturgia, imádság személyes mondanivalót, érzelmeket fejez ki.

Nálunk ilyen, mikor együtt mondjuk a Miatyánk-ot (nem tudom, miért alakult így, ez nálunk nagy szám). Meg amikor a gyerek kéri, hogy imádkozzunk, és akkor megáll az élet, és kicsit imádkozunk. De ilyen a “fogtündér” is (ma jön!)… Meg a Mikulás. Meg a szülinapok….

3. A forma fölemészti a lelket kíméletlenül! Ha...gépies, mű, megszokás, máz, kötelező, erőltetett, “végrehajtott”. Muszáj. Illik. Közhelyes.

5. Ciklustörvény

Minden fejlődési korszak egy egész. Mindegyiknek van eleje és van vége, amivel a következő ciklus veszi kezdetét.

Ez azt jelenti végül is, hogy a gyereknek nem egyenként készülnek el az alkatrészei, hanem úgy nő, mint a fa. Mindene egyszerre, ciklikusan, de mindig máson van a hangsúly. És már kicsiként teljes és tökéletes. Igen, teljes és tökéletes. Nem erkölcsi, hanem ontológiai értelemben véve.

Saját megjegyzésemet szeretném hozzátenni még ehhez az utolsó gondolathoz, több okból is aktuális ez a kis lábjegyzet féleség.

A gyerek akkor most jó és tökéletes, vagy kis tökéletlen bűnös? 

Az ember jó (jónak teremtetett), de van eredeti, áteredő bűn is? Hogy is van ez?

Amikor azt mondjuk, hogy az ember jó, akkor egy ontológiai szinten állítjuk ezt. Ezt azt jelenti, hogy a létezése okán érték. Attól jó, hogy van. A jósága az ontológiai egzisztenciális szinten a létezéséhez kapcsolódik.

Létezik egy erkölcsi, morális szint, ami pedig a magatartásunkhoz kapcsolódik. A viselkedéshez.

Nem szabad a gyereknek azt mondani, hogy nem jó és hogy megváltásra szorul a bűnössége miatt, mert ő még a puszta létére vonatkoztatja a bűnösségét és ez szerintem egy gyerekben öl és pusztít.

Nem helyes, ha a gyerek rosszat tesz a cselekvés, a moralitás, a magatartás szintjén és mi ezért az ő ontológiai, létezéséből adódó jóságát megkérdőjelezzük. A gyerek még nem árnyal, nem érzi ezt, ezért a gyereknek igenis azt kell mondani, hogy ő jó, hogy a rosszalkodás előfordul és hogy ezen nem múlik semmi, igen, ezt nem szabad csinálni, mert emberek vagyunk, tiszteljük egymást, a szabályokat betartjuk, hogy élni lehessen, ezért van erkölcs a világon… Különben megnyomorítjuk a lelkét, a lelkiismerete fejlődésének rossz irányt adunk, ami majd nem Isten hangját fogja hallani, hanem valami torz belénevelt morált.

Szeretném csak pár szóban megemlíteni a kereszt, mint szükséges dolog vagy a kereszt, mint ajándék kettős dilemmáját, amit nyilván nem akarok itt megválaszolni…de…

Nem azért érdemeljük a kárhozatot, mert mind lázadunk, ellent mondunk, bűnözünk, hanem azért, mert nem vagyunk képesek az önmegváltásra, bármit is teszünk.

Az a teológia, amelyik azt állítja, hogy az embert (főképp a gyereket) azért kell rossznak mondani, hogy a megváltás szükségességét hangsúlyozni tudjuk, nos, ez a teológia lélekpusztító, káros, véleményem szerint nem méltó Istenhez. Kicsinyes emberi elgondolásnak tartom, hogy a megváltás csupán valamiféle üzleti tranzakció lenne. Ennél sokkal több és ennél sokkal nagyszerűbb történt! Jézus nem csak árat fizetett! Ennél sokkal többet tett! Megnyitott egy utat, ami a halála nélkül soha nem nyílt volna meg…persze, erről szívesen értekeznék még, de most nem lesz rá időm. Talán legközelebb.

Én ez ellen a szomorú és kereszténységből kiábrándító teológia ellen küzdeni fogok, amíg csak lehet, ahol lehet. Vannak dolgok, amik ellen igenis érdemes szót emelni, hátha valakit elgondolkodtat legalább. Katasztrófának tartom, hogy ez a teológia még mindig él és virul, mint egyetlen lehetséges válasz egy fontos kérdésre…

Persze, szeretném hozzátenni, hogy ez az én véleményem, tapasztalásom. Nem kell vele egyetérteni. 😉

Foly. köv.

Saját filmem főhősévé válni III.

A sorozat korábbi 3 fejezete itt olvasható. 

Információból hogyan lesz transzformáció?

A gyerekkor szakaszai következnek – hamarosan. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem csak a kisgyerekekről lesz szó, hanem rólunk is.

Rita azt mondja, hogy a személyiségfejlődés során egy fél lépcsőt sem szabad kihagyni, mert ha valamit nem élünk át, akkor nem tudunk megfelelően felkészülni az Istenköszöntésre. Azt hiszem, Rita végül is így nevezi a halált. Nekem tetszik végül is…

Fontos tudni, hogy ha úgy érezzük, hogy valahol valami kimaradt, akkor van lehetőség korrigálni, pótolni, de sosem belátással. Mindig tapasztalattal, élményekkel, gyakorlatban. Az nem elég, hogy az agyammal felfogom, mit és hol mulasztottam. Erről lesz konkrét példa mindenhol, ami segít majd a megértésben, de most is mondok egy példát:

Ha gyerekkorunk legelején kimaradt az, hogy valaki folyamatos készenlétben állt, mindig számíthattunk rá, feltétel nélküli kötődést, szeretetet élhettünk meg általa, mellette (tehát alvástréningre voltunk fogva a saját kiságyunkban, nem vettek fel, ha sírtunk), akkor egyrészt hiába tanítják meg a vasárnapi iskolában, hogy Isten feltétel nélkül szeret. Az agyunk felfogja, de ez nem elég. Ha nincs élmény, tapasztalat erről, akkor ez nem a hitünk lesz, hanem amit szeretnénk hinni. A kettő pedig nem ugyanaz.