Négykor. Részletek.

Négykor kelek.
Négykor nagyon korán van. Én, ha “elalszom”, akkor ötkor kelek. És akkor már jaj van, mert elveszik egy óra, egy fontos óra, amikor a világot meg lehet váltani.
Általában vagy tanulok, vagy cikkeket olvasok reggel, de jógázni is ilyenkor szoktam. Néha filmet is nézek. Mondjuk pénteken hajnalban. Akkor a legnehezebb, de mindegy, akkor is felkelek, megszoktam már, nem is esne jól nem felkelni.
Vagy csak olvasok. Egy fél órát. Keresem a nem tökéletes emberek írásait. De a kedvenceim továbbra is gondolkodó emberek szemlélődő írásai. Bárcsak lenne egy életem, amit csak olvasással tölthetnék.

Boldog Karácsonyt!

Nem hogy nem esett hó, de itt, nálunk még a fákról sem hullottak le a levelek. S én, aki alapvetően szeret ebben a pszeudo-mediterrán városban élni, ahol mindig melegebb van, mint máshol és az időjárás jelentést nem is érdemes hallgatni, mert nálunk úgyis teljesen más, szóval én, most annyira vágyom egy kis hóra, egy kis fagyra, kesztyűkeresésre és hóesésnézésre, ami itt az ötödiken, a város szélén különösen jól művelhető.
Az egy pulóveres Karácsonyban az a nehéz, hogy kicsit dolgozni kell a hangulaton. A tojáslikőrös kávém például sokat segít.  Meg a túrós rétes. Meg a libamájpástétom.

***

Kicsit lejjebb eresztvén az elvárásokat, hihetetlenül jó dolgok
nork

jönnek szembe: tojáslikőrös kávé, túrós rétes, libamájpástétom. Telihold. Téli napsütés. Minionok nótái ébresztenek a kellemes szunyából, meg gyerekhahotázás. Ha ennél több kell, akkor érdemes feltenni a kérdést, hogy miért is vagyunk egyáltalán még mindig itt? Ha nem ezekért.

***

 

“If I were going to begin practicing the presence of God for the first time today, it would help to begin by admitting the three most terrible truths of our existence: that we are so ruined, and so loved, and in charge of so little.”
 Anne Lamott, Help Thanks Wow: The Three Essential Prayers

 

 

Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!

Kitöltöd a helyed?

Meggyógyult a honlap! Szegény, minden vírus nekiugrik, biztosan érzik, hogy nem látogatom eleget. Igazuk van. Nem sok kifogásom lehet, végül is, nincs. Lusta vagyok.

Megint eltelt egy év, és annyi minden történt megint! Minden gyorsan, gyorsan zajlik, észnél kell lenni, hogy legyek is. Ne csak legyek.
Hétfő reggel, mikor meggyújtom a gyertyát a kis lámpásban (mégiscsak Advent van), felébresztem a Rorátéra készülőket, nekik már fél hatkor indulni kell. Valakinek meséltem ezt, kérdezte, hogy lehetek ilyen kegyetlen. Én?! De hát senkinek fogalma sincs, hogyan mennek ezek az elvarázsoltak a templomba! Szeretnek menni, és nem, nem azért, mert olyan jól sikerült abszolválniuk a karácsonyi misztérium értelmét, hanem azért, mert mise után zsíros kenyér van és tea és együtt énekelnek mind a gyerekek és felnőttek és esznek, és ezt élvezi a gyerek. Ezt, hogy részese valami egésznek. Többnek. Lehetek nagyon őszinte? Én is ezt élvezem. És másnap is kidobja az ágy… Aztán, amikor meg nem, akkor nem, mert hát, mondom, egészen normális.

Peti

Nem halogathatom tovább ezt az írást, mert egyre többen kérdezik, hogy Peti várja-e már a sulit, ugye, megy, és hasonlók.
Nos, nem megy iskolába szeptemberben.
Az arcokon meg megértő sajnálat, zavar, mindenki azon gondolkodik ilyenkor, hogy jaj, vajon mibe lépett?! Októberben lesz hét éves.

Már az “elején” tudtam, hogy Peti valami különleges kis izé jövevény lesz, kiváltképp azért, mert olyan ciklusidőben fogant, ahol nem lehet, nem logikus, nem valóságos. Oké, szoptattam épp a 10 hónapos Középsőt, de akkor is. A terhesség fárasztó volt, ott volt egy 1 éves és egy 2,5 éves, egyik sem járt intézménybe (egyébként ez jól meg is látszik rajtuk, a Nagy 4 éves koráig itthon voltak együtt folyamatosan és mindössze másfél év van mindenki között: nagyon közel állnak egymáshoz időben is, lelkileg is).

Augusztus vége, mit együnk szeptemberben?

Ilyenkor általában egyáltalán nem olyan, mint a másik 11 hónapban.

Augusztusban vagyok szabin (ez már a negyedik nyár), mert ilyenkor zár az óvoda. Az első héten, ugye, általában beteg vagyok, aminek alázatosan megadom magam.
A második héten valami olyasmit dolgozunk, amit máskor nem tudunk megcsinálni (most pl. kivertünk egy panelfalat a lakásban).
A második vagy a harmadik héten nyaralunk, ami az idén egy Balatonkört jelentett.
A negyedik héten már teljesen leeresztek, eddigre egy csomót olvasok, behozom a takarítási lemaradásaimat, kissé lesülök és reggel már csak fél hétkor ébredek, már csak egy két kávét iszom naponta, takarítom, ami a második hétről elmaradt és elkezdek vad lelkiismeretfurdalást érezni, mert nem tudománykodtam 3 hete (ez a szó a férjemtől van), ezért annak is nekiállok.  Ímmel-ámmal.

Könyvek

Megfogadtam a tavasszal (vagy még januárban?), hogy az idén semmi más, csak szakirodalom. A meló nem könnyű és folyamatos szellemi kihívás, bosszantó mindig egy lépéssel hátrébb lenni, mint kellene. Minél nyomasztóbb a tudatlanságom, annál magasabbra megy a mérce: szakvizsgáig semmi, csak szakirodalom.

Ehhez képest még sosem vettem ennyi könyvet egy év alatt, mint az idén, augusztusig.

Már említettem, hogy teljesen odáig vagyok Cynthia Bourgeault munkásságáért és nem csak a könyveit, hanem a tanításaiért és konferenciabeszédeiért is rajongok. Szeretem, hogy kicsit lökött, kicsit összeszedetlen, de mégis olyan dolgokat mond, hogy…nem lehet nem odafigyelni.

Még a teregetni valót sincs kedvem kivinni az udvarra, olyan meleg van. Nem is értem, hogyan tudtunk 230 kilométert tekerni a Balaton körül az elmúlt napokban. Hogyan? Persze, a bicaj az más. Megyünk, mozog a levegő, pihen az agyam, semmi másra nem kell gondolni, csak a következő megállóra és a következő pohár jéghideg vízre.

Ez az az idő, amikor úgy ennél valamit de valójában mégsem. Mikor a gyerekek nyígnak a jégkrémért, aztán nem bírják megenni (kivéve a Nagyot). Amikor sört kell inni, pedig nem is szeretem. Amikor a kávét kihozzák és én elbizonytalanodom, nem is kívánom… Mert forró. De azért megiszom, és kérek még egyet. 

Válság híján átépítünk

Nos, először is a nyári születésnapról egy szót:
Tényleg működik: ha január elsejétől 35 évesként mutatkozol be és emlegeted magad, akkor augusztusra egészen megszokod. Én is így jártam.
Természetesen most is eljött a szokásos grillparty ideje, megettük a saslik-halmot, megittuk a bort (meg a sört, már annyi fiatal jár ide, azok meg söröznek, ki érti ezt?), torta, éneklés, kész.
Nóri meg 10 éves lett, és valami érdekes oknál fogva ez most büszkeséggel töltött el. Van egy 10 éves lányom. Nyilván, ez nem egy nagy teljesítmény, előbb-utóbb mindenkinek lesz tízéves gyereke, aki szeretne. Mégis, valahogy ez most más. Önállósodik. Most is épp táborban van, tegnap csicsergett bele az egyik őrsvezető telefonjába, hogy minden fantasztikusan jó és éjfélig tábortűz mellett ültek, holnap cserkészavatás és 148-as a cserkészingje. Ez utóbbit nem mondta, ezt én tudom.

Egy hét nálunk

 

“I am a hole in a flute that the Christ’s breath moves through.” – Hafiz

 

Vasárnap

Falun.
Reggel 6 óra, nem tudok aludni. Annyira rég óta kelek annyira korán, hogy nem tudok szombat-vasárnap sem aludni már.
Kávé, gondolatok, telefonon pötyögés. Gondolkodom. Már megint gyászolunk. Nem, nem család, nem közvetlen, de akkor is. Orvos is vagyok, érintett vagyok, több ponton most is. Láttam a sejteket. Szomorú vagyok.

Sári jön ki papucsban, kócosan, ásít, elmegy a vödréért, fog egy ollót. Uborkáért megy a kertbe. A két másik mindig neveti, mert Sári nem meri megfogni az uborkát. Szúrja a kezét. Ezért aztán ollóval megy, alátartja a vödröt. De a másik kettő meg nem eszi meg az uborkát, csak ha véletlenül….vagy ha kómában vannak. Jó, a Nagy ritkán, de a Kicsi nem. Mert zöld. A borsót sem eszi meg, mert zöld. Ami zöld, az még nem jó. Majd ha piros lesz, megeszi.

Tavaszunk

A tavasz már megint úgy rohant el, hogy késve eszméltem. Már nyár van. Pécsi fülledt, iszonyat meleg június.

A házunk táján minden változatlan. Rövid híreink következnek, ha valaki még jár erre, olvassa hát.

1. Vége a sulinak.
Illetve, máshogyan mondom: megint vége van egy évnek a suliban úgy, hogy csak a szép, jó, nem tanulással összefüggő dolgokra emlékszünk. Ez az iskola…én nem is tudom, mit mondjak, vagy hogyan mondjam (hehe, mint a Kistehén nótában), de ez az iskola a szívünk csücske.