Mit együnk 2017-ben?

Semmi érdekes felütés nem jutott az eszembe, pedig annyit írtam már ilyesmiről, lehetne valami frappáns indító szlogenem. 🙂

Semmi különösről nem szeretnék írni, annyit terveztem csak, hogy az utóbbi hetekben általam olvasott, felkapott, népszerű trendeket és irányokat megnézem kicsit, és írok pár sort a jelenségről – a saját szemszögemből.

 

Nem irigylek senkit aki manapság tervez egészséges életmódváltást, mert a piac óriási, rengeteg ember dolgozik a “bizniszben” amit én még mindig elképesztőnek tartok: interneten ingyen is megtalálható információt pénzért eladni szerintem nagyon problémás, de mindjárt meg is gondolom magam, valójában ez zseniális dolog.
Az ilyen ember ( általában edző vagy táplálkozási tanácsadó, dietetikus, ezek a hívószavak) kihasználja az emberek lustaságát, tudatlanságát, képzetlenségét, és megmondja, mi a teendő. Sajnos ezeknek az embereknek a legritkább esetben van teljesen igazuk, mert ők sem csinálnak mást, mint amit a klienseiknek kellene: elfogadnak igaznak valamit aztán arra ráállva mondják, mit kell enni-inni és az esetek többségében azt is, mit kell mozogni, és ha neked nem sikerült, akkor vagy nem tartottad be az ajánlásokat és csaltál, vagy – döbbenetes, de van ilyen is, talán ismeritek is, aki ezt nyomatja – egy idióta vagy.

Ne főzz hétköznap!

Semmi újat nem tudok mondani arról, hogyan kell túlélni az őrület közepette, de azért adok tanácsokat, nyilván. 🙂

Az egyik ilyen tanács lenne: ne főzz hétköznap!

Én azonban csak a saját kajámat vagyok hajlandó enni (kivéve, mikor ezt is feladom és megeszem, amit épp tudok, de ez nem tart sokáig), ezért én bizony főzök. Hétköznap is. Hétvégén is. És mivel nem tudok előre tervezni rendesen (mert nincs időm megtanulni, hogyan kell, pedig erről könyvek is íródnak, ez is egy szakma!), ezért 2-3 naponta főzök előre, 2-3 napra, aztán vagy jól jön ki a lépés, vagy nem.

A gyerekek a suliban esznek. Tízórait visznek, és kapnak még két étkezésnyit. Este igyekszem 2-3 naponta meleg kaját adni nekik, ez legtöbbször kimerül abban, hogy tükörtojás és szalonna, de tejberizst is főzök nekik, sőt, ha bekattanok, akkor kakaós csigát, pizzás csigát is sütök.

A gyerekek. Meg az iskola.

Na jó.
Az utóbbi évben sikerült teljesen elvonulnunk a világból, eltűntünk a szemek elől, a Facebookról (nem mintha eddig… de mindkettőnknek munkaeszköz is, ezért csatlakoztatva vagyunk). A gyerekeket ez nem zavarja, a gyerekeket szerintem semmi nem zavarja, ők úgy vannak, ahogy mi. Ha mi jól, ők is. Ha mi nem, ők sem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy magunkra maradunk itt a város szélén, de a helyzet az, hogy mi nagyon szeretünk együtt lenni, magunkban. Még a 12 éves is, ami lehet, hogy fura, de egyelőre így van.
Emellett két dolgozó ember, akinek prioritás, hogy kialudja magát majd’ minden nap, mégis mi mást tehetne?
Írom ezt ezen a héten, amikor szülőiről szülőire megyünk, nyilván, három gyerek három értekezlet, plusz a keresztelős, meg az elsőáldozós, a katolikusok, mint már említettem, nem cicóznak semmivel. Itt mindennek megadják a módját.
Ma van a tanár-szülő bál, egyébként….eh. Mint ahogy Palya Beához, ehhez sem nőttem még fel, de el tudom képzelni, hogy pár év múlva rendszeres bálozók leszünk. Talán. (hehehe, ezt nem írtam komolyan)

Ötkor. Tervek.

Egy ideje már írom ezt a bejegyzést. Lassan egy éve nem írtam, s mentségem sincs. Rengetegszer eszembe jut a blog. Fontos. Jó lenne írni. Egy örökség már most, de még sokkal inkább az lehetne…van, lenne mit beleölteni.

A terveimben van egy sorozat írása, már jópár rész megvan, némelyek vázlatokban, rengeteg a fejemben… már életre kelt, működik. Lassan el is kezdem felrakni. Ha lesz foganatja (nem feltétlenül kattintások özönét várom), akkor folytatom is. Jelenleg azt csinálom, hogy – mint a szakácskönyveknél szokás – tesztalanyokon vizsgálom, nem a recept követhetőségét, hanem a reakciókat. Már annyira elszoktam az online közléstől, hogy elvesztettem a finomérzékelésemet, mit szabad, mit nem, mit mennyire kifejtve…de talán kezdek visszatérni, újból belerázódni.

Négykor. Részletek.

Négykor kelek.
Négykor nagyon korán van. Én, ha “elalszom”, akkor ötkor kelek. És akkor már jaj van, mert elveszik egy óra, egy fontos óra, amikor a világot meg lehet váltani.
Általában vagy tanulok, vagy cikkeket olvasok reggel, de jógázni is ilyenkor szoktam. Néha filmet is nézek. Mondjuk pénteken hajnalban. Akkor a legnehezebb, de mindegy, akkor is felkelek, megszoktam már, nem is esne jól nem felkelni.
Vagy csak olvasok. Egy fél órát. Keresem a nem tökéletes emberek írásait. De a kedvenceim továbbra is gondolkodó emberek szemlélődő írásai. Bárcsak lenne egy életem, amit csak olvasással tölthetnék.

Boldog Karácsonyt!

Nem hogy nem esett hó, de itt, nálunk még a fákról sem hullottak le a levelek. S én, aki alapvetően szeret ebben a pszeudo-mediterrán városban élni, ahol mindig melegebb van, mint máshol és az időjárás jelentést nem is érdemes hallgatni, mert nálunk úgyis teljesen más, szóval én, most annyira vágyom egy kis hóra, egy kis fagyra, kesztyűkeresésre és hóesésnézésre, ami itt az ötödiken, a város szélén különösen jól művelhető.
Az egy pulóveres Karácsonyban az a nehéz, hogy kicsit dolgozni kell a hangulaton. A tojáslikőrös kávém például sokat segít.  Meg a túrós rétes. Meg a libamájpástétom.

***

Kicsit lejjebb eresztvén az elvárásokat, hihetetlenül jó dolgok
nork

jönnek szembe: tojáslikőrös kávé, túrós rétes, libamájpástétom. Telihold. Téli napsütés. Minionok nótái ébresztenek a kellemes szunyából, meg gyerekhahotázás. Ha ennél több kell, akkor érdemes feltenni a kérdést, hogy miért is vagyunk egyáltalán még mindig itt? Ha nem ezekért.

***

 

“If I were going to begin practicing the presence of God for the first time today, it would help to begin by admitting the three most terrible truths of our existence: that we are so ruined, and so loved, and in charge of so little.”
 Anne Lamott, Help Thanks Wow: The Three Essential Prayers

 

 

Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!

Kitöltöd a helyed?

Meggyógyult a honlap! Szegény, minden vírus nekiugrik, biztosan érzik, hogy nem látogatom eleget. Igazuk van. Nem sok kifogásom lehet, végül is, nincs. Lusta vagyok.

Megint eltelt egy év, és annyi minden történt megint! Minden gyorsan, gyorsan zajlik, észnél kell lenni, hogy legyek is. Ne csak legyek.
Hétfő reggel, mikor meggyújtom a gyertyát a kis lámpásban (mégiscsak Advent van), felébresztem a Rorátéra készülőket, nekik már fél hatkor indulni kell. Valakinek meséltem ezt, kérdezte, hogy lehetek ilyen kegyetlen. Én?! De hát senkinek fogalma sincs, hogyan mennek ezek az elvarázsoltak a templomba! Szeretnek menni, és nem, nem azért, mert olyan jól sikerült abszolválniuk a karácsonyi misztérium értelmét, hanem azért, mert mise után zsíros kenyér van és tea és együtt énekelnek mind a gyerekek és felnőttek és esznek, és ezt élvezi a gyerek. Ezt, hogy részese valami egésznek. Többnek. Lehetek nagyon őszinte? Én is ezt élvezem. És másnap is kidobja az ágy… Aztán, amikor meg nem, akkor nem, mert hát, mondom, egészen normális.

Peti

Nem halogathatom tovább ezt az írást, mert egyre többen kérdezik, hogy Peti várja-e már a sulit, ugye, megy, és hasonlók.
Nos, nem megy iskolába szeptemberben.
Az arcokon meg megértő sajnálat, zavar, mindenki azon gondolkodik ilyenkor, hogy jaj, vajon mibe lépett?! Októberben lesz hét éves.

Már az “elején” tudtam, hogy Peti valami különleges kis izé jövevény lesz, kiváltképp azért, mert olyan ciklusidőben fogant, ahol nem lehet, nem logikus, nem valóságos. Oké, szoptattam épp a 10 hónapos Középsőt, de akkor is. A terhesség fárasztó volt, ott volt egy 1 éves és egy 2,5 éves, egyik sem járt intézménybe (egyébként ez jól meg is látszik rajtuk, a Nagy 4 éves koráig itthon voltak együtt folyamatosan és mindössze másfél év van mindenki között: nagyon közel állnak egymáshoz időben is, lelkileg is).

Augusztus vége, mit együnk szeptemberben?

Ilyenkor általában egyáltalán nem olyan, mint a másik 11 hónapban.

Augusztusban vagyok szabin (ez már a negyedik nyár), mert ilyenkor zár az óvoda. Az első héten, ugye, általában beteg vagyok, aminek alázatosan megadom magam.
A második héten valami olyasmit dolgozunk, amit máskor nem tudunk megcsinálni (most pl. kivertünk egy panelfalat a lakásban).
A második vagy a harmadik héten nyaralunk, ami az idén egy Balatonkört jelentett.
A negyedik héten már teljesen leeresztek, eddigre egy csomót olvasok, behozom a takarítási lemaradásaimat, kissé lesülök és reggel már csak fél hétkor ébredek, már csak egy két kávét iszom naponta, takarítom, ami a második hétről elmaradt és elkezdek vad lelkiismeretfurdalást érezni, mert nem tudománykodtam 3 hete (ez a szó a férjemtől van), ezért annak is nekiállok.  Ímmel-ámmal.

Könyvek

Megfogadtam a tavasszal (vagy még januárban?), hogy az idén semmi más, csak szakirodalom. A meló nem könnyű és folyamatos szellemi kihívás, bosszantó mindig egy lépéssel hátrébb lenni, mint kellene. Minél nyomasztóbb a tudatlanságom, annál magasabbra megy a mérce: szakvizsgáig semmi, csak szakirodalom.

Ehhez képest még sosem vettem ennyi könyvet egy év alatt, mint az idén, augusztusig.

Már említettem, hogy teljesen odáig vagyok Cynthia Bourgeault munkásságáért és nem csak a könyveit, hanem a tanításaiért és konferenciabeszédeiért is rajongok. Szeretem, hogy kicsit lökött, kicsit összeszedetlen, de mégis olyan dolgokat mond, hogy…nem lehet nem odafigyelni.